Megkéseltek egy férfit, mert nem adott cigarettát. Velem is előfordult, hogy nem adtam neki, igen, pont neki. Csak most tudom, mit úsztam meg.
A rádióban, a reggeli hírek között hallottam, hogy a mi utcánkban kaptak el egy fickót, aki hétfő reggel 7 óra körül eddig tisztázatlan okból megszúrt egy férfit egy XVIII. kerületi, Csontváry Kosztka Tivadar utcai dohánybolt előtt. A sérültet a mentőszolgálat munkatársai kórházba vitték.
Ismerem, s ha – botor módon – magamat nem is féltettem, a gyerekeim és a feleségem miatt aggódtam az elmúlt egy-két évben, amióta visszajött a sittről… Viszonylagos nyugalomban telt a ház élete addig: egymást kölcsönösen tiszteletben tartva éltek egy fedél alatt a nem annyira jómódúak és a szegényebbek. Aztán azon az emlékezetes estén elképesztő üvöltözés kezdődött a szemben lévő gangon, egy emelettel felettünk.
Mindenki meg lesz b*szva!
– komolyan állítom, hogy ez volt a legkulturáltabb mondat, ami elhangzott a korlátnál ágáló kigyúrt srác másfél-kétórás prédikációjában, amit a lakókhoz intézett, mint egy modern Anti-Savonarola. Éjszaka volt, mire elcsendesedett és visszavonult a lakásba, amin osztoznia kellett egy ötven feletti, cerkalábú, alkoholista nővel, aki azóta már jobblétre szenderült.
Rendszeressé váltak a hasonló hangulatú események, s gyorsan lett egy új, hívatlan lakója a háznak: a Félelem. A gang egészen hihetetlen események színterévé alakult, Sittes lakótársunk elszerette az egy szinttel lejjebb lakó fivérek fiatalabbjának drogos-alkoholista feleségét, aki alig néhány hónappal korábban szült egy – mindenek ellenére – tüneményes kislányt. Közben az idősebb fivér összejött a Sittessel egy háztartásban élő Cerkalábúval. A házba beköltözött az Erőszak is. A rendőrök többször kijöttek, olyan is volt, hogy egyiket, vagy másikat elvitték, de aztán minden folytatódott ott, ahol korábban abbahagyták.
Aztán a leghidegebb télben új front nyílt, amikor a mi sittesünk úgy döntött, hogy megszabadul a haszonélvezőként ott lakó Cerkalábútól. Meglehetősen furcsa stratégiát választott: ő maga elköltözött, s szerzett valahonnan egy teherautót, amivel ismeretlen helyre vitette az ajtókat-ablakokat. Tél volt, a Cerkalábú pedig ott maradt a lakásban. Mindenki hallotta ahogy nap-nap után vacogva zokog… nem nagyon tudtuk, mit kellene/lehetne tenni. Így, nyílászárók nélkül múlt el a Karácsony, és köszöntött be az Újév. Talán már január közepe is elmúlt, amikor rendeződtek a viszonyok, s tűzszünetet kötöttek a harcban álló felek. Közben az egy szinttel lejjebb lakó fivéreket kilakoltatták – vagy elköltöztek maguktól, ezt senki nem tudja pontosan. A drogos alkoholista anyuka – gyerek nélkül – beköltözött a sittes sráchoz, s valószínűleg együtt tolták a cuccot… már persze, amikor volt mit.
Idén májusban, egy hétfői napon, dél körül éppen a Librarius szerkesztőségi üléséről jöttem haza. Véres volt a kapu, és vércsík vezetett a kukák mellett a kapuszínben… fel a lépcsőn. A lépcsőfordulómnál egy nagyobb tócsa… hétköznap, délelőtt, fényes nappal. A lakótársak azt suttogták, hogy felebarátunk egy baltával ugrott neki a cimborájának, s a torkát vágta volna át, ha az védekezőleg fel nem emeli a kezét. Azokban a napokban nem járt errefelé a rendőrség, pedig reménykedtünk, hogy ez az incidens talán meghozza a szabadságunkat. Nem így történt. A gyerekeim a suliból hazaérve még látták a vérfoltokat.
Azóta, ha hallom, hogy pittyen a kaputelefon, mindig kinyitom a lakásajtót, s figyelek, hogy épségben, atrocitás elszenvedése nélkül felérnek-e a lépcsőn…
Ma, ha hinni lehet a rendőrségi híradásnak, akkor fellélegezhetnek a ház lakói. Talán most egy ideig nem kell minden kívülről jövő zajra összerezzenni. Csak az a kérdés, hogy meddig?
Meg persze az, hogy tényleg muszáj volt-e idáig jutni. A hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, hányszor nem adtam cigit ennek az embernek. Nem a nyílt utcán, a trafik előtt, hanem itt, a lépcsőházban, ahol senki nem látott minket.
