Csak a zihálásuk hallatszott. Hátukat a kocsinak vetették,
odabent a rádió összefüggéstelenül dobálta egymásra a recsegést,
és egy rádióállomás éjszakai lemezlovasának ostobaságait.
Percekbe telt, mire szívük újra megtalálta a helyes ütemet.
– Mi volt ez? – kérdezte Tom.
– Ez? – Nina hangja még reszketett időnként, de a stílusa
már visszatérőben volt. – Ez egy könyvelő halála volt,
hapsikám.
– Valami azt súgja, hogy most mégis más volt, mint legutóbb.
Abból gondolom, hogy amikor rád nézek, egy halottat
látok, aki fél a haláltól.
– Hát, mérget is vehetsz rá, hogy ez most más volt, mint
legutóbb. Ez az a nagybetűs volt. Amikor az enyészet felzabál,
amikor már nem lesz tested, sem lelked. Bármiféle istenben
vagy halandzsában is hittél. Szóval, ha félni akarsz, azt
itt is megteheted.
– De mi történt igazából?
– Éppen erre akartam kitérni, amikor felvettük a néhai Haraldot.
– Nina a cigisdoboza után tapogatott. – Addig maradhatsz
itt, míg odaát valaki emlékszik rád. Olyan ez, mint
egy lánc, vagy horgony, vagy tudomisén. Ha elszakad, akkor
huss! – A két kezével robbanást, az ujjaival szállingózó pernyedarabokat
utánzott.
– Amíg emlékeznek?
– Mindegy, hogy jó vagy rossz emlék. Az nem számít, Tom.
Csak ne menj ki a fejükből! Ha ez megtörténik, elrakhatod az
ecsetet. Ő előbb-utóbb eljön érted.
– A Keselyűember?
– Keselyű? – Nina kétszer is kiejtette a kezéből a cigit,
mire rá tudott gyújtani. – Igen. Eljön a rohadt Keselyűember.
– Tehát számítsak odaát. A lényeg, hogy emlékezzenek.
– Jobb, ha emlékeznek. Ha elfelednek, meghalsz!
*
Beértek egy városba, ahol az első kocsma előtt lefékeztek.
– Muszáj innom valamit – közölte Nina. – Nézd el nekem!
A sokk miatt van.
Az épület homlokzata németesen egyszerű volt, az ajtón
pedig sült virsli szaga áradt ki.
Odabent úgy egy tucat halott ivott. Tom látott néhány
szúrt sebet, egy hiányzó bal lábat, a nyeszlett csapos ingén
pedig három apró lyukat, ami feltehetően pisztolylövéstől
került oda.
Büszke sebesülések, talán odaátról, talán már ideátról.
Mindegy is. Az biztos csupán, hogy odaát zakatol az élet, és
gondoskodnak az utánpótlásról.
A pulthoz ültek.
– Konyakot és bonbont! – utasította Nina a szíven lőtt csapost.
– Az elsővel nem lesz gond – mondta a férfi. Az üveg szinte
magától termett a kezében, és máris töltött egy fél deci
skarlátvörös italt egy kissé repedt pohárba. – A másik dolog…
hát, így nézne ki. – A hűtőből egy virágcserepet varázsolt
elő, amiben szív, kocka, és gömb alakú csokikat tartott.
Némelyiken harapásnyomok voltak.
– Gut! – mondta Nina. – Hagyja csak itt! – Odahajolt Tomhoz.
– Az emberiség még nem talált fel jobb orvosságot az
égetett szesznél és a cukornál. Ezzel mindent meg lehet gyógyítani,
és jó az ijedségre is.
Tom teát kért, ami a csaposból ugyan nem, de Ninából előcsalt
egy becsmérlő fintort.
– Hogy képes ez a hely működni? – kérdezte a férfi. – Úgy
értem, honnan van az áram, az étel, vagy ez a konyak az asztalon?
– Nos, ahogy megboldogult könyvelő barátunk mondaná,
aki egyvalamihez értett életében, az miért csinálna mást halálában?
A szerelők szerelnek, a papok papolnak, és valaki
odakint, áldassék a neve, isteni konyakot főz.
A lány lehúzta a felest.
– De hogy képesek itt élni? Ha igaz, amit mondasz, akkor
a legkülönfélébb korokból vannak itt emberek. Julius Caesartól
Tom Pastorig.
– Ez aggaszt? Hogy hogyan képes egy világban élni
VIII. Henrik és Jesse James? Nyugodj meg, ők már túltették
magukat a dolgon. Másfelől… – A lány itt megtorpant, elmélázott,
ujjaival a pulton dobolt. – A túlvilág bonyolult hely.
Olyan bonyolult, hogy senki sem rajzolt róla térképet.
– Hogyan?
– Itt lehet, hogy Gettysburg mellett találod Hirosimát.
Alig van köztük két kilométer és száz esztendő. Míg a másik
oldalon nem így fest a dolog, ugye? Azután egy nap közéjük
furakszik a nyolcvanhatos Csernobil. Hát valóban felmerülhet
az összeférhetetlenség kérdése, nem tagadom, de
néhány elszigetelt esettől eltekintve nincs ilyen jelenség. –
A lány a homlokára csapott. – Egyszer megtörtént, hogy
Castor tábornok, a csapatai élén vonulva, meglátott néhány
sátrat a völgyben. Úgy gondolta, indiánok, és ha már ösz-
szefutottak, hát lemészárolja őket. Kivonták a kardjaikat, és
megrohamozták a tábort, de kiderült, hogy nem indiánok
voltak, hanem a német Waffen egy zászlóalja. Lett is legenda
az esetből. – Újabb konyakért intett. – De nem ez a jellemző.
Az emberek összejárnak. A holtak bármit meg tudnak
szokni.
Tom a filtert lötykölte a teában. Hirtelen megkívánt egy
sört, de már nem visszakozott. A teától a bögrében szürkévé
változott a víz.
– Rendben. Beveszek én mindent. De mi van azokkal, akik
balesetet szenvednek ideát? Vagy amikor az egyik halott lelövi
a másikat?
– Semmi. A sötétség újra felöklendezi őket. Mindenki marad
a helyén. Persze vigyázzon a kezére, a lábára meg a töké-
re, mert ezek nem nőnek vissza az ilyen utólagos elhalálozáskor,
de a kuncsaft a helyén marad.
– Egészen addig, míg a Keselyűember el nem jön.
– Nagyon frappáns név. A legtöbben nem mernek gúnyolódni
vele, de te igazán arcátlan vagy. Ez tetszik.
– Kösz.
– Egyébként így van. Minden addig tart, míg a kibaszott
Keselyűember úgy seggbe nem rúg, hogy átrepülsz a végleges
megsemmisülésbe.
Nina kivett egy csokoládét a virágcserépből, bedobta, és
forgatni kezdte a szájában.
– De most már elég a kérdésekből! Túl sokat gondolkodsz,
festő! Idd meg a forró vized, és menjünk! Halott vagy, élvezd
hát!
– Amíg csak lehet – morogta magának Tom.
Amikor kiléptek a kocsmából, végre pirkadni kezdett. Tom
úgy érezte, legalább két napig volt éjszaka. A beszélgetéstől,
vagy talán a visszatérő világosságtól egy kicsit jobban érezte
magát.
Aggodalomra csak az adhatott okot, hogy a reggeli égbolton,
ahol a kék néha mélysárgába hajlott, és a horizontot csak
elkapkodott hanyag vonásokkal vetették oda, az egyik vörösben
pompázó felhő megmozdult. Fogakkal teli pofát, bőrszárnyakat
növesztett, orrlyukából apró felhőpamacsot fújt,
majd a sárkányalak lomha szárnycsapásokkal eltűnt a láthatáron.
A nagy illúzió: Tom arra ébredt, hogy halott
