Hogyan kezdett új élet négy fiatal nő a háború alatt?

a háború jegyesei

Crowmarsh Priors álmos, kis falu Anglia déli partjainál. A második világháború azonban mindent megváltoztat: a fiatal férfiak bevonulnak, és új lakók jelennek meg a jól ismert házakban. Egy fiatal, titokzatos, amerikai nő; egy botrányairól híres, londoni, jó családból való fruska; a bécsi zsidóüldözés elől menekülő, terhes fiatalasszony; London egy munkásnegyedéből származó csitri. A négy fiatal nő kiszakadva a megszokott kerékvágásból, új életet kénytelen kezdeni, amelyben csak egymásra számíthatnak, és egy kortársukra, a néhai lelkész lányára.

…nagyon szerettem ezt a történetet. Nem csak azért, mert történelmileg maximálisan hitelesnek találtam, hanem azért is, mert az írónő nagyon szeretnivaló, jól kidolgozott karaktereket hozott létre. Mindegyik fiatal nőt szerettem.

azajtom.blogspot.hu

Helen Bryan A háború jegyesei című könyvből itt egy részletet olvashatsz, kiadója, a General Press jóvoltából. A könyvesboltban itt találod.

Előszó

1995 tavasza

Az atlantai repülőtér indulási várótermében, egy májusi kora estén Alice Osbourne Lightfoot, az út szervezője, mindenkire rámosolygott: – Hé! Hogy van ma este? – kérdezte őket, ahogy kipipálta a nevüket a Londonba tartó csoportjuk listáján. Iskolás éveiben megtanult egy sort a Canterbury mesék bevezetéséből, és ez most körbe-körbe járt a fejében: ha eljön a tavasz, „akkor a nép zarándokútra megy”. Még mindig így van, még ha most mások is az okok, amelyek miatt zarándokútra indulunk, elmélkedett Alice.

Ő szállt fel utolsónak a repülőgépre. Óvatosan berakott egy nehéz, régimódi utazótáskát a felső tárolóba, és leült egy csoport idős asszony közé a turistaosztály elején. A férjeik Joe Lightfoot 8. légierőhöz tartozó egységének megmaradt tagjai voltak, főiskolai barátok Georgia, Tennessee és Alabama területéről, akik 1941-ben együtt vonultak be, és Európában szolgáltak. Akik még elég jó erőben voltak, visszautaztak Angliába az európai győzelem napjának ötvenedik évfordulójára, és hogy más légierőegységekkel találkozzanak a régi repülőterükön Norfolkban. Innen indultak anno a B–17-eseikkel és B–24-eseikkel veszélyes nappali küldetéseikre Németország felé. Alice önként jelentkezett, hogy megszervezze az utat, és mivel Nagy-Britanniából származott, no meg természeténél fogva hajlamos volt átvenni az irányítást, a többi asszony vezetőjükként nézett fel rá.

Felszállás után a nők kiléptek a cipőjükből, kényelembe helyezték magukat, és hamarosan, ahogy a déliek mondják, traccsolni kezdtek az étkezőtálcáik felett. Főleg a családjukról beszélgettek, és a májfoltos kezek unokák képeit adogatták oda-vissza a folyosón át. – Fogadok, örülsz, hogy hazamész, drágám – mondták Alice-nek, újra és újra. – Vajon Anglia sokat változott, mióta elmentél?

– Haza! Kedvesem, Alice Atlantában van otthon! Ötven éve Amerikában él! – tiltakozott Alice barátnője, Rose Ann a szomszéd ülésről. – Nahát ilyet, Alice!

– Kár, hogy nem leszel velünk a találkozón és a koszorúzáson meg a vacsorán, különösen az után a kemény munka után, amivel megszervezted ezt az utat Joe-nak és a fiúknak. De hát saját istentiszteletetek lesz, gondolom, a régi barátaid nagyon örülnek majd neked! Biztos sok mesélnivalótok van egymásnak – mondta egy asszony a mögötte lévő ülésről.

– Ó, igen, és én igazán örülök, hogy láthatom őket – válaszolt Alice azzal az észak-georgiai vontatott hanghordozással, amely az évek során ráragadt. – Ó, igen – ismételte meg magában. Tényleg sok mesélnivalójuk van. Alice sosem vonta ki magát a tennivalók alól, és az után, amit Elsie írt Francesról, kötelessége volt visszamenni.

Ahogy a repülőút folytatódott, az asszonyok nem vettek tudomást a növekvő zsivajról a repülőgép másik végében, ahol a férjeik túl sok whiskyt ittak, háborús történeteket és malac vicceket meséltek, miközben megpaskolták a légiutas-kísérők fenekét, és „édesemnek” hívták őket. Vacsora után az asszonyok egy része, Alice-t is beleértve, kötést vagy hímzést vett elő. Mások aludni próbáltak. Végül Alice ásított, felgombolyította a kötését, kikapcsolta a feje feletti lámpát, és felhúzta a légitársaság piperetáskájából elővett alvómaszkot.

 

Mialatt az utasok beszálltak Alice gépébe, egy másik Londonba tartó repülő is felszállt, a tel-avivi Ben Gurion repülőtérről. Mivel majd letompította a fényt. Tanni Zayman tizenéves unokái hamarosan elbóbiskoltak a két oldalán lévő ülésükön. Haim és Sifra úgy hagyta el Tel-Avivot, hogy a kedvenc együtteseik nevével díszített vékony póló volt rajtuk. Most hűvös volt a repülőgép. Tanni takarókat kért az utaskísérőtől, és egyet Haimra terített, akinek a lába kilógott a folyosóra, és egy másikat pedig a húgára. Tanni elnézte, hogy milyen édesen alszanak, de örült, hogy végre szünet van a testvérek folyamatos civakodásában, amikor a saját gondolatai is nyugtalanul száguldoznak. A Crowmarsh Priorsba való visszatérés gondolata túlságosan felkavarta ahhoz, hogy aludni tudjon.

A sötét folyosó végén felsírt egy csecsemő. Tanni összerezzent az ülésén, ahogy a hang kiváltotta a régi, névtelen pánikot.

Semmi oka nem volt erre. Behunyta a szemét, és mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon.

Bruno kórházi ágya mellett ülve nyitotta ki Elsie levelét. Ahogy széthajtotta, földre hullott a meghívó és a két első osztályú repülőjegy Angliába. – Ne! – kiáltott fel Tanni hangosan, amikor meglátta, mi is az pontosan. Még ennyi idő után is rosszul lett a puszta gondolattól, hogy visszatérjen Angliába, kiváltképp a faluba, akár a férjével is az oldalán. És miután nemrég műtötték meg Bruno szívét, szó sem lehetett arról, hogy utazzon.

Tanni kiáltása felébresztette a férfit, úgyhogy az asszony kibökte, miről szól a levél, majd remegő hangon kijelentette, hogy eszébe sem jutna bárhová menni, amíg a férje kórházban van. Bruno párnákra támaszkodott, sápadt volt, infúzióra volt kötve, és csendben pihennie kellett volna. Ehelyett könyvek, papírok és egyetemi munka vette körül, amelyet az ápolók háta mögött csempésztek be, akik megtiltották neki, hogy dolgozzon. Most a szemüvege felett szokásos módon átható pillantást vetett a feleségére.

Tanni ezt a tekintetet – mintha a férje tudna valamit, amit ő nem – mindig egy kicsit idegesítőnek tartotta, de a felvillanó ingerültség elmúlt, ahogy Bruno megpaskolta a kezét, majd a tenyerében tartotta, amíg fontolóra vette, mi volna a legjobb ebben az esetben.

Az orvosok biztosították Brunót, hogy sok nő szenvedett súlyos szülés utáni depresszióban, bár az 1940-es években kevesebbet tudtak erről. Természetes védekezési mód volt az, hogy Tanni nem emlékezett az az utáni időszakra, hogy a kisbabájuk megszületett és meghalt annyi éve Angliában. Ettől az egyetlen közjátéktól eltekintve teljes és boldog élete volt feleségként és anyaként, és most már nagymamaként is, a gyönyörű házuk tele van fénnyel és könyvekkel, modern izraeli műalkotásokkal, és a kórházban végzett önkéntes munkája, a barátai és a kertje tölti ki az életét.

Bruno úgy gondolta, hogy Tanni számára most biztonságos elfogadnia Elsie meghívását, és így szólt: – Tudom, hogy nehéz, de gondolj a barátainkkal szembeni kötelezettségeinkre, bármennyi idő is telt el. És figyelembe véve, hogy Elsie mit mond

Francesról, tudod, hogy menned kell. De ne egyedül! Váltsd be az én jegyemet, és vidd magaddal a két legfiatalabbat. Egy darabig ne aggódj értem, és néhány hónap múlva Haim a hadseregben lesz. Különben is, ennyi testvérrel sosem volt pénz arra, hogy ő és Sifra utazhasson. Képzeld el, mennyire élveznének egy angliai utat. Menj! Vidd el a gyerekeket, látogasd meg a régi barátaidat. Utána tölts egy hetet Londonban, vidd a gyerekeket múzeumba, színházba. Hadd menjenek azokra az utcai piacokra, ahol a gyerekek „lógnak”; Sifra tájékoztatott, hogy ez a helyes kifejezés manapság. Még Oxfordba is elvihetnéd őket, megmutathatnád nekik a régi kollégiumomat. Csónakázhatnak a folyón, mint régen én. Vásárolj egy kicsit, érezd jól magad. – Bruno szeme visszatévedt a laptopja képernyőjére. Egy tudományos cikk írásának közepén tartott. – Amellett Londonban elmehetnél a Foylesba. Hosszú listám van könyvekről, amelyeket itt nem tudok megszerezni, és…

– De, Bruno, nem akarok menni! Gondolni sem tudok arra, hogy itt hagyjalak! Ki van zárva!

– Miért, nincs elég ember, hogy gondoskodjon rólam? Egy kimegy a szobából, és kettő jön be helyette! Hál’ istennek a műtét jól ment, probléma nélkül, és néhány hét múlva otthon leszek, ha a kórház nem öl meg előbb. Orvosok, medikusok, ápolók… ki tudja, kicsoda ez a sok ember! A nap minden órájában jönnek, az egyik percben szörnyű ételt hoznak, amit nem kívánok, a másikban, amikor végre alszom, felébresztenek, hogy megmérjék a vérnyomásomat. A gyógytornász beállít, amikor olvasni akarok, ne is kérdezd… ne nézz így, csak vicceltem. Minden rendben, kedvesem. Menj már! Magam hívom fel Elsie-t és mondom meg neki, hogy mész. – Bruno megsimogatta a felesége arcát, majd visszatolta a szemüvegét a helyére, és visszafordult a cikkéhez.

Úgyhogy, kelletlenül, Tanni beleegyezett, és meghívta az unokáit, hogy ne tudjon visszalépni az utolsó percben. A világért sem okozott volna nekik csalódást. De most, hogy valóban úton volt, ébren és egyedül a sötétben, visszatértek az aggodalmai, és a folyosó másik végében lévő láthatatlan csecsemő nyugtalankodása csak fokozta ezt.

Épp ekkor a tizenöt éves Sifra kinyitotta barna szemét. A nagyanyjára mosolygott, és arrébb mozdult, hogy a fejét Tanni vállára tegye. – Olyan izgatott vagyok, hogy Londonba megyünk, nagyi. Az iskolából a legjobb barátnőm, Rahel, volt már ott, és megnézte a The Rocky Horror Picture Show-t. Azt mondja, hogy nagyon klassz. Beszéltem róla nagyapának, erre ő a titkárnőjével vetetett jegyet nekünk, meglepetésként. Megspóroltam a zsebpénzemet, hogy vásárolni mehessek Camden Lockban. Rahel elmondta, hol vannak a legjobb bódék. És megnézhetem majd, ahol anya született! És… – A szeme mondat közben lecsukódott, bár a kisbaba a folyosó végén most már teli tüdőből bömbölt.

Sifra puha, göndör haja csiklandozta Tanni arcát. Ő volt a legfiatalabb a nagy családjukban, és Tanni még mindig „a kicsiként” gondolt rá, bár az elmúlt évben Sifra magasra nőtt, és kezdte elveszteni gyerekkori dundiságát. Tanni nem sokkal volt idősebb Sifránál, amikor leszállt a vonatról, és először meglátta Crowmarsh Priorst, nem egy vakációnak örülve, hanem feleségként és anyaként. Volt ő valaha is olyan fiatal és gondtalan, mint Sifra, a rockzenéjével és a pólóival, meg a kamaszok által egymásnak adott színes, fonott barátságkarkötőkkel megrakott csuklójával? Brunónak igaza volt. Meg kell tennie ezt az utat Francesért, aki a barátnője volt. Mit tett volna a barátnői nélkül annyi évvel ezelőtt?

Az emberek körülötte lassan ásítozni kezdtek, felültek, és görcsös végtagjaikat nyújtóztatták. A légiutas-kísérők végigjöttek a folyosón, teát és gyümölcsöt szolgáltak fel. Nem sokkal később a kapitány bejelentette, hogy leszállnak a Gatwick repülőtéren, és Tanni unokái nyújtogatták a nyakukat, hogy első ízben megpillanthassák Angliát, ahogy a repülőgép a 23-as autópálya kora reggeli forgalma felett ráfordult a leszállópályára.

Lapozz tovább!



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!