+ Ajánló

Nyáry Krisztián helyettünk keres jó példát!

nyáry krisztián merész magyarok

Helyettünk – ha tetszik: értünk – dolgozik Nyáry Krisztián, amikor olyan történeteket ás elő, amelyek miatt még élhető ez az ország. A Merész magyarok egy múltból merítő reménykönyv.

1947. április 27-én egy régi barátja és egy másik fiatal férfi csöngetett be hozzá Bethlen téri lakásába. A barát azt mondta, hogy az ismerősének reggel hétkor indul a vonata a Keletiből, s mivel Michnay lakása a pályaudvar közvetlen közelében van, azt kéri, hadd hagyja ott a bőröndjét. Meg is mutatták a csomagot: női fehérnemű volt benne. Reggel senki nem jött a poggyászért, Michnay később elment otthonról. Mire hazaért, már ávósok várták a lakásán, és letartóztatták. A bőrönd tulajdonosáról faggatták előbb az Andrássy út 60-ban, majd a szovjet főhadiszálláson. Később kiderült, hogy a férfit valamilyen háborús bűntettel vádolják. Hat hét után Michnaynak sikerült tisztáznia, hogy nem ismeri a csomag tulajdonosát, mire az oroszok elengedték. Arra kérte őket, hogy vigyék vissza az ÁVO központjába, hogy ott igazolást kérhessen arról, miért tűnt el ilyen hosszú időre. Az Andrássy út 60- ban újra elmesélte az ügyeletes tisztnek, hogyan keveredett ártatlanul ilyen helyzetbe, és várta az igazolást. Percekkel később újra fogoly volt. Kiderült ugyanis, hogy zárkatársa az orosz fogdában egy készülő koncepciós per kulcsszereplője volt. Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök személyi titkárát nem sokkal korábban tartóztatták le, és azt várták tőle, hogy főnökére, valamint Tildy Zoltán köztársasági elnökre tegyen terhelő vallomást, miszerint a két politikus összejátszik az angolszászokkal. A letartóztatott hivatalnok a zárkában rendszeresen beszámolt kihallgatásairól Michnaynak, majd később, miután megkínozták, a fogdai beszélgetésekről is vallott. Mivel Michnay ily módon súlyos politikai titkokat tudott meg, az ávósok nem akarták szabadon engedni. Bírósági eljárást sem lehetett indítani ellene, így aztán papírjaira ráírták: „nevezett szabadon hagyása államvédelmi szempontból aggályos”, és minden ítélet nélkül rövid úton internálták. nyáry

A kistarcsai internálótáborba került, ahol a többi táborhoz képest még aránylag emberséges körülmények uralkodtak, csomagot, levelet kaphatott, sőt, még alkalmi mozielőadások is voltak. „Mindig a gyors, de nem hebehurgya elhatározások híve voltam – írta később. Elhatároztam, hogy megszököm.” Egy filmvetítés alatt benn maradt a kantin épületében, és éjjel kiugrott az első emeleti ablakból. Egy őr észrevette, dulakodni kezdtek, s amikor Michnay menekülni próbált, utána lőtt. A golyó a könyöke fölött átlőtte a bal karját. Mivel a seb elfertőződött, a rabkórházban Michnayt saját kérésére érzéstelenítés nélkül megoperálták, és ezzel elkerülte az amputációt. Még lábadozott, amikor teherautóra tették, és elvitték oda, ahol rajta kívül 1250, többnyire ítélet nélkül letartóztatott rab várt a sorsára: a titkos munkatáborba, Recskre.

Érkezésekor közölték vele, hogy újabb szökésről ne is álmodjon, innen nem fog élve kikerülni. Korábban egyetlen ember próbálkozott szökéssel, de neki akkor sikerült kereket oldania, amikor még nem készült el teljesen a szögesdrót kerítés az őrtornyokkal. A férfi azonban megtudta, hogy szüleit letartóztatták, mire azonnal feladta magát. Rabtársai előtt verték félholtra, hogy eszükbe se jusson hasonlóval próbálkozni. Michnay Gyula azonban az első perctől kezdve kizárólag a szökésre gondolt, és amikor csak tudta, megpróbálta kijátszani a tábor szabályait. Mikor civil ruhájukat elvették, és elrongyolódott, piros festékkel megjelölt ávós egyenruhát kellett felvenniük, eldöntötte, hogy visszaszerzi a holmiját. Felmászott a raktár- barakk padlására, és egy dróttal visszahorgászott annyi civil ruhát, amennyit csak tudott. Először azt tervezte, hogy egyedül szökik meg, de amikor kiderült, hogy a kőművesként dolgoztatott rabok – fegyveres kísérővel ugyan – ki-be járhatnak a táborból, megváltoztatta a tervét. A rabtársai által csak Jules-nek becézett férfi filmbe illően kockázatos, de megvalósítható szabadulási akciót dolgozott ki.

A csapatot úgy válogatta össze, hogy mindenkinek hasznát vegyék az előkészületek során. Volt, aki ruhaanyagokat tudott lopni a szabóműhelyből, más bőrszíjakat szerzett, egy volt katonatiszt pedig megtervezte az álgépfegyver makettjét, amit a fűrészüzemben készítettek el. Michnay és az ávós tisztet alakító Lőcsey Géza katonaiskolát végeztek, értettek a terepen való álcázáshoz, és tudták azt is, hogy lehet átjutni egy aknazáron. Úgy tervezték, hogy amilyen gyorsan csak lehet, Csehszlovákiába szöknek, és onnan mennek tovább nyugatra. Az ortodox zsidó Stern Mendelt azért vették be maguk közé, mert a füleki rabbi rokona volt, aki a tervek szerint élelemmel látta volna el őket. A csapat tagjai között teljes bizalomra és titoktartásra volt szükség. Michnay a rabok között megbújó besúgók miatt úgy látta, hogy az előkészítési munkálatok nagyobb veszéllyel járnak, mint maga a szökés. Az ő szervezőkészségének is köszönhetően sikerült titokban tartani a konspirációt. Indulás előtt nem sokkal a tábori latrinán gyülekezett a nyolc ember. Arra vártak, hogy egy véletlenül odakerült idős fogoly visszamenjen a barakkjába. Egyszer csak megszólalt egy A recski tábort minden irányból erdő vette körül kakukk. Az idős férfi számolni kezdett: „No, vajon kikakukkolja-e, hogy meddig maradunk?” Kilenc kakukkolás után szomorúan mondta: „Kilenc hónap, ez sok.” Michnay csak ennyit válaszolt: „Kilenc perc, Pali bácsi!” A fogoly szánakozva legyintett, és elmenőben annyit mondott: „Barom!” Nem tellett bele kilenc percbe, és a nyolcfős csapat valóban kisétált a táborból.

Szervezettségük nagyjából eddig tartott. A stressz miatt többségük rögtön megszegte az előzetesen megbeszélt szabályokat. A nehezebb északi út helyett öten dél felé kezdtek szaladni, volt közöttük, aki több nap után egészen hazáig jutott, ahol azonban már ávósok várták. A többieket a nyílt terepen kapták el. Az észak felé induló kis csapatba Michnay, Lőcsey Géza és egy székely fiatalember, Mózes Mihály tartozott. Előbb sokáig egy patak vizében gyalogoltak, hogy az ávósok kutyái elveszítsék a nyomukat, majd egy cigánytelepen szereztek maguknak cipőt és nadrágot az ávós bakancs és nadrág helyett. „Mindig beleéltem magam az üldözők lelkivilágába. És mindig azt csináltam, amit nem vártak. Ők kerestek az erdőben, mi pedig feküdtünk, mint a békák, elnyúlva a réten” – mesélte utóbb Michnay. A Csehszlovákiába jutás tervét elvetették, hiszen már nem volt köztük, akinek ismerőse lett volna a határ túloldalán. „Mentünk északnak, estefelé mindig megmutattuk magunkat, és kérdezősködtünk, merre van a határ, aztán gyorsan visszafelé mentünk egy kilométert, és elindultunk nyugat felé.” Azt gondolták, ezzel rossz irányba csalják az üldözőiket, az eszükbe se jutott, hogy harmincezer ávós, határőr és rendőr keresi őket mindenhol az országban. Minden rokonuknál és ismerősüknél házkutatást tartottak, sokukat letartóztatták, néhol egész falvakat helyezett blokád alá a karhatalom. Minden rendőrőrsön és tanácsi hivatalban ki volt ragasztva az arcképük: hivatalosan mint börtönből szökött rablógyilkosokat körözték őket. Így is sok segítőjük akadt, élelmet, vizet, sőt, még pénzt is adtak nekik a falusi szegények. A csapat legfiatalabb tagjának, Mózes Mihálynak a lábát feltörte a rossz csizma, s a sarka annyira kisebesedett, hogy belázasodott. Arra kérte a társait, hogy hagyják magára – megpróbál elbújni valahol, míg a sebei be nem gyógyulnak. Őt hetekkel később egy agyagbányában fogták el a rendőrök. Michnay és Lőcsey továbbmentek, és Dunakeszinél érték el a Dunát. Kettéválásukra Michnay így emlékezett: „Azt mondtam neki: Te, menjünk be Újpestre, nekem ott biztos helyem van. De ő azt felelte: Én olyan peches vagyok, hogy nem fordulok vissza, inkább átúszom a Dunát. – Megöleltük egymást, és azzal búcsúztunk, hogyha mindketten sikerrel járunk, másnap találkozunk az Óbudai temetőnél.”

A találkozó elmaradt, a két szökevény elkerülte egymást. Lőcseyt nem sokkal később elkapták üldözői, így már csak Michnay volt szökésben a nyolc recski rab közül. Egy újpesti barátjától pénzt és ruhát kapott, s levágták a haját is: így már egyáltalán nem hasonlított a körözési képen szereplő „rablógyilkosra”. Egy másik ismerőse, akinek hentesboltja volt, élelmet adott neki. Segítői sokat kockáztattak: „Én az életemért futottam. De azok a szabad emberek, akik nekem segítettek, ők a hősök, nem én. Nekik jár a hála és köszönet. Mert ők háborúságot szenvedtek értem. Mert őket kivétel nélkül mind az ÁVÓ begyűjtötte, kivallatta, megkínozta.” A szökés után tíz nappal Michnay Gyula már vonaton utazott tovább az osztrák határ felé. Mindig csak rövid szakaszokra váltott jegyet, hogy ne keltsen feltűnést. Répcelak közelében egy faluban felkereste egy barátját, akitől megtudta, hogy a rendőrség és a katonaság előzőleg láncot alkotva vizsgálta át a Hanságot. Ketten, kapával és zsákkal a hátukon, különböző dűlőutakon gyalogoltak el a határ közelébe. Ott segítője elbúcsúzott Michnaytól, aki hosszan figyelte a járőrök mozgását, majd a váltás után megközelítette a drótkerítést. Meglepetten tapasztalta, hogy az sokkal kisebb akadályt jelent, mint a recski kerítés, így ezen könnyen átjutott. A kifeszített drótokkal működésbe hozható aknák mellett lassan tapogatózva kúszott át, úgy, ahogy ezt a katonai kiképzésén tanulta. 1951. június 4-én megérkezett Ausztriába.

Folytatás a következő oldalon!

Oldalak: 1 2 3

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top