12. Erdély sajátos etnikai és vallási helyzete a XVI–XVIII. században
Az 1437-es Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés egységbe kovácsolta Erdély előkelőit, akik a kolozsmonostori egyezményben még jelentős kiváltságokat biztosítottak zendülő jobbágyaiknak, de mivel a lázadást leverték, az sosem lépett életbe. Az ugyanebben az évben megkötött kápolnai unió azonban tartósabbnak bizonyult, a három rendi nemzet (a magyar, a székely és a szász) előkelőinek összetartását deklarálta mind a külső, mind pedig a belső ellenséggel szemben.
Etnikai viszonyok
A kápolnai uniótól a Dózsa György vezette parasztfelkelésen át jutunk el 1526-ig, a Mohács utáni, Erdély különállását eredményező kettős királyválasztásig, amelynek zavaros következményeit az 1570-es speyeri egyezmény rendezte.
A székelyek társadalma még mindig ősi, archaikus képét mutatta, és csak a XVI. század végére vált – nem kis részben erőszak hatására – valódi feudális létformává. A primorok, lófők és gyalogok hármasára tagolódott társadalom faluközösségekben élt és adózás helyett általános hadra kötelezhetőségével szolgálta a közösséget. II. Ulászló 1499-ben foglalta törvénybe a székelyek jogait és kötelezettségeit. Szapolyai János az adózó jobbágyok sorába kényszerítette a gyalogokat, míg a primoroknak és lófőknek „feudális típusú” kiváltságként biztosította az adómentességet. A korábbi státusz visszaállításáért a székelyek több ízben is fellázadtak. A XVII. századra a korábban a szabadságot jelentő katonai kötelezettség egyre terhesebbé vált a székelyek számára, ezért önként lettek jobbággyá. A fejedelmi hatalom számára ez igazi érvágást jelentett, tekintve, hogy a székelyek adták állandó haderejük több mint felét. A katonák lemorzsolódásának folyamatát Bethlen Gábornak sem sikerült megállítania, így rendszeres állami adót vetett ki a székelyekre, ami nagyarányú elvándorlást idézett elő. A népességcsökkenést II. Rákóczi György 1658-as balsikerű hadjárata csak tovább fokozta.
A szászok zárt közösségei alkották a polgárosodó városok lakosságát, akik zömmel céhekbe tömörülve végeztek kézműves tevékenységet. Ennek jövedelmezőségét a korabeli városfejlődés eredményei ma is jól mutatják. Két nagyobb városuk Brassó és Szeben volt (kb. 10 000 lakossal). II. András 1224-ben kelt adománylevele (Andreanum) meghatározta a szászok kiváltságait. Mátyás király 1486-ban a kiváltságokat valamennyi szászra kiterjesztette, ezzel létrejött a szászok közjogi-politikai egysége (Universitas Saxonum). Társadalmuk a XVII. században differenciálódott: egyre látványosabban tagolódott kereskedő patríciusokra és a céhek védelme alatt álló iparosok rétegére, akik évente egyszer, egy összegben fizettek adót. Helyzetük a század második felére romlott meg, mert megcsappant a román vajdaságok felvevőpiacának igénye ipari termékeik iránt.
A román fejedelemségekben (Havasalföldön, Moldvában) rendre azok a vajdák kerültek pozícióba, akik a legtöbb adót ígérték a szultánnak. A kiszámíthatatlan helyzet elől sok román telepedett le Erdély peremterületén, ahol főként pásztorkodásból, földművelésből tartották el magukat. A román falvak ellensúlyozták a párhuzamosan érvényesülő lassú asszimilációt, ezáltal gyarapítva a román jobbágyok számát. A románok számaránya a XVIII. században meghaladta az erdélyi lakosság egyharmadát.
A XVIII. század hozta el Erdély számára a Pax Habsburgicát, azaz a Habsburg Birodalomba való betagolódást követő békeévek időszakát, ami a század végére kis híján Erdély népességének megduplázódását eredményezte. A demográfiai mutatókat ugyanakkor rontotta a török alól felszabadult területek néptelen részeire történő elvándorlás és az 1717–1720-as pestisjárvány.
Vallási viszonyok
Az erdélyi reformáció első időszakában (1520-as évek eleje, 1540-es évek vége) megjelentek a különböző protestáns irányzatok, elsőként Luther tanai, majd az ország három részre szakadását követően (1541) a helvét tanok is.
Erdélyben a brassói Honterus indította meg a térítőmunkát, aminek eredményeként az 1550-es évekre kialakult a szászok lutheri egyházszervezete, amely saját püspököt is választott. Kolozsvárott Heltai Gáspár vált ismert lelkészévé, aki – többek között – magyarra fordította és kiadta majdnem a teljes Bibliát. 1556 után (ekkor álltak Erdély urai János Zsigmond pártjára, és hazahívták országába) a kálvini tanok terjedése is felgyorsult, és a Partium jelentős részén – Debrecennel az élen – az új vallás hívei kerültek többségbe.
Közben a Szervét Mihály-féle antitrinitárius (Erdélyben unitárius), azaz szentháromság-tagadó tanok is elterjedtek. Dávid Ferenc kolozsvári lelkész hatására a város előbb a kálvini hitre tért át, később az unitárius tanok szolgálójává lett. A lelkész befolyásának következménye, hogy János Zsigmond is a szentháromság-tagadó irányzat felé fordult.
Az új vallási irányzatok elterjedését követő évtizedek (az 1550-es évektől 1571-ig) az egyházak intézményesülését hozták magukkal. A reformáció megerősödését az 1551-es Habsburg megszállás (első rekatolizáció) sem törte meg. 1556 és 1564 között zajlott le az ún. úrvacsoravita, amelynek eredményeképpen 1564-ben elvált egymástól a protestantizmus két ága: evangélikus és református ágra, ezzel létrejött az Erdélyi Református Egyház.
A reformáció következő állomását az ún. szentháromság-vita jelentette (1566–1571). A nyilvános hitviták eredménye az unitárius egyház létrejötte volt 1571-ben.
A reformáció további fejlődésének az új erdélyi fejedelem, Báthory István vetett véget, aki országgyűlési határozattal szabott gátat a további hitvitáknak.
Ennek a sokszínűségnek az elismerését az 1568-as tordai országgyűlés hozta meg, ahol törvényt alkottak az evangélium hirdetésének és magyarázatának teljes szabadságáról.
A négy bevett vallás (katolikus, református, evangélikus és unitárius) esetében vallásszabadság érvényesült, míg a megtűrt ortodox vallást hívei, a románok gyakorolhatták, de nem terjeszthették. A Tordán megvalósult vallási tolerancia páratlan volt korának Európájában. Ehhez hozzájárult, hogy erdélyi fejedelmek nagy része nem is törekedett erőszakos hittérítésre.
A török kiűzése után Erdély helyzetének rendezése is szükségessé vált a Habsburg Birodalmon belül. Az 1691-ben kiadott Diploma Leopoldinum szavatolta a sajátos erdélyi sokszínűség fenntartását és a vallásszabadságot. A diploma garantálta, hogy állami hivatalt bárki, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül betölthessen. A XVII–XVIII. század során alapvetően megtartották a Diploma rendelkezéseit, de a Habsburg uralkodók igyekeztek megerősíteni a katolikus egyházat, ilyen volt például III. Károly rekatolizációs törekvése.
