Az osztrák falu, Deutschkreutz toronyórája fél hatot ütött, amikor megérkezett, s Michnaynak eszébe jutott, hogy Recsken most van az ébresztő. „Ez térített magamhoz merengéseimben, mintha figyelmeztetni akarna: utamnak még nincs vége. Még vannak kötelességeim a recski bajtársakkal szemben, akik minden valószínűség szerint most miattam még többet szenvednek. Többé nem fogolynak, hanem ezerkétszáz rab ember futárjának éreztem magam, akinek kötelessége sietve hírt vinni a sorsukról.” Michnay jól mérte fel szökése következményeit: a recski rabok napokig nem hagyhatták el a barakkjaikat, éheztették és rendszeresen végigverték őket, hogy kiszedjék belőlük, mit tudtak az előkészületekről. Édesapját, az antifasiszta ellenállás tisztjét, aki semmit sem tudott a fia sorsáról, Kistarcsára internálták. Az elfogott recski szökevényeket vasra verve vitték vissza a táborba, ahol a többiek szeme láttára kínozták őket, végül valamennyiüket bíróság elé állították, és elítélték. A táborparancsnokot a szökés miatt leváltották, utóda pedig nála is kegyetlenebbnek bizonyult. A rabok mégis bíztak abban, hogy Michnay, akit nem hoztak vissza, kijut az országból és felhívja sorsukra a nemzetközi közvélemény figyelmét. „Fél esztendő alatt Michnayból legenda lett – emlékezett rabtársa, Faludy György. Úgy emlegettük, mint holmi mesebeli alakot, (…) szívósan ragaszkodtam a mentőangyalba vetett hitemhez.”
Michnay Gyula Bécsben jelentkezett az amerikai hatóságoknál, hogy elmondja a történetét. Senki sem hitt neki. Hogy Magyarországon létezik egy büntetőtábor, amely a Galyatetőről és a Kékesről is szabad szemmel látható, mégsem tud róla senki, és a CIA-nek sincs róla információja, nem volt könnyen hihető állítás. Lehallgatták ugyan a magyar határőrség rádióadását, tudtak róla, hogy valakit keresnek, de abban egyáltalán nem voltak biztosak, hogy a náluk jelentkező férfi nem provokatőr-e. „Megérkezik egy pasas, akinek nem kell tolmács, aki tud angolul, tud németül, (…) belátom, hogy mindez együtt több mint gyanús” – mondta Michnay, akit először tíz napra lecsuktak, és megpróbáltak utánanézni az előéletének. Csak akkor folytatták a kihallgatását, amikor nem találták nyomát, hogy az ÁVO vagy a KGB kémje lenne. Elmesélte az amerikai tiszteknek, hogyan szerzett civil ruhát a táborban. Ezek után azt feltételezték róla, hogy bizonyára profi tolvajként került Recskre, és az 1200 politikai letartóztatott léte a fantáziája szüleménye. Csak hosszas könyörgésére engedélyezték, hogy a jelenlétükben felhívja Párizsban élő nagynénjét, Madame Clemenceau-t, aki igazolta a személyazonosságát. Ezután megváltozott a kihallgatók hangneme, szabadságát is visszakapta, de a büntetőtábor létét továbbra sem tartották hihetőnek. A Szabad Európa Rádió bécsi riportere interjút is készített vele, de az anyag nem került adásba. Később kiderült, hogy a hangszalagot tartalmazó dossziéra ezt írták a szerkesztőségben: „Hihetetlen! – de azért esetleg le lehet adni, ártani nem árthat.”
Mivel nyilvánvalóvá vált, hogy Bécsből nem tud segíteni a bajtársain, Michnay továbbutazott Salzburgba. Itt egy ismerőse bemutatta báró Weiss Editnek, a csepeli Weiss család leszármazottjának, aki az Amerika Hangja rádió magyar adásának egyik fő támogatója volt. A bárónő hitetlenkedve kérdezte Michnaytól: „Ismer maga egy Györgyey Aladár nevezetű embert?” „Hogyne ismerném – hangzott a válasz –, Györgyey F. Aladár a teljes neve, szüleinek pedig a Perczel utcában volt déligyümölcs- nagykereskedésük.” Azonnal jött a következő kérdés: „És egy Létay nevezetűt?” „Igen, magas, erősen szeplős, göndör hajú férfi.” „Ez a két barátom eltűnt – mondta a bárónő. Elvitték őket, most legalább tudom, hogy élnek és hogy Recsken vannak! Maga igazat mond, (…) és ha nem hozzák le a maga listáját, megvonom tőlük a támogatást!” Így aztán három hónappal a határátlépés után az Amerika Hangja adásában végre elhangoztak a kényszermunkatábor foglyainak nevei. Michnay összesen 520 nevet sorolt fel emlékezetből. Neki köszönhetően tudták meg sokan Magyarországon, hogy szeretteik még élnek, és Recsken raboskodnak.
A hírt a magyar emigráns lapok is átvették, Recsk léte ismertté vált, de Michnay Gyuláról hamarosan mindenki megfeledkezett. Egy salzburgi menekülttáborban várta sorsa jobbra fordulását. Itt a körülmények csak annyival voltak jobbak Recsknél, hogy nem voltak szadista őrök és kényszermunka, helyettük csak a poloskák kínozták a menekülteket. Végül egy jóakarója szerzett neki jobb szállást és tolmácsmunkát a linzi bevándorlási hivatalban. Csak később jutott a fülébe, hogy a helyi magyar emigránsok egy része azt terjeszti róla, hogy az ÁVO beépített embere, mások pedig azt, hogy amerikai kém. Minden bizonnyal ezeknek a pletykáknak köszönhette, hogy amerikai bevándorlóvízumot sem kapott. 1953-ban egy olasz férfi kereste fel, aki közölte vele, hogy a magyar állami szervek azt üzenik neki: ha esetleg elmegy tanúskodni egy ENSZ-vizsgálóbizottság elé, azzal kockára teszi a recski rabok életét, de ha nem, akkor javíthat bajtársai sorsán. Innen értesült, hogy a nemzetközi szervezetek vizsgálódni akarnak Recsk ügyében, de végül nem kapott semmilyen meghívót, helyette konkrét ismeretekkel nem rendelkező emigráns politikusok tartottak frázispufogtató beszédeket. A munkatábort nem sokkal ezután felszámolta a hatalom, az elbontott barakkok helyére fákat ültettek, hogy nyoma se legyen a gaztetteknek.
Michnay Gyula nem kereste tovább a nyilvánosságot, továbbment Belgiumba, majd Németországba. Fizikai munkásként dolgozott vasútépítéseken és teherpályaudvarokon. Lengyel bevándorlók között élt, itt ismerkedett meg a feleségével is. Három lányuk született, és egy idő után Michnay Gyula is megkapta a német állampolgárságot. Egy olajtársaságnál helyezkedett el, itt dolgozott nyugdíjaskoráig. A rendszerváltás környékén a magyar sajtó felfedezte a nevét, több interjút adott. Mindig elmondta, hogy elégedett az életével, boldog, mert családja kárpótolja a szenvedésekért. Életútja elismeréseként Göncz Árpád részesítette magas állami kitüntetésben. „Sokfelé hívnak, írnak, beszélnek rólam. Lehetőség szerint kerülök minden feltűnést. Nem az én érdemem, a sors hozta így. Én csak eszköz voltam” – írta élete végén. A recski tábor bátor foglya 89 éves korában halt meg.
„Anyák, feleségek, menyasszonyok, gyerekek tudták meg tőlem, hogy hol vannak, és hogy élnek még a fiúk, a férjek, a vőlegények és az apák. A recski tábor elrendelőinek a legnagyobb bűne az, hogy az emberekből kiölték a reményt. Mert egy elítéltnek, legyen az akár egy rablógyilkos, kiszabnak egy büntetést, és az számolja a napokat vagy az éveket. Van egy amerikai mondás: a remény az emberiség szülőanyja. S bennünk ezt a szülőanyát, a reményt ölték meg.”
(El nem hangzott rádióinterjú Michnay Gyulával, 1983. Idézi Mikó Eszter: Csak hazudni kéne, 1986)
