A repülőgép árnyéka egy nagy, ezüstszínű Mercedesre esett, amelyet egy molett, felékszerezett asszonyka vezetett. A Mercedes vakmerő sebességgel, teherautósorok között száguldva ment az autópályán Sussex felé. Lady Carpenter, a csoport harmadik tagja, keményen a gázpedálra lépett lila glaszétopánjával. Családja rémületére ragaszkodott ahhoz, hogy maga vezessen, bár hetvenegy évesen már nem összpontosított úgy a volánnál, mint egykor. De a férje halála óta ő rendelkezett a családi vagyon felett, és úgy tett, ahogy kedve tartotta…
A csapat negyedik tagja már Crowmarsh Priorsban volt. Olyan régóta élt ott, hogy csak egy maroknyi ember tudta, honnét származott eredetileg. Közülük néhányan még mindig New Orleansban laktak, ősz hajú özvegyek, akik sok évvel ezelőtt a francia zárdában nőttek fel Evangeline Fontaine-nel. Most azzal töltötték a délutánokat, hogy hintaszékben ültek egy idősotthon verandáján, amely valaha a Fontaine-villa volt, legyezgették magukat, és ugyanazokról a dolgokról beszélgettek, amelyekről ötven éve folyamatosan. Beleértve azt az éjszakát is, amikor részt vettek azon a bálon, amelyiken Evangeline-t bevezették a társasági életbe. Épp ebben a házban, mielőtt Fontaine-éknek el kellett adniuk, amikor nehéz idők jöttek. – Nagy kár, hiszen annyi éven át a családé volt. Azt beszélik, a háború miatt veszítették el minden pénzüket. Ez azután volt, hogy Evangeline megszökött.
Evangeline Fontaine megszöktetése annak idején botrány volt, és máig az is maradt.
– Igen, épp a háború előtt. Nem jut eszembe a fiú neve, akivel megszökött, senki sem ismerte, sem őt, sem a családját. Kíváncsi lennék, mi lett Evangeline-ből – mondta egyikük. – Megdöbbentő, hogy egy ilyen régi, itteni családban történt mindez. – A többiek hintáztak és bólogattak.
– De Fontaine-ék eltussolták, és azóta senki sem látta Evangeline-t.
– Azt hiszem, most már ő sem él – szokta mondani végül valamelyik idős asszony.
– Én is azt hiszem – mondta rendszerint egy másik. – A legtöbb ember, akit ismertünk, meghalt.
Crowmarsh Priorsban egy vendéglátó cég flottányi teherautója ébresztette Evangeline Fontaine Fairfaxet, ahogy csikorogva megálltak a főtéren. Nemsokára vidám ausztrál fiatalok üdvözölték egymást és kiáltottak utasításokat egymásnak. Teherautók ajtaja vágódott ki és sátorrudak csörömpöltek, ahogy kirakták őket. Evangeline félredobta az ágyneműt, és visszeres lábával a papucsát kereste. Fölhúzott egy kopott szaténköntöst, széthúzta a függönyt, és a ragyogó reggeli napsütésben a csatorna felé hunyorított.
Elsie levelére pillantott, amelyet az öltözőasztalon támasztott fel, homályos ezüstkeretű fényképek összevisszasága közé; az egyik a néhai férjét ábrázolta a haditengerészet egyenruhájában, egy másik őt magát, amint Andrew fiukat tartja csecsemőként, majd Andrew-t, amikor diplomázik, és egy még frissebb, már a feleségével és a gyerekeivel a melbourne-i otthonukban.
Evangeline felvett egy elefántcsont hátú hajkefét, amelybe „P” betű volt vésve, és egy kupicányi sherryt öntött a hálószobai üvegből a fogmosó poharába. Mindkettőt visszavitte az ágyhoz és leült. – Hát akkor, Laurent, Richard, Frances, ötven év eltelt, és azt mondják, túl vagyunk azokon a régi, rossz, háborús dolgokon. Legalábbis ezt mondják azok, akik nem voltak ott. Talán ma befejezzük. Egészségetekre! – mondta hangosan. A déli tájszólás mostanra felerősödött, és az egykor lágy hang rekedtté vált. Ivott egy kis sherryt, majd a haját kefélte, miközben kigondolta az öltözékét az előtte álló nagy napra. – Igen, figyeljetek.
