- fejezet
Vastag papírból való, nyolc-kilenc centiméter széles, négyszögletes cédula volt, az egyik széle kicsit ragacsos. Egy jegyzettömbről tépték le. Reacher látott már ilyesmit. Négybe hajtották, aztán egy hónapig vagy még tovább a zsebében hordta valaki. A hajtások mentén már megkopott, a sarkok meggyűrődtek, a papír felülete kidörzsölődött. Reacher úgy tippelt, talán két ujjal pöccinthette valaki a szemetes felé, mint egy kártyatrükkben, de túl messzire repült, és a senki földjén landolt.
Széthajtogatta és elsimítgatta a papírt. A külső oldala üres volt. Csak egy kis kosz kenődött rá, és halvány indigókék foltok, talán farmeranyagról. Egy kék farmer hátsó zsebében őrizgethették.
Megfordította a cédulát.
A belső oldalára írtak valamit. Golyóstollal, sietős kézírással. Inkább csak macskakaparással. Egy telefonszám, és még két szó: kétszáz halott.
– Ez Keever kézírása?– fordult Reacher Changhez.
– Nem tudom. Sosem láttam, hogyan ír. És nem túl nagy a minta. Nem lehetünk biztosak benne. Gondolkozzon úgy, mintha maga lenne az ellenfél védőügyvédje. Nem lehet igazolni, hogy ez a cédula Keevertől származik. Bárki bármikor itt hagyhatta.
– Persze – bólintott Reacher. – De tegyük fel, hogy Keeveré. Akkor mit jelenthetne?
– Hogy mit? Valószínűleg egy jegyzet, amit egy telefonbeszélgetés alatt firkantott fel az irodájában. Mármint a vendégszobájában. Lehet, hogy épp felvette vele valaki a kapcsolatot egy ügyben, de meglehet, hogy már nyomozott valami után. Elég nagy a tét, ha kétszáz halottról van szó. A telefonszám lehet akár az ügyfélé, akár egy külső, független forrásé. Vagy további információkat ígérő szám.
– Miért dobta volna el?
– Mert később rendesen feljegyezte valahová az egészet, és erre a cetlire már nem volt szüksége. Lehet, hogy épp itt álldogált a tükör előtt, hogy megnézze magát. Talán kidobott egy használt papír zsebkendőt, és elővett egy újat, miközben ellenőrizte a többi zsebét is. Talán egy ideje már nem hordta azt a nadrágot.
A telefonszám háromszázhuszonhármas előhívóval kezdődött.
– Ez Los Angeles, ugye?
Chang bólintott.
– Lehet mobil vagy vezetékes is.
– Kétszáz halott. Ez komoly veszélyt sejtet.
– Ha Keeveré a cédula. Ha erről a mostani ügyről van szó. Lehet akárkié, és szólhat akármiről.
– Ki más utazna ide, aki kétszáz halottal foglalkozik?
– Ki mondja, hogy így volt? Még ha Keeveré is, egy régi ügy is lehet. Vagy egy teljesen másik eset. Meglehet, hogy egy ügyvédé, aki egy évvel ezelőtt járt itt, és aki arra specializálódott, hogy autóbaleseteknél próbál kártérítésért perelő ügyfeleket szerezni. Hogy történhetett volna itt kétszáz haláleset? Az a város lakosságának húsz százaléka. Valakinek bizonyára feltűnt volna. Nem kellene ehhez magánnyomozó.
– Hívjuk fel a számot – javasolta Reacher. – Lássuk, ki veszi fel.
Reacher bezárta a szoba ajtaját, és lesétáltak a lépcsőn. Harminc méterrel odébb a félszemű épp kilépett az irodájából, és integetve, gesztikulálva feléjük sietett. Amikor odaért, azt mondta:
– Elnézést, uram, de a kétszáztizenötös nem a maga szobája.
– Akkor javítsa ki a vendégkönyvben. A szobát az egyik kollégánk fizette ki, és én fogom használni, amíg ő vissza nem tér.
– Ezt nem teheti.
– Miért nem?
– Hogyan szerezte meg a kulcsot?
– Egy bokor alatt találtam. Szerencsém volt.
– Ezt nem engedhetem.
– Akkor hívja a zsarukat.
A férfi hallgatott. Egy pillanatig füstölgött, aztán sarkon fordult, és szó nélkül elindult visszafelé.
– Mi van, ha tényleg felhívja a zsarukat? – kérdezte Chang.
– Nem fogja. Akkor nagy dérrel-dúrral közölte volna, hogy most azonnal hívja őket. Egyébként is, az első rendőrőrs úgy nyolcvan kilométerre lehet innen. Vagy kétszer olyan messze. Nem fognak kijönni egy szoba miatt, amit egyébként ki is fizettek. És ha ezek az emberek titkolnak valamit, a legutolsó, amit akarnak, az az, hogy kijöjjenek a zsaruk.
– Akkor mit fog csinálni?
– Szerintem hamarosan megtudjuk.
Kiléptek a széles főutcára, és az étkezde előtt elhaladva elsétáltak a vegyesboltba. A nap már magasan járt, és városka csendes volt. Se sürgés-forgás, se tömeg. Ötven méterrel előrébb egy pick-up épp befordult az egyik mellékutcába. Egy gyerek teniszlabdát dobált a házfalhoz, és egy bottal ütögette vissza. Mintha a baseballozást gyakorolná. Elég ügyes volt. Lehet, hogy megjelenhetne a képe egy magazinban. A régi úton épp egy FedEx furgon hajtott át síneken, a város felé.
A vegyesbolt klasszikus, vidékies épület volt, egyszerű, lapos tetejű, oldalával fordult az utca felé, és cifra, faragott díszítésű bejárata halványvörösre festett deszkákból készült. Fölötte egy táblán cikornyás, aranyszínű betűkkel állt a felirat: Mother’s Rest vegyescikk-kereskedés. Egyetlen ajtó volt, és egy kis kirakat, amely inkább csak azt a célt szolgálta, hogy beengedje a fényt, nem tettek ki vevőcsalogató árukat. Az üveget reklámmatricák borították, Reacher egyik termékről sem hallott még. Feltétezte, hogy rejtélyes, de létfontosságú vidéki árucikkek márkanevei lehetnek.
Az ajtón belépve egy szűkös kis előtérbe jutottak, ahol egy nyilvános telefonkészüléket szereltek a falra. Védőtető nem vette körbe, csak maga a készülék állt ott, minden része fémből volt, a zsinórja is. Chang bedobott pár érmét, és tárcsázott. Egy darabig hallgatott, aztán szó nélkül letette a kagylót.
– Hangposta. A telefontársaság géphangja, nem emberi hang. Nevet nem adott meg. Úgy tűnt, mobilszám lehet.
– Hagynia kellett volna valami üzenetet – mondta Reacher.
– Mi értelme lett volna? Itt úgysem tud felhívni.
– Próbálja meg újból Keevert a biztonság kedvéért.
– Nem akarom. Nem akarom hallani, hogy nem veszi fel.
– Keever vagy jól van, vagy nincs. Akár felhívja, akár nem, az nem változtat semmin.
Chang megnézte a számot a mobiljában, de a régi készüléken tárcsázott. Megint hallgatott egy darabig, aztán szó nélkül letette. Megpróbálkozott egy másik számmal is, ismét eredmény nélkül.
Megrázta a fejét.
– Nem veszi fel.
– El kell mennünk Oklahoma Citybe – mondta Reacher.
