Az Amerikai Egyesült Államokban évek óta szerveznek kiállításokat börtönművészeti projektekből, a művészetterápiát pedig bevett módszerként használják nemcsak férfi, hanem női börtönökben is. Legutóbb a New York-i Brooklyn Múzeumban állították ki női fogvatartottak installációját. Az esemény kapcsán utánanéztünk, létezik-e Magyarországon hasonló művészetterápiás kezdeményezés női börtönben.
Judy Chicago a feminizmus jegyében készített Ünnepi vacsorája egyszerre szimbolizálja a nőiességét, a női egyéniség és tehetség nagyságát: a yonit jelképező háromszög alakú asztalon 39 nő kapott terítéket, akik mind híres történelmi vagy mitikus személyiségek.
Az emblematikus mű ihlette egy connecticuti javítóintézet (Correctional Institution in Connecticut) tíz női fogvatartottjának installációját is, amelyet tavaly a Brooklyn Múzeumban állítottak ki. A Shared Dining névre keresztelt installációt egy börtön-művészetterápiás program keretében hozták létre, a korlátozott számban rendelkezésükre álló anyagokból: papírtányérokból, műanyag evőeszközökből és sztirofóm kávés poharakból. A politika, a gender és a bebörtönzöttség témakörét boncolgató tíz teríték mindegyike egy-egy, a készítők számára fontos történelmi női alakot jelképez.
Amíg a tengerentúlon nagyvárosok kiállítótermeiben is bemutatják a börtön-terápia során létrehozott alkotásokat, addig Magyarországon csak férfi fogvatartottak számára működtetnek (vagy működtettek) művészetterápiás foglalkozást a szegedi Csillagbörtönben, a Baracskai Országos Büntetés- végrehajtási Intézetben, valamint a Sopronkőhidai Fegyház és Börtönben. Amiről viszont kevesen tudnak, 2014 májusáig a Heves Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben is futott egy művészetterápiás projekt éveken át: az Egri Pinceszínház vezetője, Tatár Gabriella színésznő tartott pszichodráma foglalkozásokat női fogvatartottak számára.
Nem mindegy, hogyan lépnek vissza a társadalomba az egykori fogvatartottak
– Tegyük fel, hogy a gyerekével sétálgat egy anya, meglátja, hogy valaki nyitva felejtette a bukóablakát. Mit tesz, arra buzdítja a gyereket, hogy bemásszon? Vagy tovább sétálnak?
– hozza fel példaként a kérdést Tatár Gabriella.
– Ha a szülő azt mondja, mássz be, a gyerek készséggel megteszi, mert a lopást izgalmas játéknak tekinti. Aki így szocializálódik, annak ez a természetes, ezért kellene már „lentről” elkezdeni a prevenciót, hogy felnőve, ne jussanak ők is a börtönbe.
A színésznő azt vallja, nem mindegy, hogy hogyan lépnek vissza a társadalomba az egykori fogvatartottak, hiszen valamikor a legtöbben kikerülnek. A pszichodrámás foglalkozásaikkal viszont segíthetik a folyamatot: egy szituációs játékban többféleképpen is kibonthatják a példaként hozott jelenetet, megnézhetik, mit hozhat a jövő.
– Egy valaki eljátssza a majdani 15 éves gyereket, a főszereplő pedig azt, hogy visszakerült a börtönbe. A „gyerek” el tudja mesélni, mennyire hiányzik neki, mi történt vele azóta, és milyen anya nélkül felnőni
– magyarázza a színésznő-művészetterapeuta.
Ha valaki viszont nem egy átlagos családban nő fel, nem tud távlatokban tervezni, nem látja reálisan tettei következményeit. Már ha egyáltalán van családja. Mert a börtönlakók közül sokuknak nincs, anno állami gondozottként kerültek ki az életbe.
„Első körben megkaptuk a kemény magot”
2012-ben, egy pályázat kapcsán kereste meg Tatár Gabriella a büntetés-végrehajtási intézet parancsnokát, Juhász Attilát, a pályázatból viszont nem lett semmi. Így kollégáival – Soós Diána, Szőke Andrea, Szél Annamária – karitatív módon, ellenszolgáltatás nélkül kezdett el dolgozni a fogvatartottakkal.
– Néhányan bolti lopás vagy csalás miatt ültek, de akadt olyan is, aki 13 és fél évet kapott, mert erős felindulásból leszúrta a szerelmét. Mégsem volt bennem soha félelem, csak a rendszereken való bejutás okozott nehézséget. Aztán azt is megszoktam. Eleinte szkeptikusan álltak hozzám, vajon hogyan boldogulok a feladattal. Első körben megkaptuk a „kemény magot”, az előzetesben lévő fogvatartottakat, akiknek még nem hirdettek ítéletet. Nekik nehezebb, mert nem tudják, meddig lesznek bent: néhány hónapig vagy akár tíz évig. Onnantól kezdve, hogy megszületik az ítélet, állítólag már sokkal könnyebb.
Az „alapozó” művészetterápiás órák után vágtak csak bele a pszichodrámás foglalkozásokba.
– Előfordult, hogy egy lány nagyon dühösen érkezett az órára, ahogy mondta, legszívesebben beleverte volna a falba az öklét. Aztán a színpadon mégis kijátszotta magából a dühét
– idézi fel Tatár Gabriella.
– Sok anyával találkoztam a falakon belül. Egyiküknek éveken keresztül nem sikerült teherbe esnie, és már három hónapja ült előzetes letartóztatásban, amikor kiderült, gyermeket vár. Végül nem a börtönben kellett szülnie, hanem hazamehetett, a csecsemő nyolc hónapos koráig pedig otthon is maradhatott. Azért is volt fontos, hogy minél hamarabb bemutassuk az előadást, mert egyre többen szabadultak, köztük ő is.
Szerelmi párharcok, elfojtott indulatok, csalódások
Eleinte csak az volt a feladat, hogy levezessék a bezártság miatti feszültséget, hiszen abból akadt bőven: szerelmi párharcok, elfojtott indulatok, vágyak, csalódások, személyes ellentétek, hiányok. Az intim téré, a családé és a gyerekeké.
Egy sikeresen megszervezett és lebonyolított „Ki mit tud?” válogatás után, ahol tehetségeket is felfedeztek – az egyik lány miután szabadult, ennek köszönhetően léphetett fel az Ördögkatlan fesztiválon –, egy éven át tartó indulatkezelési-tréningek következtek.
Miután a „kemény maggal” bizonyítottak, Tatár Gabrielláék új csapatot kaptak: a Barácsok közt című előadás próbáit már nyolc fogvatartottal kezdték meg. Nyolc hónapon át gyakoroltak hetente kétszer. A zenés-táncos produkciót – amely szatirikus hangon mesélte el a börtönlét mindennapjait – a városi moziban adták elő 2014 májusában, zártkörű rendezvényen, a büntetés-végrehajtási intézet által biztosítva. Az adományos jegyek árából befolyt összeget az Egri Gyermekotthon és Fogyatékosok Otthonának ajánlották fel.
A színésznő szerint a nyolc hónap alatt sokat változtak a fogvatartottak, kevésbé voltak agresszívak, formálódott a jellemük, az élethez való hozzáállásuk.
– Az egyik szereplő eleinte azt állította, ha kikerül, újra lopni fog, hogy el tudja tartani a kisfiát. A közös terápiázás után viszont az anya láthatta, létezik más út is. Miután szabadult, összetalálkoztam vele az utcán. Jó volt hallani, hogy van munkahelye, és, ahogy mondta, ehhez mi is hozzájárultunk.
A sikerek ellenére a foglalkozások két és fél év után befejeződtek, a csapat pedig azóta a – Pinceszínházzal együtt – csakis a sérült gyerekek megsegítésére koncentrál.
„Amikor őket kellett volna simogatni, nem volt mellettük senki. ”
– A művészet egy eszköz a kezünkben, amivel a fogyatékkal élőkre és a hátrányos helyzetű csoportokra irányíthatjuk a figyelmet. Gyerekeket táboroztatunk, művésztelepet szervezünk, az ott készült festményeket pedig elárverezzük. Tavaly nyáron az Egri Gyermekotthon és Fogyatékosok Otthona intézménynek adományoztuk a befolyt összeget, ahol állami gondozottak és sérült gyerekek is laknak. És, úgy, ahogy évek óta tesszük, idén karácsonykor is megajándékoztuk őket. Ez egy életen át tartó misszió. Nem lehet megjelenni és utána eltűnni. Jelen kell lenni az életükben, mert számítanak ránk
– mondja Tatár Gabriella, aki 18 éve foglalkozik „problémásnak mondott” kamaszokkal és sérült gyerekekkel.
– Egy alkalommal hátrányos helyzetű roma gyerekeket és fogyatékkal élő kortársaikat táboroztattunk együtt, hogy testközelből tanulhassanak egymásról, az előítéletek leküzdéséről. Olyan jól sikerült, hogy a gyerekek egymás nyakába borulva búcsúzkodtak a végén. Más energiákat kell azonban fordítani a fogvatartottak és megint mást például egy Down-szindrómás gyermek esetében
– folyatja.
– Ha egy anya kerül börtönbe, a gyerekei is áldozatokká válnak, hiszen anya nélkül kell felnőniük, valószínűleg megkülönböztetik őket, és lehet, hogy hamar rossz útra térnek. Ez egy ördögi kör, mivel gyakran a fogvatartottak szülei is börtönben voltak. Amikor ugyanis őket kellett volna simogatni, nem volt mellettük senki. Segíteni kell, hogy visszataláljanak a társadalomba. Hogy félelem nélkül tudjunk együtt élni
– mondja Tatár Gabriella.
