Egész addig nem vettem komolyan a fényképezést, amíg teljesen meg nem vakultam.
Pete Eckert amerikai képzőművész egy betegség miatt fokozatosan veszítette el látását, azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy elismert fotóművészként dolgozzon. Bár semmit nem lát, mégis a fényképészetben találta meg a kiteljesedést. Eckert nem a szemét, hanem elméjét hívja segítségül képei megalkotásánál.
A világ, amiben élek, nagyon éteri. Olyan, mintha bennragadtam volna a valóság és egy másik világ között.
Eckert egész életét végigkísérték a művészetek: szobrásznak és formatervezőnek tanult, majd a Yalen akarta elvégezni az építész kart. Szembetegsége épp az egyetem elkezdése előtt kezdődött, akkor közölte vele orvosa, hogy retinitis pigmentosaban szenved. Eckertnek fogalma sem volt, mivel áll szemben, de nem is akarta tudni, és inkább kirohant a vizsgálóból. Csak később, egy tévéműsort nézve döbbent rá, hogy egy olyan gyógyíthatatlan szembetegségben szenved, melynek végső stádiumában teljesen el fogja veszíteni a látását. A betegség lassú lefolyású és a szem állapota folyamatosa romlik: kezdetben farkasvakság, majd csőlátás alakul ki, végül a beteg teljesen elveszíti a látás képességét.
A Eckertnek két évbe telt, mire fel tudta dolgozni a tragédiát és kitalálta, mit kezdjen az életével. A depresszióból való kilábalásban nagy szerepe volt feleségének, aki végig kitartott mellette és mai napig hűséges párja.
Életkedve akkor tért vissza igazán, mikor feleségével Sacramentoba költöztek, ahol minden ideális volt ahhoz, hogy Eckert teljes életet élhessen és újra munkába temetkezzen. Visszatalált másik szenvedélyéhez, a harcművészethez is, és állandó társra lelt az Uzu nevű vakvezető kutyában. Kezdetben fametszeteket készített, majd később átnyergelt az egyedi tervezésű faórákra, melyek ugyan a közönség elismerését elnyerték, de bevételt nem hoztak.
A fényképészethez egy takarításon keresztül vezetett az út. Eckert épp a fiókban pakolászott, mikor a kezébe akadt édesanyja öreg Kodak gépe. Feleségével elmagyaráztatta a kamera működését, majd rájött, hogy az infravörös képek készítésére is képes és elkezdett ezzel kísérletezni. Mivel korábban semmilyen tapasztalata nem volt, ezért a közeli fotósbolt dolgozóit zaklatta, hogy tőlük tanulja meg a fényképészet alapjait. Az üzlet egyik munkatársától kapta kölcsön azt a Mamyia gépet, amit egy hét alatt annyit használt, hogy az kopni kezdett. A nő végül örökre Eckertnek adta a masinát.
A képek komponálásakor elsősorban érzékeire és intuícióira hagyatkozik.
Minden képet kristálytisztán látok, csak én a hangokat, az érintéseket, és a memóriámat használom a fotózáskor.
A fényképeket főleg éjszaka készíti, mikor Sacramento csendes és üres, így könnyedén és akadálymentesen mozoghat. Eckert a fejében lévő vízióit igyekszik rögzíteni, munkáit a sötétség és a fény kontrasztjára építi.
Sok képet készítek a sötétben. Ez azért van, mert a sötétség és a vakság valahol kapcsolatban állnak egymással, így ezzel az egyszerű vizuális metaforával ki tudom fejezni magam.
Furcsa világításokat használ és hosszan exponál, alakjai ezért gyakran elmosódnak és szellemszerűek. A fotózott alanyoknak sokáig türelmesen kell várniuk, amíg Eckert fejében kialakul a kép.
Mindenre figyelned kell, meg kell hallanod a megfelelő pillanatot, hogy azonnal reagálhass.
A fotós az analóg gépeket részesíti előnyben, egyrészt azok nagysága miatt, melyeken a Braille-írás segíti a munkáját. A digitális kamerák sokszor olyan tekerőgombokkal vannak ellátva, melyeket a végtelenségig lehet ide-oda tekergetni, és ez egy vak ember számára problémás. A művész összességében mégis pozitívan tekint a digitális fényképezőkre, mert némelyik esetében hang alapján megoldható a fénykép készítése.
Eckert azt szeretné megmutatni, milyen az a világ, amit a vakok látnak, ezért sem használ megszokott technikákat és fényviszonyokat.
Nem látom az emberek arcát, ezért nem is kívánok hagyományos portrékat készíteni. A saját arcomat sem láttam több, mint 20 éve! Ha egyszer visszakapnám a látásom és belenéznék a tükörbe, a saját nagyapám nézne vissza rám.
A látó emberek hajlamosak úgy tekinteni az előttük lévő dolgokra, mint egy festményre. A vakoknál ez más, inkább háromdimenziós élmény: tudják, mi van körülöttük és az egész olyan, mintha víz alatt lennének.
https://youtu.be/_C_fAFJJsZI
Munkáit számos országban elismerték, több nemzetközi kiállítás és díj van a háta mögött. Eckert az Avant/Garde Diaries róla szóló részében saját maga mesél egyedi alkotói módszereiről, valamint arról, hogy vaksága ellenére igenis lát, még ha máshogy is, mint a legtöbb ember.
