Úgy eltűnt a férfi, mint akit a föld nyelt el

lee child

Jack Reacher, az egykori katonai rendőr szokásához híven egyedül járja az országot. A hosszú vonatút alatt felkelti az érdeklődését az egyik kisváros, Mother’s Rest neve. Amikor leszáll a vonatról, hogy maga járjon utána, miért hívják így a helyet, egy nőbe botlik. Michelle Chang az árnyak között áll. Vár valakire. Már épp megindul Reacher felé, amikor rájön: az egyetlen leszálló utas nem az, akire számított. Magánnyomozó kollégáját várta, ám úgy tűnik, a férfit elnyelte a föld.

Lee Child huszadik Jack Reacher-krimijében a főszereplő most sem fut el a kihívások elől, ám a nyomozás során feltárt titkok a legvadabb rémálmait is felmúlják. Hamisítatlan, eredeti történet Jack Reacher hűséges és leendő olvasóinak.

A frissen megjelent könyvből itt két fejezetet is olvashatsz, a kiadó General Press jóvoltából:

Lee Child: Néma város

(részlet)

  1. fejezet

Miután megreggeliztek, és visszamentek a motelba, kiderült, hogy a szobalány tényleg elkezdett takarítani, de még nem járt Keever szobája közelében. A patkó alakú folyosó másik végében szorgoskodott, hogy újból kiadható állapotúvá tegye a kétszázhármast, ahonnan az öltönyös férfi távozott. Kint a folyosón állt a megrakott takarítókocsi, a szoba ajtaja tárva-nyitva. Látták bent a lányt, épp az ágyneműt húzta le.

A kulcsokat az övére akasztva hordhatja, vagy a zsebében, netán a kocsi fémvázához láncolva.

– Azt hiszem, odamegyek és beköszönök – mondta Reacher.

Balra fordult a kétszáztizenegyesnél, aztán megint balra a kétszázhatosnál, megállt a takarítószerekkel megrakott kocsi mellett, és belesett a kétszázhármas nyitott ajtaján.

A szobalány sírt.

De közben azért dolgozott is. Fehér bőrű volt, vékony, mint egy seprűnyél, már nem fiatal, és épp egy adag törülközőt cipelt ki a fürdőszobából. Hangosan zokogott, és patakokban folyt a könny az arcán.

Reacher kintről odaszólt:

– Jól van, hölgyem?

A nő megállt, ledobta a törülközőket, aztán felegyenesedett. Még egy kicsit hüppögött, aztán vett egy mély lélegzetet, mereven Reacherre bámult, majd megfordult, és megnézte magát a tükörben. Ismét megfordult, de semmi reakció nem látszott az arcán, mintha azt gondolná, az ő kinézetének már úgyis mindegy, nincs miért aggódnia.

Elmosolyodott.

– Csak nagyon boldog vagyok – mondta.

– Akkor jó.

– De tényleg. Az úriember, aki most ment el, nagy borravalót hagyott itt.

– És ez volt az első borravaló életében?

– Életem eddigi legjobbja.

A nő kötényének elején volt egy jó nagy zseb. Óvatosan belenyúlt mindkét kezével, és előhúzott egy borítékot. Kisebb volt, mint egy szabvány levélboríték, inkább olyan, amiben elegáns meghívókra szokás válaszolni. Köszönöm felirat állt rajta kézírással, töltőtollal rótták rá.

A nő a hüvelykujjával felnyitotta a borítékot, és kivett egy ötvendollárost. Ulysses S. Grant tábornok arcképe virított rajta.

– Ötven dollár – mondta. – A legnagyobb borravaló, amit életemben kaptam, két dollár volt.

– Nagyszerű – örvendezett Reacher.

– Ez rengeteget jelent nekem. El sem tudja képzelni.

– Nagyon örülök a szerencséjének.

– Köszönöm. Azt hiszem, néha történnek csodák.

– Tudja, miért hívják ezt a várost Mother’s Restnek? – kérdezte Reacher.

A nő egy pillanatig hallgatott.

– Ezt most tőlem kérdezi, vagy el akarja mesélni nekem?

– Kérdezem.

– Fogalmam sincs.

– Sosem hallott ezzel kapcsolatban semmilyen történetet?

– Miről?

– Anyákról. Akik megpihentek itt, akár szó szerint, akár átvitt értelemben.

– Nem – felelte a nő. – Sosem hallottam erről semmit.

– Be tudna engedni a kétszázötösbe?

A nő megint hallgatott egy darabig.

– Maga az az úr, aki a száztizenhármasban szállt meg? Előző éjjel meg a százhatosban?

– Igen.

– Nem nyithatom ki a szobát, csak a lakójának. Sajnálom.

– Együtt foglaltunk több szobát, egy cégtől vagyunk. Együtt dolgozunk. Ki-be mászkálunk egymás szobájába. Amolyan csapatmunka.

– Megkérdezhetem a tulajtól.

– Mindegy, ne fáradjon – legyintett Reacher. – Majd én megkérdezem.

 

A félszemű azonban nem volt az irodában. Nyilván csak rövidebb időre távozott valamiért, mert az íróasztal képe alapján úgy tűnt, épp dolgozott valamin. Dossziék és főkönyvek hevertek nyitva, tollak feküdtek a füzeteken, egy műanyag pohárban még melegnek látszó kávé állt.

A férfi azonban nem volt ott.

Az íróasztal mögött egy ajtó nyílt. Privát helyiség lehet, gondolta Reacher. Biztos van odabent egy kanapé, amin aludni tud a tulaj, és legalább egy kisebbfajta mosdó. Lehet, hogy épp ott tartózkodik. Van, amit nem lehet halogatni.

Reacher hegyezte a fülét, de nem hallott semmit.

Vetett egy pillantást a főkönyvekre, a dossziékra és a füzetekre. A szokásos szállodai feljegyzések. Számlák, megrendelések, tennivalók listái, számítások.

Megint hallgatózott. Semmi.

Kihúzta a fiókot, ahol a kulcsokat tartották. Betette a száztizenhármast, és kiemelte a kétszáztizenötösét.

Becsukta a fiókot.

Kilépett az íróasztal mögül.

Fújt egy nagyot.

A félszemű még mindig nem jött vissza. Talán emésztési problémái lehetnek. Reacher megfordult, és kiment az irodából. Átsétált az épület túlsó felére, és azon az oldalon ment fel a lépcsőn, ahol Chang szobája volt. Megmutatta neki a kulcsot, mire a nő azt kérdezte:

– Meddig lehet nálunk?

– Amíg Keever fizetett a szobáért. Valószínűleg egész hétre. Átveszem a szobáját. A moteles fickó nem szólhat egy szót sem. Megkapta a pénzét. Keever pedig nincs itt, hogy kifogást emeljen.

– Beválhat ez? Nem lesz ebből baj?

– Működhet. Hacsak nem hívják ide az egyik emberüket.

– Ez esetben szólunk a rendőrségnek. Ahogy Keever tette volna.

– Az öltönyös pasas ötven dollár borravalót hagyott a szobalánynak.

– Az sok pénz. Ennyit egy egyhetes hajókörút után ad az ember.

– Nagyon örült neki.

– Azt elhiszem. Mintha egyheti bérét kapta volna meg pluszban.

– Rosszul érzem magam miatta. Én sosem hagyok többet öt dollárnál.

– A pasas gazdag volt. Maga mondta.

Reacher nem felelt. Keever ajtajához lépett, és a zárba dugta a kulcsot. Benyitott, aztán hátrébb lépett.

– Hölgyeké az elsőbbség.

Chang belépett, Reacher pedig követte. A szobában minden Keever jelenlétéről árulkodott. A kilincsen egy ing lógott, a fürdőszobában szép, rendes úti tisztálkodókészlet, a szekrényben egy lenvászon zakó, a fal mellett, a földön egy kopottas bőrönd, tele ruhákkal. A szobalány mindent precízen elrendezett, rend volt és tisztaság.

Aktatáskát nem találtak. Laptoptáskát sem, vaskos jegyzetfüzeteket sem, kézzel írott feljegyzéseket sem.

Legalábbis jól látható helyen semmi ilyesmi nem hevert.

Reacher hátrafordult, és becsukta az ajtót. Talán száz motelszobát is átkutatott hosszú és fáradságos karrierje során, és értette a dolgát. Sok mindent talált már sokféle helyen.

– Keever mivel foglalkozott, mielőtt belépett az FBI-hoz? – kérdezte.

– Rendőrnyomozó volt, és esti tagozaton jogi diplomát is szerzett.

Vagyis ő is kutatott már át motelszobákat. Tehát ha el akar dugni valamit, nem használja a legnyilvánvalóbb helyeket. Ismer minden trükköt. Nem mintha a szobában olyan sok helyre rejthetett volna bármit is. Belsőépítészetileg nem volt épp egy műremek.

– Csak ámítjuk magunkat – mondta Chang. – A moteles akár fél tucatszor is járhatott itt azóta. Vagy beengedhetett bárkit. Bátran feltételezhetjük, hogy réges-rég átkutatták ezt a szobát.

Reacher bólogatott.

– De milyen alaposan? Ez itt a kérdés. Mert egyvalamit biztosan tudunk: Keever ebben a szobában volt, aztán elment. Háromféleképpen távozhatott. Egy: valami ártatlan tennivalója akadt, és azért ment el, de később bajba került. Kettő: ismeretlen személyek erőszakkal elrángatták. Három: épp itt üldögélt az ágyon, átgondolta a dolgokat, aztán hirtelen beugrott neki valami, felkiáltott, hogy „a rohadt életbe!”, a homlokára csapott, aztán talpra szökkent, és elrohant, hogy a vegyesboltból azonnal telefonáljon a rendőrségnek. Csak éppen nem jutott el odáig.

– Nem jutott el odáig? Ezzel mit akar mondani?

– Azt, hogy ez az ember eltűnt. Ha megmondja, hol van most, és miért, akkor a többi lehetőséget kizárom.

– A három távozási mód közül egyik sem jelenti azt, hogy találnunk kellene valamit a szobájában. Olyasmit, amit senki más nem vett észre.

– De, szerintem a harmadik esetben igen. Ez csak egy lehetőség, de képzelje el a pillanatot, amikor felkiált, hogy „a rohadt életbe”, és a homlokára csap. Megdöbbenti, amire rájött. És attól a pillanattól kezdve komoly veszélyben van. Annyira súlyos lehet ez a felismerés, hogy azonnal telefonálni akar. De akkor védtelenné lesz, kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Nyilvános helyről telefonálni nem ugyanaz, mintha a zárt ajtó mögött használná a mobilját. Ki kell lépnie az utcára, nyílt terepre, ami már kockázatos számára. Vagyis talán kísértést érzett, hogy valamiféle nyomot hagyjon hátra. Felfirkantott valamit egy cédulára, és elrejtette. Aztán indult telefonálni.

– Ahová nem jutott el.

– Néha megesik ilyesmi, a nagy átlagok törvénye alapján.

– De ezt a felfirkantott üzenetet olyan jól elrejtette, hogy senki sem találta meg. Persze azért nem olyan jól, hogy mi sem bukkannánk rá. Már ha egyáltalán van üzenet. Ha a három lehetőség közül valóban a harmadikkal állunk szemben, és nem valami egész más történt.

– Csak így történhettek a dolgok, ebben a sorrendben, nem? Két homlokra csapós pillanat volt. Először talán egy nappal korábban egy kisebb, és azután hívta ide magát erősítésnek. Aztán jött a nagy felismerés, és elindult, hogy szóljon a zsaruknak.

– Miután hátrahagyott egy üzenetet.

– Szerintem érdemes fontolóra venni ezt a lehetőséget.

 

Ha Reacher átkutatott egy szobát, akkor előbb magával a helyiséggel kezdte, nem a benne található dolgokkal. Akik elrejtenek ezt-azt – és akik keresnek valamit –, sokszor nem vesznek tudomást a beépített elemekről, amelyek pedig sokszor számos lehetőséget rejtenek. Főleg ha egy kis papírfecnit kell elrejteni. Az ablak alá beépített épületgépészeti egységet, vagyis a hűtő-fűtő berendezést fel lehet nyitni, és tíz esetből kilencszer van az oldalán egy kis zseb, hogy ott tartsák a használati utasítást vagy a jótállási jegyet, ami mellett egy leleményes ember akár egy tucat papírlapot is elrejthet.

Illetve ha sűrített levegővel működik a fűtő-hűtő rendszer, akkor vannak szellőzőrácsok is, amiket könnyű lecsavarozni. A tolóajtók ugyancsak remek helyek a cetlik elrejtésére. A mennyezeteken levehető panelek vannak, mögöttük vezetékek húzódnak. Egy beépített szekrény ajtajának a belsejét általában senki sem nézi meg – és így tovább, és így tovább.

Csak ezután következnek az önálló bútordarabok. Ez esetben volt egy ágy, két éjjeliszekrény, egy kárpitozott szék, egy másik szék az íróasztalnál, maga az íróasztal és egy kis fiókos komód.

Mindenhol körülnéztek, de nem találtak semmit.

Chang végül azt mondta:

– Egy próbát megért. Bizonyos értelemben örülök, hogy nem találtunk semmit. Így még van remény. Szeretném, ha Keevernek nem lenne semmi baja.

– Én azt szeretném, ha most épp Vegasban lenne egy tizenkilenc éves kiscsajjal. De amíg nem kapunk tőle egy képeslapot, addig kénytelenek vagyunk azt feltételezni, hogy nem ott van. Úgyhogy maradjunk szkeptikusak.

– Zsaru volt, és különleges ügynök. Milyen messze van innen a vegyesbolt? Ugyan mi történhetett vele útközben?

– Úgy hatvan méterre van. El kell haladnia az étkezde előtt. És sok minden történhetett.

Chang nem válaszolt. Reacher mocskosnak érezte a kezét, mert sokat fogdosta a bútorokat, és olyan helyeken kotorászott, ahol nem takarítanak rendszeresen. Bement a fürdőszobába, és a csap alá dugta a kezét. A szappan vadonatúj volt, világoskék, aranyszínű pecséttel leragasztott selyempapírba csomagolva. Nem ez volt a legrosszabb motel, ahol Reacher eddig megfordult. Letépte róla a papírt, és kis gombócba gyűrte. A fésülködőasztal alatt volt egy kis szemetes, bent, egészen a falhoz tolva. Kicsit lefelé célozva kellett dobni, ráadásul bal kézzel, hogy beletaláljon a galacsinnal. Így is tett. Aztán megmosta a kezét. Az új szappan először kicsit kemény volt, aztán már jobban csúszott. Megtörölte a kezét egy tiszta törülközővel, aztán erőt vett rajta a lelkiismerete, és lehajolt, hogy megnézze, a szemetesben landolt-e a kis papírgalacsin.

Nem talált bele.

A henger alakú szemetest egészen a bal hátsó sarokba tolták, így a fal és a doboz között egy kis háromszögletű zug képződött. Egy olyan szeglet, amit a szobalányok többnyire kihagynak, ahogy haladnak a felmosóval, főleg ha kétdolláros borravalókért dolgoznak. Az a fajta hely, ahol végső nyughelyre lelnek a szemetes mellé dobott apróságok.

Három dolog hevert ott.

Az egyik a saját papírgombóca volt. Látszott abból, hogy még vizes. A másik pontosan ugyanolyan szappanpapír volt, de régebbi és csontszáraz.

A harmadik pedig egy agyongyűrt kis cédula, amely úgy festett, mintha valaki sokat hordta volna a zsebében.

Lapozz a következő fejezethez!



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!