Balogh Máté: Ha a zeneszerzésből nem tudok megélni, elmegyek félállásban mosogatni

matejo

Balogh Máté huszonöt éves, tavaly diplomázott zeneszerzés szakon a Zeneakadémián, ahová most nem csak doktoranduszként, hanem óraadó tanárként is visszajár. Az Új Magyar Zenei Fórum zeneszerzőversenyen idén két művel indult, mindkettő elnyerte a lehető legnagyobb díjat, emellett három különdíjat is kapott a fiatal művész. A. Kelemen Anna interjúja.

A díjeső mellett nagy európai sikered is volt idén, Brüsszelben, egy fontos szakmai rendezvényen játszották a Luca Marenzio in Salzburg című műved. Meghívtak vagy pályáztál?

Miután tagja lettem a Magyar Zeneszerzők Egyesületének, megkerestek, hogy küldjek én is darabokat, amiket továbbítanak az Európai Zeneszerzők és Szövegírók Egyesületének éves konferenciájára. Ennek annyi volt a tétje, hogy vagy beválogatnak, vagy nem, tehát vagy játsszák Brüsszelben a darabom, vagy nem. Szerencsém volt, sikerült. Maga a konferencia arról szólt, hogy azok a zeneszerzők, akik valamiképpen benne vannak az európai körforgásban, szerzői jogi kérdéseket tettek fel európai parlamenti képviselőknek, és megpróbálták rávenni őket arra, hogy módosítsák az európai szerzői jogi törvényt. Ott volt például A Gyűrűk Ura zeneszerzője is, Howard Shore, aki arra panaszkodott, hogy évente csak egymillió dollár bevétele van, és azt mondta, hogy ez a flashmobok miatt van, mert azok után nem kap jogdíjat. Azt indítványozta, hogy terjesszék ki a flashmobokra a szerzői jogi törvényt.

Gondolom, nagy sikere volt a felvetésének.

Volt két finn zeneszerző, hosszú szakállal, akik ennek a töredékét sem keresik meg, ők nagyon kiakadtak, majdnem megverték Shore-t, ez nagyon jó jelenet volt. A konferencia után aztán jött a koncert, ahol egy finn, egy macedón és egy angol zeneszerző mellett játszották az én darabomat is.

A Új Magyar Zenei Fórumról elhozott díjaid apropóján interjút adtál a szülővárosod, a valamikori Sztálinváros helyi lapjának, és a válaszaidból úgy tűnt, mintha lenne benned némi sértettség. Tényleg van? Nem foglalkoznak veled Dunaújvárosban?

Az a helyzet, hogy ez volt első alkalom, hogy megkerestek Dunaújvárosból, holott nem ez volt az első alkalom, hogy elértem valamit. Tizenhárom éve foglalkozom zeneszerzéssel, nagyon sok helyen volt koncertem, csak valahogy pont Dunaújvárosban soha. Futott az ottani színházban egy sorozat, amiben Dunaújvárosból elszármazott zeneszerzőkkel készítettek hétről hétre interjúkat, és engem oda se hívtak meg. Azt kérdezte az újságíró, hogy ez bánt-e, erre mondtam, hogy már nem.

Zenész szülők gyereke vagy, ilyenkor hajlamos az ember azt mondani, hogy nyilván nem véletlenül lettél zeneszerző, nem tudtad elkerülni a sorsod. Ugyanakkor könnyedén meg is lehet fordítani ezt a gondolatmenetet, hiszen az sem ritka, hogy a gyerek semmi pénzért nem választaná a szülei hivatását. Nálad ez hogy volt?

A szüleim miatt a zene megkerülhetetlen tényező volt az életemben. Először elkezdtem zongorázni édesanyám tanítványaként, a zeneszerző édesapámtól pedig zeneszerzést tanultam. A teljes elutasítást nem úszták meg, nagyjából az általános iskola hetedik osztályában jött el a pillanat, amikor végeztem a zenével, kizártam az életemből. Akkoriban klarinétoztam, és a nagy ellenkezésben egy évre azt is abbahagytam. Egy év kellett, mire rájöttem, hogy a világon semmihez nem értek a zenén kívül.

Mit csináltál, amikor szakítottál a zenével?

Eljártam mindenféle szakkörre, informatikára például, kézilabdáztam is, megjegyzem, elég ügyetlenül, szóval hamar kiderült, hogy a zene az egyetlen terület, amiben tájékozódni tudok. Bármi mást csináltam, mindig a zene körül forogtak a gondolataim, még ebben a kézilabdázós időszakban is komponáltam.

Hogyan emlékszel vissza, jó pedagógusként kezelték a szüleid ezt a kitérőt? Mit szóltak, amikor előálltál azzal, hogy beiratkozol klarinét helyett informatika-szakkörre?

Sokszor mondták, hogy a zenéből nagyon nehéz megélni. Ez egyébként igaz, zeneszerzőként bizonyos lépcsőfokok után tudod csak azt mondani, hogy rendben vagy anyagilag, ráadásul a boldogulásban nagy szerepe van a szerencsének. A legnagyobb tanulság eddig számomra az, hogy ezen a pályán legtöbbször azon múlik egy munka, hogy jókor vagy-e jó helyen. Szóval arra emlékszem, hogy a szüleim rengetegszer érveltek azzal, hogy a pénz miatt mással kellene foglalkoznom, nem zenével.

Például mivel?

Nem tudom, úgy emlékszem, konkrétumot nem mondtak.

És ha mondtak volna bármit is, valószínűleg akkor sem hallgattál volna rájuk, mert az általános iskola befejezése után már nem volt kérdés, mivel szeretnél foglalkozni: Pécsre mentél tanulni, méghozzá zenei szakközépiskolába.

Az volt az első igazán meghatározó időszak az életemben szakmai szempontból, ott dőlt el minden. A mesterem Győrffy István volt, aki egy tipikus régi vágású, nagy műveltségű ember. Olyan mély mester és tanítványa viszony alakult ki közöttünk, ami a lehető legbiztosabb alapot adta a továbblépéshez. Egyrészt beindult a szokásos folyamat, irigyelni kezdtem, olyan akartam lenni, mint ő, mindent tudni akartam a zenéről, az irodalomról, a képzőművészetről, ahogyan ő is; másrészt olyan zenéket mutatott, főként avantgárd zenéket, amiket előtte nem ismertem, és idővel teljesen átformálta az ízlésem. Először sokkoltak ezek a zenék, mint mindenkit, azután viszont megtanultam ebben is tájékozódni, és ez lett a lételemem.

Ezek után egyértelmű volt, hogy a Zeneakadémia a következő állomás?

Nem egészen. Győrffy tanár úr Moszkvában végzett, úgy fogalmaznám meg, hogy ő egy nagyon kelet-európai ember, minden kelet-európai avantgárd törekvést ismer, és azt szorgalmazta, hogy én se itthon tanuljak tovább, hanem Varsóban. Le is tettem a lengyel nyelvvizsgát, mindent megcsináltam, amit kellett, de azért beadtam a Zeneakadémiára is a felvételimet. Maximális pontszámot kaptam itthon, és ez annyira jólesett, hogy maradtam. Jó, nem volt ilyen egyszerű a történet, de ez a lényege.

Azóta egyszer sem fordult meg a fejedben, hogy mégis Varsóba kellett volna menned?

Nem. Sőt, amikor találkozom varsói zeneszerzőkkel, azt látom, hogy nagyon sokszor felkészületlenebbek. Olyan, mintha csak hazabeszélnék, de tényleg jobb iskola a budapesti, mint a varsói. Nem sok mindenről lehet azt mondani, hogy jobb Budapesten, mint máshol a világon, de a Zeneakadémia ilyen. Ha a pécsire azt mondtam, meghatározó időszak volt, akkor az egyetemi évekre nincs is elég érzékletes szavam. A zeneakadémiai tanáraimmal már nem mester és tanítványa kapcsolatom volt, sokkal inkább kollegiális, belekerültem egy szellemi közösségbe, és bármilyen romantikusan hangzik, kialakultak barátságok annak ellenére, hogy a tanáraim zöme egy-két generációval idősebb nálam. Jeney Zoltán, Vidovszky László, Wilheim András, akik tanítottak, a mai napig kollégáim.

Merthogy tavaly végeztél az egyetemen, most pedig DLA-hallgatóként beálltál közéjük tanítani.

Igen, de keveset találkozunk, mert doktoranduszként csak óraadó tanár vagyok. Angol nyelvű óráim vannak, Erasmus-ösztöndíjasokat tanítok, és ahogyan a nálam jóval idősebb tanáraim, úgy én is arra törekszem, hogy kollegiális legyen a kapcsolatom a diákjaimmal. Hangszerelést tanítok zeneszerzőknek, mindenféle hangszereseknek kortárs zenét, és van egy transzponálás és partitúraolvasás nevű órám, ami talán a legnagyobb falat a diákoknak. Partitúrát olvasni nehéz, az egy olyan kotta, amiben a zenekar összes hangszere benne van, ennek a technikáját külön meg kell tanítani a hallgatóknak. Ebben is nagy szerencsém volt, mert apukám már gyerekkoromban megtanította nekem a partitúraolvasást.

Olyan döbbenetes természetességgel beszélsz arról, hogy huszonöt évesen egyetemen tanítasz; azért, mert ez a Zeneakadémián bevett gyakorlat?

Nálunk nem jár automatikusan a doktori képzéssel, hogy tanítunk, mint más egyetemeken. Nem tudom, biztosan olcsóbb is így az iskolának. Van még két kollégám, akik egy-két évvel idősebbek nálam, ők is elég fiatal tanárok. Erre a helyzetre is igaz, hogy jókor voltam jó helyen. Amikor végeztem az egyetemen, pont volt egy üresedés, és én meg pont kéznél voltam.

Balogh Máté

Fotó: Door Zoltán

Azzal, hogy elvégezted az egyetemet, lezárult egy korszak, leváltál a mestereidről, vagy alkotóként továbbra is kikéred a véleményüket?

Régen, ha azt mondták, nem jó, amit csinálok, akkor elvetettem a darabot, ha meg azt mondták, hogy jó, akkor felraktam a Youtube-ra. Mostanában kezdek leválni, nem érzem már szükségét, hogy minden lépésem előtt megkérdezzem tőlük, jó úton járok-e. Eljutottam odáig, hogy egyedül is el tudom dönteni, rossz vagy jó a darabom, és meg tudom fogalmazni, hogy miért az.

Tanítasz, versenyeket nyersz, doktori képzésre jársz – gondolom, már nem kell izgulnia a szüleidnek, hogy meg tudsz-e élni a zeneszerzésből.

Most könnyű helyzetben vagyok, régebben viszont foglalkoztam alkalmazott zeneszerzéssel is, hogy legyen pénzem. Azt azért igyekeztem abbahagyni, mert egyáltalán nem való a személyiségemnek. Ha egy színdarabhoz felkértek, akkor csak feladatokat hajtottam végre, de többnyire nem a saját ízlésem szerint, és ez folyton konfliktusokat generált. Dolgozik az ember három hétig, elviszi, megmutatja a rendezőnek a zenét, aki azt mondja rá, hogy az a rész nem jó, ki kéne húzni másfél órát, csináld meg holnapra. Meg egyébként a színházaknak van egy olyan lelkiségük, hogy sokszor este kell ott lenni, megbeszéljük, hogy nyolckor van a próba, fél kilencre oda is ér az első ember, de még kezdés előtt tartanak egy cigiszünetet, ez a tempó hozzám nem illik, máshogyan dolgozom.

Ez most kicsit talán általánosítás a színházi szakmára nézve, de ez alapján kimondhatjuk rólad, hogy szeretsz nagyon fegyelmezetten dolgozni.

Igen. Reggel felkelek, és onnantól kezdve dolgozom, pontosabban próbálkozom. Minden áldott nap dolgozom, de lehet, hogy éppen az aznapi teljesítményből nem lesz semmi, mégis mindig készenlétben vagyok. Kívülről szemlélve nem túl izgalmas a munkafolyamat, mert csak gondolkodom. Különböző típusú zeneszerzők vannak, valaki mindent kipróbál zongora mellett, de én inkább fejben komponálok.

A Kikaku&Basho című darabod esetében egy zen-buddhista tanmese inspirált. Jellemzően az irodalom, az írott szöveg mozgat az alkotói folyamat során?

Azt mondják, hogy a zeneszerzői munka nyolcvan százaléka az inspirálódás. Olvasol, színházba jársz, zenét hallgatsz, beszélgetsz, gondolkozol. Nálam egyértelműen az irodalmi művek a legfontosabbak, azt hiszem, minden darabomból kimutatható, hogy írott anyagokat transzformáltam át. Ez nem tudatos dolog, egyszerűen azok fognak meg.

Kinek szól a zenéd? Szól a korosztályodnak is?

Végtelenül leegyszerűsítve azt látom, hogy a korombeli fiatalok pontosan úgy akarnak Mozartot hallgatni, mint Britney Spearst. Szórakozásként, passzivitásként, primer befogadásként értelmeznek mindent. Ezzel a befogadással alapvetően nincs semmi baj, de megvan annak is a tárgya, csak például Krasznahorkai éppenséggel nem lehet az.  Egészen máshogy olvasunk Dosztojevszkijt vagy Krasznahorkait, mint Blikket, és egészen máshogy nézünk meg egy plakátot a körúton, mint egy Klimt-festményt. Ha legalább ezt a befogadói szintet nem tudják elérni, nem tudok hozzájuk szólni.

Te most egy olyan ideális világ ideális fiataljára mondod azt, hogy a befogadói attitűdje miatt nem tudsz hozzá szólni, aki tudja, ki Krasznahorkai, esetleg még találkozott is valamelyik regényével. Én ezzel szemben úgy gondolom, hogy valami miatt a többség el sem jut odáig, hogy a kezébe vegyen egy kortárs regényt, és örülhetünk, ha a kötelező klasszikusokat végigrágja. Hol van a hiba, az oktatásban?

Máshonnan közelíteném meg ezt a kérdést. Nem csak azzal van gond, hogy az iskola nem foglalkozik eleget a kortárs irodalommal és a kortárs zenével, mert elsődlegesen, sajnos, úgysem onnan tájékozódnak a fiatalok. A legfőbb probléma az, hogy nem a mély szellemi igénnyel megmunkált műveket közvetíti a média, hanem azokat a tartalmakat, amik hatalmas bevételt hoznak, amik tömegeket ültetnek a tévé és az internet elé. Innentől kezdve az iskola tehet bármit, úgyis túl nagy a média nyomása. Hozzáteszem, nem tartom jónak azt sem, hogy száz éve nem változott az oktatás kánonja, de ez a legkisebb gond a kultúrafogyasztás szempontjából.

Szerinted sok olyan ember van, aki ma azokkal a művekkel foglalkozik, amiket te mély szellemi igénnyel megmunkált alkotásokként emlegetsz?

Nincsenek sokan, de ez nem baj. Szerintem itt egy erős fordított arány van, tehát amit tömegek szeretnek, annak az értékét én vitatom. Aki fogékony a mély művekre, az kiváltságos helyzetben van, mert képes befogadni a magas művészetet, igénye van találkozni ezekkel a művekkel, ráadásul időt is tud szakítani minderre. Ezek a dolgok egymásra épülnek, ha érted Ottlikot, érteni akarod Esterházyt, és akkor már miért ne akarnád érteni Kosztolányit is. Bejársz egy ívet, világok épülnek beléd, ami időigényes folyamat.

Eötvös Péter zeneszerző azt mondta, hogy a kortárs zene fogyasztásába nem lehet belelökni a fiatalokat, egyfajta alapot ahhoz is teremteni kell. Egyetértesz ezzel a gondolattal?

Biztos vagyok benne, hogy kell a klasszikus alapműveltség, viszont erről sok vita folyik a szakmán belül is. Vannak a csupán klasszikus alapra építkezők, akiket könnyebb befogadni, és vannak az avantgárdok, akik elutasítják a közönség kiszolgálását, utóbbiak közé tartozom én is. A közönség mindenképpen tájékozatlanabb, mint én, aki azért végeztem el a Zeneakadémiát, azért vagyok jártas a szakmában, hogy hangi összefüggések segítségével tudjam információhoz és katarzishoz juttatni az embereket. Itt jegyezném meg, hogy a többség rosszul használja a katarzis szót. Mindenki a katarzis élményét keresi, de azt kevesen tudják, hogy ha Athén belvárosában sétálnak, ezt a szót a mosoda cégérén látják viszont. A katarzis megtisztulást jelent, ráébredést, azt, hogy az ember valamilyen gondolatra jut, nem pedig valami előrecsomagolt, készen kapható boldogságcsomagot kap egy zenei mű vagy egy regény végén.

Zeneszerzőként az a célod, hogy minél több ember menjen el egy koncertre, ahol a darabjaidat játsszák, vagy az, hogy aki ott van, értse azt, amit hall?

Az a célom, hogy minél több ember váljon értővé. Nem szeretem, hogy a koncerteken mindig ugyanaz a tizenöt zeneszerző és irodalmár ül ott, ugyanakkor azt se szeretem, amikor félreértenek, és azt mondják, igen, ez kraftos volt, miközben nem is volt az, de ha ezt meg kell magyaráznom a közönségnek, az már régen rossz. Schönberg mondta, hogy inkább ne legyen senki a koncerten, mint hogy tízezer ember félreértse a darabot. Ugyanezt érzem.

Azt mondtad egy interjúban, hogy a zeneszerzőknek nincs életpályamodelljük. Ezek szerint egyik darab megírásától élsz a másik darab megírásáig?

Nagyon jó, hogy ezt mondtam, nem tudtam róla, de egyetértek magammal. Gondoljunk bele, ott volt Joseph Haydn, Esterházy Miklós herceg zeneszerzője. Haydn annyi pénzt keresett, hogy nem tudta, mire költse. Igaz, hogy alkalmazott zeneszerző volt, de hintóval járt, később Bécsben élt, és úgy szólították, Haydn papa. Aztán ott volt Schubert, akinek egész életében egyetlen szerzői estje volt, amin három ember vett részt. Schubertet soha senki nem értette meg, elküldte például Goethének a megzenésített Erlköniget, Goethe meg válaszra se méltatta. Szerencsétlen Schubert egy utcában lakott Beethovennel, de sose merte felkeresni, és aztán valami nemi betegségben halt meg borzasztó kínok között, mert soha nem volt barátnője, kénytelen volt bordélyba járni. Itt van ez a két ember, Haydn és Schubert, egyik sem kisebb a másiknál, mindketten a világ legnagyobb zeneszerzői közé tartoznak, milyen zeneszerzői életpályamodellről beszélünk akkor?

Az már most biztos, hogy egy ilyesfajta összehasonlításban Haydn papa útja a tiéd.

Nem érzem azt, hogy különös tehetség lennék, rengeteg olyan korombeli zeneszerzőt ismerek, aki nálam sokkal jobban komponál. Továbbra is tartom, hogy sokat köszönhetek a szerencsének. Az pedig egyáltalán nem érdekel, hogy meg fogok-e ebből élni. Annyira foglalkoztat a zene, hogy ha nehezebb idők jönnek, elmegyek majd mosogatni félállásban. Nem derogál a kétkezi munka, hosszú távon számítok is ilyen fordulatra.



1 hozzászólás

Írd le a véleményed!
  1. paprikajános

    Hasonló korú, zeneszerzés iránt érdeklődő (tovább em mernék menni) fiatalként nagyon tetszett a cikk és Máté gondolkodásmódja. Egy elkötelezett ember. Viszont arra nem nagyon érdemes várni, hogy tömegek értsék vagy szeressék a komplex zenét.


Új hozzászólás