A legnagyobb auditórium is megtelt, ha Kurt Vonnegut szónokolt

V3

Szántó György Tiborral legutóbb tavaly ősszel készítettünk interjút: akkor a Helikon Kiadó Kurt Vonnegut-életműkiadásról kérdeztük a sorozat szerkesztőjét és számos kötet fordítóját. Most egy vadonatúj kötet kapcsán kerestük meg őt, ugyanis nemrég megjelent a Vonnegut szónoklatait tartalmazó Mi szép, ha nem ez? című kötet.

Kurt Vonnegut: Mi szép, ha nem ez? Fordította: Szántó György Tibor. Helikon, Budapest, 2015.

Nemrég jelent meg a Vonnegut-életműsorozatban a Mi szép, ha nem ez? című kötet, amely kivételesen nem a szerző írásait, hanem szónoklatait gyűjti egybe. Az angol kiadás 2013-ban jelent meg. Mennyire volt szkeptikus az új könyvvel kapcsolatban, amikor először hallott róla, és mennyire volt egyértelmű döntés, hogy a magyar életműsorozatba is beillesztik?

Amikor értesültem az évzáró beszédeket tartalmazó könyv megjelenéséről, a legkevésbé sem lepődtem meg. Ha egy Vonnegut formátumú alkotó távozik közülünk, tüstént előállnak a belső körhöz tartozó névtelenek, hogy megsüssék a saját pecsenyéjüket. Először a fiókok ürültek ki. Összesen négy posztumusz novelláskötet jelent meg a hagyaték gondnoka, Mark Vonnegut utasítására. Kurt Vonnegut azonban nem csupán író volt, hanem végtelenül népszerű közéleti személyiség is. Guru és próféta. Mai divatszóval: „celeb”. A közönség a mai napig szerte a világon fájlalja hiányát. Ezek a könyvek tehát anyagi hasznot hajtanak a családnak és örömforrásként szolgálnak a sok millió Vonnegut-fan számára. Amikor jelen kötetet bemutattuk az Írók Boltjában, alig fértünk el a felső teremben, még a lépcsőn is álltak. A Helikon Vonnegut-életmű sorozatát a teljesség igényével terveztük. Ezért fel sem merült, hogy az évzáró beszédeket nem illesztjük a sorozatba.

Nálunk a tanévzáró beszéd egy nem túl izgalmas műfaj, a legtöbb magyar diák szerintem egy szükséges rosszként tekint ezekre a szónoklatokra, az Egyesült Államokban azonban ez egészen másként működik. Mi lehetett Vonnegut titka, hogyan lett ennyire népszerű szónok?

Vonnegut az 1960-as évektől kezdve Amerika kedvenc szónokai közé tartozott. Volt mondanivalója és gyakran megnevettette hallgatóságát. Az ötös számú vágóhíd megjelenése után (1969) a legnagyobb egyetemi auditórium is megtelt, ha ő sziporkázott. Nem mellesleg, egy-egy előadó-körútján nagyon szépen keresett. És mert nehezen írt, a beszédmondás a második legfontosabb jövedelemforrása lett. Mellesleg temetésekre is hívták. Rengeteg barátját búcsúztatta. Kicsit szorongok is, hogy ezek a szövegek előbb-utóbb szintén könyvalakot öltenek.

Vonnegut regényeiben is bőven találunk szónoklatokat. Billy Pilgrim egyenesen retorikai tanfolyamon vett részt. A legszebb fiktív szónoklat mellesleg a Gépzongorában található. A könyv vége felé olvashatjuk a borbély monológját Molnár István remek fordításában.

Az előszóban írja, hogy a beszédek színvonala nem egyenletes. Önnek melyik szöveg áll a legközelebb a szívéhez?

A szónok feltehetőleg kicsit olyan, mint a színész. Nem mindig hozza a formáját. Sok függött attól, hogy Vonnegut előzőleg mennyit ült repülőn, ki tudta-e pihenni magát, és persze, hogy közönsége mennyire tudott ráhangolódni. Előfordult, hogy fagyos csend, vagy gyér taps volt beszédének jutalma. Vonnegut egyébként szerette a színpadot, a reflektorfényt, a mikrofont. Cape Codon a helyi színtársulatnak is aktív szereplője volt. Több alkalommal egyházi gyülekezetek világi prédikátoraként lépett a szószékre. Ezek az igehirdetései a Halálnál is rosszabb, vagy a Virágvasárnap című gyűjteményben olvashatóak. Az avatóbeszédek közül számomra a Chicagói Egyetem tanévzáróján elhangzott előadása a legkedvesebb, egyszersmind a legmeglepőbb. Az egyetem ugyanis eltanácsolta. Bukott diákként tért vissza. Diplomájának kierőszakolása is csúf történet. Előadása azonban mindkét oldal összes sérelmét begyógyította.

A beszédekben újra és újra előkerülnek Vonnegut vesszőparipái, kedvenc történelmi szereplői és Alex bácsikája is. Noha ezek a szövegek talán nem a szerző legcsiszoltabb szövegei, mégis jó bevezetést nyújthatnak Vonnegut világába. Ön ajánlaná ezt a könyvet a Mester újdonsült olvasójának?

Természetesen ajánlanám. Sőt! Mindenkinek ajánlanám, azoknak is, akik soha semmit sem olvastak Vonneguttól, vagy nem szeretik. A beszédek ugyanis a legszélesebb közönséghez szólnak. Végtelen szeretet és emberség sugárzik belőlük. A teremben, ahol elhangzottak, több nemzedék is hallgatta Vonnegutot. Diákok, családtagjaik, pedagógusok. Filmre vették, hangfelvételt készítettek. A szónoklatok visszatérő eleme a kérdés. Vonnegut bevonta közönségét a játékba. A kérdéseket most nekünk, magyar olvasóknak is meg kell válaszolnunk. Például: Van-e tanárunk, aki megváltoztatta a világképünket?

Ezek a szövegek eredetileg a műfajukból adódóan nem közlésre születtek. Mennyire zavarhatja ez meg az olvasót, fog-e jelentős különbséget érzékelni a most megjelent kötet és a többi Vonnegut-írások között?

Vonnegut stílusjegye az élőbeszédszerű előadásmód. Könyveiben is szinte cseveg olvasójával. „Ne fárasszanak!”, „Figyeljenek!”, „Képzeljék!”, „Gondoljanak bele!” Ezeket a kiszólásokat regényeiben is megtaláljuk. Aligha okozhat tehát gondot, ha igazán jó szónok szavait nem hallgatjuk, hanem olvassuk. Kossuth Lajos vagy Deák Ferenc, vagy Abraham Lincoln beszédeit szintén közreadták. Írásban is hatásosak.

A kötetbe bekerült a „fényvédőkrémes beszéd”, amely sokáig Vonnegut írásaként terjedt az interneten, holott egy chicagói újságíró, Mary Theresa Schmich volt az igazi szerző. Ezt a szöveget Ön a saját szavaival élve „galád módon” csempészte a könyvbe. Miért érezte úgy, hogy megfér az eredeti Vonnegut-szövegek mellett? 

A fényvédőkrémes beszéd menthetetlenül Vonnegut szövege lett, bár nem ő írta. Nagyon nem bánta volna, ha mégis az övé lett volna. Mikor a gyűjtemény előszaván dolgoztam, átnéztem a világon megjelent recenziókat. Szinte minden bíráló a fényvédőkrémes szöveggel kezdte az ismertetését. Sőt! Egyik kötetbeli beszédében maga Vonnegut is javasolja a krém használatát. „A világ leghíresebb tanévzáróbeszéde” – így híresült el ez a gyöngyszem. Kár lett volna, ha ez a stílusparódia kimarad a kötetből.

A Mi szép, ha nem ez? utolsó szövege egy 2006-ban írt levél, amelyet a Szerző már beszéd helyett küldött az iskolának. Ebben a rövidke levélben Vonnegut mintha kissé szentimentálisabb hangot ütne meg az átlagosnál. Rosszul látom?

Nem látja rosszul. Vonnegut világ életében könnyen elérzékenyült. A levél egyébként szinte szó szerint azonos lányának, Nanette-nek írt egyik levelével. Énekeljünk a fürdőszobában, táncoljunk a szobában, írjunk rímbe szedett verset, rajzoljunk, satöbbi. Vonnegut azonban játékos formában, de nem kevesebbet kér, mint azt, hogy igyekezzünk szellemileg leigázhatatlanul szabad emberré válni. Ez egyszersmind a teljes életmű üzenete. A cél elérhetetlen, mégis törekednünk kell rá.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!