Veress Tamás képzőművész és grafikus egy kis híján halálos autóbaleset után jelentkezett első verseskötetével.
Veress Tamás: Vargabetű. Versek 2011-2015. Illia Kiadó, Budapest, 2015.
Ám látnom kell, hogy sorsdöntő időkben csak a vers marad, amivel „képes” vagyok elmondani a megrajzolhatatlant, a lefesthetetlent.
– írja Veress Tamás Vargabetű című kötete elé. Van jelentősége ennek a sornak, ugyanis az idén 48 éves Veresst eddig elsősorban képzőművészként és tipográfusként ismerhettük, néhány hónapja viszont első verseskötetével jelentkezett.
Veress Tamás számára eddig sem volt idegen az irodalom, már középiskolásként is verselt, 2002 környékén pedig haikukat kezdett írni. Ezek a haikuk egy nehéz időszakban születtek, és akkor úgy tűnt Tamásnak, hogy a versekkel könnyebb feldolgozni egy rázós korszakot – 40-50 vers után azonban viszonylag hosszú csend következett egészen az idei évig:
2011 óta hallgattam, mint a sír. Törődtem a testi és lelki problémáimmal, de egy vonalat nem húztam, egy sort nem írtam le. Idén januárban kezdtem azt érezni, hogy írnom kell. Nem haikut, hanem annál valamivel hosszabb, szabadabb verseket.
2011-2015
Az elmúlt években Veress Tamás körül a feje tetejére állt minden: kiesett egy családból, majd egy autóbalesetben kis híján meghalt, ezután pedig hónapokat töltött kórházban. Nem csoda, hogy idén év elején záporozni kezdtek a versek.
Mindig azt éreztem, hogy a vers van annyira erős, mint a grafika, sőt hosszú évek óta az a bajom, hogy nem tudok a kiállításaimmal igazán hozzáférni az emberekhez. Egy-két éve újra elkezdtem kiállítani, és azt vettem észre, hogy megnyílik a kiállítás, az emberek rárepülnek a borra és a pogácsára, de nem kérdeznek semmit sem. Nem kérdeznek, én nem mondom, és ebből az lesz, hogy fogalmam sincs, hogy mennyire értik meg, hogy mit szerettem volna kifejezni
– mondja Tamás, aki ennél jóval intenzívebb reakciókat kapott a Vargabetű verseire; volt, aki még sírt is némelyik versen. Tamás úgy érzi, hogy olvasók könnyebben tudnak a versekhez viszonyulni, mint például a képzőművészethez. Még akkor is, ha a Vargabetűből kirajzolódik egy emberi sors, ami ugyan sajátosan Tamásé, de az általa leírt kacskaringó bárki számára ismerős lehet.
A Vargabetű versei bő fél év alatt születtek, de Tamás úgy véli, hogy a versek nem attól a ponttól íródnak, amikor a szöveggel való tényleges munka kezdődik, hanem nagyon fontos az az időszak is, amiben a versek elkezdenek gondolatként formálódni – így válik igazán érthetővé a borítón megjelölt 4 éves periódus. A kötet versei általában egy szuszra születtek, Tamás szerint ez természetesen volt, mert a papírra vetéskor már „annyira megvolt képben”, hogy mit szeretne kifejezni.
A fióknál nagyobb sugarú kör
Ahogyan nem festettem balatoni tájat meg margarétát sem, úgy valószínűleg nem fogok az őszi falevélhullásról sem írni.
Veress Tamás versei valóban elég súlyos és személyes dolgokról szólnak (neuraszténia, baleset, kórház, magánéleti válság), mégsem kifejezetten nyomorirodalomról beszélünk; Tamás is hangsúlyozza, hogy a költői programja nem merül ki a nehéz időszak irodalmi dokumentációjában. A Vargabetűben persze a baleset és a talpraállás van a középpontban, de a nézőpont nem tragikus: csak arról van szó, hogy a költő új helyzettel szembesül, és bármennyire is nehéz, alkalmazkodik az új helyzethez, mert más választása nem igazán van.
Az ápolónak teljesen természetes az, hogyan áll a betegekhez. Ez mindig annak dráma, aki pár nappal előtte még kinn sétált az utcán. Ilyen értelemben semmi másról nem írtam, mint ami körülvett engem az elmúlt években.
A versek utóélete némiképpen kacifántosabb volt, Tamás még az Illia Kiadó megkeresése után is sokszor elbizonytalanodott, hogy szabad-e ennyire személyes verseket a „fióknál nagyobb sugarú körben” terjeszteni. Csóka Ernő is kiemelte a Vargabetű kapcsán: „Férfiakat ritkán hallunk ilyesmiről vallani.”
Azóta eltelt majdnem fél év, és most már úgy vagyok vele, hogy ez egy jól körülhatárolható időszak, amiről van egy jól körülhatárolható véleményem – erről alkottam a verseket. Most már nem szeretnék itt megállni.
A kötetet Veress Tamás maga is tervezte és illusztrálta, ami nem annyira meglepő a szerző eredeti szakmájából kiindulva. Tamás nem akarta a verseket egy olyan tördelőre bízni, aki a szöveget csak simán befolyatja egy fájlba, szerette volna, ha törődnek a kötettel. Bizonyos kollégáira szívesen bízta volna a munkát, de az idő rövidsége miatt az volt a legcélszerűbb, ha Tamás felel a kötet külsejéért is.
Hogyan tovább
A kötet elején annyit olvashatunk: „látod, Anyu?”. Ez a hagyományos köszönetnyilvánítást helyettesíti, Tamás édesanyja a kötet szerkesztése közben hunyt el. Azóta született verseinek nagy részében Tamás erre reflektál.
Tamás új verseiből már párat olvashatunk alkotói oldalán, de nem szeretné elkapkodni a második kötetet. Május óta ugyanennyi verset írt, mint amennyi a kötetben van, de ez most már egészen természetesnek tűnik számára, ahogyan ő fogalmaz:
Hozzászoktattam magam, hogy versben reagáljak. A nyári hónapok a kötet megtervezésével és útnak indításával telt, de most újra a grafikával szeretnék többet foglalkozni. Érdekes, mert régebben sosem értettem azokat, akik énekesek, vagy színészek, de közben a Képzőn végeztek meg még mondjuk könyvet is írnak; de látod, most valahogy én is itt tartok.
A Vargabetű című kötetből három verset olvashattok a a következő oldalon, további információ itt található. Lapozzatok!
