Ki mondta, hogy egy dokumentumfilm nem lehet végtelenül szórakoztató? Ezt a műfajt sokan úgy képzelik el, hogy egy brutálisan unott hangú narrátor hosszasan mesél, a kamera 20 percig ugyanazt a tájat pásztázza, mi pedig lassan de biztosan elalszunk. Pedig nem így van, de még mennyire, hogy nem! Ennek ékes példája az eddig fikciós rövidfilmekben utazó Hörcher Gábor alkotása, a Drifter, mely egy játékfilmesített dokumentumfilm. A Driftert a november 10-15. között zajló Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentum Fesztiválon is elcsíphették az érdeklődők, október 29. óta pedig rendes mozis vetítésen is találkozhatunk vele. Hörcher Gábor filmje számos külföldi díjat bezsebelt, az Európai Filmakadémia pedig legjobb 15 dokumentumfilm közé is beválasztotta.
Főszereplőnk a nehéz körülmények közt élő 17 éves roma srác, Ricsi, aki egyetlen álmot kerget: raliversenyző szeretne lenni. Ricsi nem egyszerű eset: az iskolát abbahagyja, nem dolgozik, lopásba keveredik és jogosítvány nélkül vezet, mert hát a kocsi nem jogsival, hanem benzinnel megy.
Ezt a sztorit dokumentumfilm formájában el lehet mesélni úgy is, hogy megnyomjuk a felvétel gombot, majd „na, Ricsikém, mesélj!” felszólítással leültetjük a főszereplőt a kamera elé. Csakhogy van ennél izgalmasabb megoldás is, amit Hörcher Gábor meg is talált. A rendező gyakorlatilag odaköltözött Ricsihez, akivel összesen 5 évig forgatott együtt, és részese lett a srác életének. A 200 órányi felvétel bőven elegendő lett ahhoz, hogy összevágjanak belőle egy tempós, 72 perces alkotást. Bármekkora csibész is, természetes viselkedésének köszönhetően villámgyorsan megkedveljük Ricsit, aki fizimiskájával egy az egyben a vászonra termett: ha Emir Kusturica meglátná, szerintem azonnal megkínálná egy főszereppel.
Ricsi a szó legnemesebb értelmében véve egyszerű figura, mi pedig pont ezt imádjuk benne. A Drifter 72 perce alatt premier plánban leshetünk be a fiú életébe, hiszen a kamera szinte folyamatosan forog. Még akkor is, amikor Ricsi a telefonban sírással küszködve próbálja helyrehozni kapcsolatát apjával, és zokogva vallja be neki, mennyire szereti. Főszereplőnk tudomást sem vesz a kameráról, ezért úgy érezzük, mintha láthatatlan megfigyelőként lennénk jelen az életében. Hogy a rendező ennyire elnyerte Ricsi bizalmát, nemcsak dokumentumfilmes, de emberi szempontból is óriási bravúr. Természetesen a kertben rohadó autó nemcsak afféle szimbólumként van jelen az alkotásban, elvégre ez nem a Gran Torino című film.
Amellett, hogy részese lehetünk főhősünk és családja mindennapjainak, a dráma mellé kapunk egy hatalmas adag vidéki romantikát is. Merthogy a vidéki Magyarországnak van ám romantikája, omladozó házfallal, városszéli diszkóval, néptelen bekötőúttal és rozsdás vascsőhöz láncolt kutyával együtt.
A Drifter ezt a kisvárosi idillt is olyan szépen mutatja be, mintha csak hollywoodi játékfilmet néznénk. Pedig nem több millió dolláros, szirupban tocsogó drámával van dolgunk, hanem dokumentumfilmmel, amit egy kétfős stáb forgatott le. Hogy a magyar korrajz teljes legyen, Ricsi és haverjai a Facebookra posztolják ralizós képeiket, a hangfalból pedig hol egy Fankadeli dal, hol Sub Bass Monstertől a Sebességmámor dübörög.
A Drifter hiteles, erőlködéstől mentes dokumentumfilmként mutat be egy életutat, miközben játékfilmes formanyelvi eszközeivel növeli tovább saját hatását. Nemcsak a hazai, de a külföldi mezőnyben is rég láttunk ilyen őszinte és ütős alkotást, úgyhogy abszolút megérdemli a díjesőt.
