Magyarországon az I. világháborúban 5, 5 millió férfi volt hadköteles, ebből 3, 6 millióan vonultak be ténylegesen, és alig félmilliónyian tértek vissza. Közvetetten azonban mintegy 11 millió nő is részt vett a háborúban. Ápolták a sebesült katonákat, élelmet, adományokat gyűjtöttek az árváknak, özvegyeknek, a gazdaságban pedig ők töltötték be a férfiak helyét: kézbesítők, kéményseprők vagy éppen jegykezelő kalauzok váltak belőlük.
Akkoriban azonban a munkába álló nők mindezt nem emancipációs törekvésként, hanem egyfajta kényszerként élték meg. Férfi hiányában rájuk hárult a családfenntartó szerepe, emellett viszont ugyanúgy kellett gondoskodniuk gyermekeikről is, és megküzdeni az elvesztett gyermek, férj, fivér, hiányából fakadó fájdalommal.
A Balassi Intézet N/Ők is hősök – Magyar női sorsok az I. világháborúban című kiállításán korabeli fényképekből, levelezésekből, naplókból és újságcikkekből kaphatunk körképet a százezernyi gyászoló tragédiájáról, amely nem csupán az elvesztett, hadifogságba került vagy éppen csonkán hazatért családfő iránti szomorúságról szólt, hanem annak hozadékáról is: a prostitúcióba belekényszerült nőkről, öngyilkosságba menekülő anyákról, az özvegységbe belebetegedő asszonyokról, akik képtelenek voltak utódaikat ellátni.
Tanárki Józsefné szül. Bagotai Zsuzsánna zámolyi lakos fiát a mozgósításkor elvitték a háborúba. A szerbekkel folytatott véres háborúban megsebesült, ellőtték a bal lábát. A sebesült katonát a szolnoki hadikórházba vitték, ahol sebeibe később belehalt. Nemrég érkezett az erről szóló híradás az anyához, aki azóta búskomorrá vált. Tegnap előtt pedig elkeseredésében felakasztotta magát. Mire ráakadtak nem volt már benne élet
– olvasható a Székesfehérvári Friss Ujság (sic!) 1915. július 15-ei számában.
Az üresen maradt állásokat azonban be kellett tölteni: ekkor léptek be férjeik, fiaik vagy fivéreik helyére a nők, és lettek kézbesítők (napi 25-30 kilométereket kellett gyalogolniuk, napi 12 órában), utcaseprők vagy kalauzok, ahol nem ritkán incidens is érte őket, női mivoltuk miatt. Azt viszont fontos megjegyeznünk, hogy a magyar nők már a háború előtt is dolgoztak, cselédként, gyári munkásként vagy tanító- és óvónőként, így tehát inkább a foglalkozásszerkezet alakult át.
Egy 1917-es újságcikk szerint a fővárosi közoktatásban 1400 nő dolgozott, azaz számuk elérte a férfiakét.
A jómódú családok megengedhették maguknak, hogy taníttassák lányaikat: az érettségizett lányok száma 2,5-szeresére nőtt, a felsőoktatásban pedig megduplázódott a nőhallgatók aránya.
A nők nemcsak a gazdaságban betöltött szerepükkel váltak nélkülözhetetlenné, hanem a fronton is., ápolónőként. Hogy ezzel mennyire fontos és embert próbáló szerepet töltöttek be a háború idején, jól jelzi gróf Andrássy Gyula javaslata is, aki a hadkötelezettség mintájára bevezette volna az általános ápolói kötelezettséget a nők számára. Habár az ápolónői munka fizikailag és lelkileg is megterhelő volt, egyben a társadalmi felemelkedés egyik eszköze lehetett, – az ápolónők fizetést, ellátást, utazási kedvezményt kaptak – így hozzájárult a nők emancipációjához.
A régi, lenagyított fotók között egy külön kincsre is ráleltünk, André Kertész egyik Szigetbecsén készített felvételére: Az enyelgő katona a front mögött (1915) című fényképre.
N/Ők is hősök – Magyar női sorsok az I. világháborúban, Balassi Intézet, 2016. 03.08-ig
