Ady Endre (Érmindszent, 1877. november 22.–Budapest, Terézváros, 1919.január 27.) nem csak szépíróként alkotott maradandót. A magyar sajtó történetébe is örökre beírta a nevét. Páratlan éleslátása több mint egy évszázad távlatából még lenyűgözőbb, mint a maga korában lehetett. Amellett, hogy publicistaként naprakészen, tényszerűen dokumentálta az eseményeket, a legapróbb részletektől kezdve az általánosan levonható tanulságokig mindent észrevett. Száz évre előre.
Nincs olyan mai társadalmi, közéleti jelenség, amelyről ne találnánk leírást, elemzést Ady tollából. Ezért, okulásképpen indítottuk el Heti Ady rovatunkat.
MEGSZERETTETIK A HAZÁT
Párizs, augusztus 11.
Andrejev Leonyidnak van egy fájdalmas és nagyon kegyetlen története a hazáról. A szerb diák a nagy orosz városban, mondjuk Moszkvában, részeg diáktanyán sírva ordítja, hogy Szerbia dicső ország. Bámulva vagy röhögve néznek reá a diákok, oroszok, német eredetűek és lengyelek. Egyik orosz diák például tüdővészessé dolgozza magát, hogy egy-két évre Nyugatra mehessen. Berlinbe s mindenekfölött Párizsba, a kultúra, a fény, a szabadság metropolisába. S a szerb diák ezt nem érti, ő zokogva dúdolja az ő vad, szerb nótáikat, ő Szerbiába vágyik.
Mondják, hogy ez az özönvízelőtti érzés, ez a gyámoltalan nosztalgia benne lappang a kis népek legműveltebbjében is. Lehet, de az is bizonyos, hogy Magyarország tanult fiaiból egy évtized múlva ez érzésnek még a nyoma is kivész.
Ignotus ír valahol a törzsökös, de európai lelkű magyarok tüzes magyar-gyűlöletéről. Ez a magyargyűlölet szerelem volt Berzeviczy Gergelynél, Széchenyi Istvánnál. Petőfinél is az volt, Kecskeméthy Aurélnál is, még a különben nem jelentékeny, de derék, szegény néhai Bessenyey Ferencnél is.
Az új generáció magyar intellektueljei már nem ilyen szerelmes gyűlölők lesznek. A magyarországi úri, papos betyáruralom ezeket el fogja vezetni az undorhoz.
Borzasztó az, ha magyar intelligens ember külföldön él, s hazai lapokon keresztül hazatekint. Ha a „Budapesti Hírlap” és társai kerülnek a kezébe, s ha távolról jobban, mint közelebbről figyeli azt a nép-gyilkosságot és kultúra-ölést, ami otthon folyik. Ami elfogja, az már több, mint düh és más, mint a csömör. Valami olyan érzés, amilyet a biblia-író a Jehovának adott Sodoma elpusztításakor. Itt már vége van hitnek, megértésnek, filozofálásnak.
Csak azt érzi az ember, hogy van egy ország Európában, melyet néhány ezer ember hatalma s buta gonoszsága Koreánál aljasabbá tesz.
A kultúrember különben is túl van a nacionalizmus nyavalyáján. De összeköti azzal a társadalommal, melyből támadt a kultúra s a kultúrának még fölszabadítható erők közössége. De ha így tart tovább, mint most van, mi kösse a magyar származású kultúrembert egy társadalomhoz, mely az emberiségnek semmit sem ad?
Mi kösse az ő Magyarországához, mely néhány ezer úri nomádnak a vadászterülete, s ahol, hogy a néphez ne férkőzzenek a fölvilágosítók, inkább elpusztítják a népet is.
A patriotizmusnak új, emberi kultúrformáját is ki fogják ölni a magyarországi intellektuelek és szabadságharcosok lelkéből. Helyébe teszik a reménytelenséget s a lassan-lassan már szenvedélytelenné váló undort.
Magyarország mai urainak, akik tűzzel-vassal éppen most harcolnak a demokrácia első föllépése ellen is, ha egy kis lelkiismeretük volna, dermedten kellene meglátniuk ezt a szinte páratlan, megrázó kultúrpszichológiai jelenséget.
Népszava 1908. augusztus 16.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
