Andrejszki Judit a régizene, Sebestyén Márta pedig a népzene emblematikus alakja. Március 6-án együtt lépnek fel a Művészetek Palotájában a régizene fesztiválon, ahol az autentikus francia barokk zene mellett a francia népi hangzásvilág és a magyar népzene is szerepet kap majd. A koncerten olyan külföldi vendégművészek is feltűnnek, mint Miquèu Montanaro, aki rendszeresen lép fel hazánkban, és akiről Szomjas György filmet is forgatott. Andrejszki Judit és Sebestyén Márta sokadik alkalommal zenél együtt a nagyközönség előtt. De hogyan és kinek köszönhetően indult a közös alkotómunka? Hogy fér meg egymás mellett a régizene és a népzene? Miért sírna Kodály Zoltán egyik szeme, és miért nevetne a másik? Andrejszki Judittal és Sebestyén Mártával beszélgettünk a március 6-ai koncertről, a magyar zeneoktatásról és még sok minden másról. Interjú.
– Nem először állnak együtt színpadra. Hogyan emlékeznek vissza az első közös produkciójukra?
Sebestyén Márta: Idestova 9 éve annak, hogy először találkoztunk. Előtte már hallottam Juditról, a szerelmese vagyok annak a zenei rétegnek, amivel foglalkozik. Egy házasságkötő teremben találkoztunk, ahol mindketten énekeltünk. Akkor és ott elhatároztuk, hogy egyszer össze kell majd dolgoznunk, de ez sokáig csupán vágy maradt részünkről. Ugye, Judit?
Andrejszki Judit: Így van. Azt vettem észre, hogy Márti mindig ott ül az első sorban a koncerteken, én pedig rémülten néztem, hogy mit fogok én ma produkálni. De aztán a házasságkötő teremben megköttetett a barátság és elkezdődött a zenei folyamat.
Sebestyén Márta: Remélem, hogy az ő házasságuk is jól sikerült, mert a mi zenei házasságunk elég jól! (nevet.) Az a vicces, hogy az indulat, a vágy, a késztetés megvolt, de nem volt konkrét kiváltó ok, hogy mikor és mit játsszunk együtt. Végül nem más ugrasztotta ki a nyulat a bokorból, mint Kovács Ákos. Az Andante Borpatika színpadára szeretett volna egy műsort. Eleinte tiltakoztam. Azt hittem, ott csak férfias bordalokat kéne üvöltözni, ami nekem nem menne. De Ákos addig-addig rágta a fülem, míg végül elfogadtam a felkérést.
– Akkor lényegében Kovács Ákosnak köszönhető, hogy ez a közös produkció létrejöhetett.
Andrejszki Judit: Gyakorlatilag igen.
Sebestyén Márta: Ákos szó szerint elállta előttem az utat a Nemzeti Színház művészbejárójánál. „Most előveszed a naptáradat és kitűzünk egy napot a próbára!” – mondta január elején. Rájöttünk, hogy közeleg Bálint-nap, így adta magát a téma. Ott az a sok szép zene borról és szerelemről. Ez is lett az első összeállítás munkacíme: Bor és Szerelem. Miközben azon agyaltunk, melyik dalt melyikkel tudnánk kombinálni, rájöttünk, hogy kettőnk repertoárjából villámgyorsan össze tudunk gyúrni egy közös műsort. Be kell valljam, előtte nem igazán szertettem próbálni. Olyan kínkeserves, fárasztó és kilátástalan, amikor mérges férfiak ordítoznak egymással, hogy „hangos vagy, hamis vagy!” Viszont amikor kreatívan, barátságos légkörben tudunk együtt dolgozni, akkor az ember a próbát is hihetetlenül élvezi. Engem a mai napig feltölt egy-egy közös próba.
Andrejszki Judit: Engem is. Sőt, egymás szájából vesszük ki a dallamokat. Én leginkább a kódexekből és az írott forrásokból táplálkozom, Márti pedig a szájhagyomány útján. Fantasztikus összevetni kettőnk műfaját.
Sebestyén Márta: Sokszor ugyanannak a dalnak egy eleven formáját hozom. Bartók Béla és Kodály Zoltán gyűjteményeiben is fellelhetőek sok száz éves históriák, amiket idős parasztasszonyoktól gyűjtöttek.
– Tehát a népzene és a régizene szorosan összefonódik.
A. J: Igen, ezt fogja majd bizonyítani a március 6-ai koncertünkön egyik vendégünk, Miquèu Montanaro is, aki a trubadúrok földjéről érkezik hozzánk.
– Miquèu Montanaro nem először jár Magyarországon. Milyen vele együtt dolgozni?
S. M: Hihetetlenül vidám, laza és barátságos ember. Nem az a fajta művész, akitől vérbe kell fagyni. Montanaro olyan, mint egy táncházas fazon. Rengeteg magyarral dolgozott együtt. Egyszer elment turnézni Afrikába, és vitte magával a Magyarországon tanult darabokat is. Például azt is, amit a Kassák Klubban a Sebő-Táncházban megtanult. Mesélte, hogy az egyik szenegáli koncerten a Szatmári dallamokat játszotta, amikor egy afrikai fickó felkiáltott: „de hát ezt ismerem, ez Sebő!” Kiderült, hogy a fickó a Műegyetemen tanult, és nyilván járt a Sebő-Táncházba is. Ez szerintem az igazi világzene! (nevet)
A.J: Én még nem dolgoztam Miquèu-val, csak találkoztam vele. Tud magyarul is, hihetetlenül sármosan beszél.
S.M: A fiával, Baltazarral folyamatosan improvizálnak. Szerintem nem is szoktak úgy zenélni, hogy valami le lenne írva nekik.
– Ez a fajta szabadság az egész koncertre jellemző lesz?
S.M: Bizonyos keretek között. Táncosok is megjelennek majd a színpadon, őket pedig nem lehet megzavarni azzal, hogy össze-vissza muzsikálunk. Amit megbeszéltünk, ahhoz tartani kell magunkat, de biztos lesz módunk az improvizációra.
A.J: Szerintem a legtöbbet mi tanuljuk ezekből a koncertekből.
– Ha valaki ilyen komoly zenei múlttal rendelkezik, mennyire lehet engedékenyebb saját magával szemben? Jobban bízik az ember a rutinjában?
S.M: Szerintem nem lehet rutinos vén rókaként hozzáállni. Ez nem hakni. Számomra felháborító, amikor valaki azt mondja: „rutinból lenyomom!” Pláne ilyen rendkívüli feladatokat nem szabad félvállról venni. A mostani koncertünkhöz fogható még soha nem volt és talán soha nem is lesz. Pont ez adja a különlegességét, a feszültségét és a felelősségét.
A.J: Nem csupán arról van szó, hogy eljátsszunk valamit a repertoárunkból. Most Franciaország kerül a fókuszba, és minden dal kapcsolódni fog a témához.
S.M: Úgy is mondhatnánk, hogy egy kulturhistóriai élményfürdő. Élvezetes, ahogy a korok között szabadon ugrálhatunk. Sőt, éppen ez a feladat, hiszen Franciaország kerül fókuszba, miközben egy régizene fesztivál utolsó előadói vagyunk.
– Hogyan lehet megszerettetni a gyerekekkel a régizenét és a népzenét?
S.M: Állítom, hogy a matekot is meg lehet szerettetni, csak jó tanár kell hozzá. Én sajnos végigszenvedtem az iskoláimat, csak gimnáziumban lett olyan tüneményes matektanárom, akit élmény volt hallgatni. Ez alapján mondom, hogy a népzenét is meg lehet szerettetni, csak nem úgy kell lenyomni a gyerek torkán, mint egy keserű pirulát. Élményt kell szerezni a tanulónak. Persze a mai iskolásoknak máshogy kattog az agya, hiszen körül vannak véve technikai eszközökkel. El lehet csodálkozni egy régi hangszeren is. Koncertek után, amikor megengedjük a gyerekeknek, hogy feljöjjenek a színpadra megnézni a hangszereket, hanyatt-homlok rohannak hozzánk. Judittal mindig mesélünk nekik az adott hangszerről, amitől az egész téma sokkal elevenebb lesz.
A.J: Néha kicsit megijedünk, amikor sok gyereket látunk a nézőtéren, de aztán az esetek kilencven százalékában tátott szájjal hallgatják a koncertet.
S.M: Más kérdés, hogy a mi gyerekkorunkban más volt az énekoktatás. Anyukám 81 évesen még ma is aktívan vezényel. Kodály Zoltán utolsó növendékeinek egyike. Úgy nőttem fel, hogy a zene teljesen körülvett. Nekünk olyan énekóráink voltak hetente ötször, hogy élmény volt részt venni rajtuk. Nem tudom, hogy ma a gyerekek kapnak-e élményeket. Nincs úgy megfürdetve a lelkük a zenében.
– Ha már itt tartunk, gyerekként volt szerencséje Kodály Zoltánnak énekelni. Ezt sem mondhatja el magáról mindenki.
S.M: 1962-ben törtét, Kodály Zoltán ekkor volt 80 éves. Zeneóvodába jártam már hároméves koromtól. Az óvónő, Forrai Kati néni egy hideg téli napon azt mondta, köszöntsük fel Kodály bácsit születésnapja alkalmából. Háromszáz kis óvodás kezdett el egyszerre énekelni a Kodály köröndön, Kodály bácsi pedig kinyitotta a lakásának az ablakát. Egy kisebb delegáció felmehetett hozzá, köztük én és az öcsém is. Az akkor frissen megjelent Kis emberek dalaiból énekeltünk neki. Forrai Kati néni azt mondta, egy dallal külön is köszönjem meg minden magyar gyermek nevében Kodály bácsinak, hogy ilyen sok szép művet írt. Miután befejeztem a dalt, ködös, párás szemekkel odahajolt hozzám, megsimogatta az arcomat és azt mondta: „ha mindenki ilyen szépen énekli ezeket a műveket, akkor már érdemes volt megírnom őket.” Hiába voltam kisgyerek, erre máig tisztán emlékszem. Elmondhatatlanul fontos élmény az életemben. A szigorúnak és mogorvának tartott Kodály Zoltán igenis szerette a gyerekeket. Rengeteget tett azért, hogy a magyar gyerekeknek a zene által szép élete legyen. Merthogy a zene, az éneklés széppé teszi az életet.
– Hiányzik a mai zenei életből is egy Kodály Zoltán?
S.M: Jól kellett volna sáfárkodni az örökséggel! Nem a módszer rossz, amit Kodály kitalált, hanem úgy tűnik, hogy valami nagyon eltorzult menet közben. Külföldön, főleg a Távol-Keleten sokkal inkább alkalmazzák a Kodály-módszert, mint itthon. Vannak Magyarországon szuper kórusmozgalmak, de a Kodály által fontosnak tartott zenei műveltség sajnos nem ott tart, ahol kéne. Nem azért, mert meghalt Kodály Zoltán, hiszen nem élhet 200 évig, de a művei továbbra is velünk vannak. A pedagógusképzésben és az általános korszellemben történt változás. A kultúra minden ágában panaszkodnak, hogy nehéz az embereket bevonzani és aktivizálni. Pedig azt hinnénk, a technikai felszereltségnek köszönhetően ma minden jóval egyszerűbb, mint régen. De nem a krétán és nem is az okostáblán múlik az oktatás színvonala.
A.J: Nekem öt gyerekem van, közülük négyen a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolába járnak. Szerencsére Sapszon Ferenc – aki idén kapott Kossuth-díjat – tovább vitte Kodály szellemiségét, ami nagyon örömteli, de ez sajnos csak egy kupacnyi gyerek.
S.M: Sapszon Ferenc generációja még a hátán viszi ezt a szellemiségét, de félő, hogy előbb-utóbb nem lesz miénk a zene. Ezt érezzük akkor is, amikor egy Fölszállott a páva vetélkedő lemegy a tévében. Sok ezren jelentkeznek, rengeteg fiatalt megfog a népzene és a néptánc. De ez nem a semmiből jött, ott van mögötte az a négy évtizednyi táncházmozgalom, ott van Sebő Ferenc, Halmos Béla és hihetetlenül sok munka a néprajzosok részéről, akik a legkisebb vidéki városba is elvitték a népzenét. Ha ez nem alakul ki, akkor megette a fene az egészet. Szoktuk mondani, hogy Kodálynak az egyik szeme sírna, a másik nevetne. Az énekoktatástól sírna, a táncházmozgalomnak viszont hihetetlenül örülne. Szerencsére engem olyan emberek vettek körül, mint például édesanyám tanárai: Bárdos Lajos, Lajtha László, Szabolcsi Bence. Gondolj bele, milyen fantasztikus nevek ezek egy indexben! Kodállyal az élen! Nekem ez végtelenül izgalmas volt és óriási lendületet adott. Biztos vagyok benne, hogy számomra ez volt az inspiráció. Tudtam, hogy jó a hallásom és szerettem énekelni, de azt is tudtam, hogy nem klasszikus énekes leszek. Soha nem is érdekelt, hogy Schubert-dalokat énekeljek, de az a része, amit Judit csinál, már sokkal közelebb állt hozzám. Ezért is örülök, hogy találkoztunk.
A.J: Én pedig rengeteget tanulok Mártitól. Számomra is fantasztikus lehetőség, hogy együtt dolgozhatunk. Azt nem mondom, hogy soha nem érdekelt a népzene, de egy ideig valamiért nem állt hozzám közel.
S.M: Amikor viszont ketten együtt énekelünk, mindenki azt mondja a hallgatóságból, hogy teljesen összecseng a hangunk. A magunk képére formálunk darabokat olyan módon, hogy abban mindketten otthonosan érezzük magunkat, és senki sem kényszerít semmit a másikra.
A nyitókép forrása: Perger László
