Mivel tudom, hogy a világot a pénz és a szex mozgatja, ám bankot nehezen tudnék összehozni, marad a szex-üzlet, mint az egyik lehetőség. Noha abból sem azt a fajta gusztustalan, fekete üvegű, rózsaszín feliratú, szőrkunkorodó, pöcsszagú, alpári lebújt valósítanám meg kopaszodó, szájnyalogató, rosszul öltözött, pikkelysömörös, lerágott körmű férfiállatoknak, hanem kifejezetten a gyengébbik nemet, mint vásárlóközönséget megcélzó, ízléses, diszkrét, levendulaillatú erotika boltot nyitnék, kívülről világos tejüveggel, belül kisebb, intim terekkel, elszeparált kaszákkal, női alkalmazottakkal, fából készült, nyugalmat sugárzó, üzletberendezéssel a mályva, a bézs, és a szürke ötven árnyalatában.
Mivel azonban művész vagyok, talán mégis inkább a bérgalériát választanám, mint jövedelmező üzletlehetőséget. Annál is inkább, mert a nagyravágyás legalább akkora úr, mint a pénz és a szex. És a művészet épp az a terület, ahol mindenki szabadon randalírozhat, anélkül hogy félnie kéne, hogy bárki odaszól, hogy amit te csinálsz, édesapám, az egy nagy átverés, szimpla hazugság. Mert a művészet nem az a kézzelfogható, nyilvánvaló dolog, ahol minden oly egyértelmű lenne, akár egy futóversenyen. A művészet, sikamlós, érdekeink szerint alakítható, képlékeny jelenség, szubjektivitás terrorja alatt nyögő kifacsart gnóm, s ember nincs, aki szemtől szembe meg merné itt mondani, mi a jó és a mi a hitvány, így ha a szerencsétlen eleget fizetett, kedvesen hátba veregetve illő elismerni, hogy valóban művész, és szívesen kitesszük a falra remekműveit.
A művészet szent és misztikus dolog, szellemi óriások nemes játéka, nem holmi magukat és másokat áltató törpék megélhetési forrása. Ám épp ezért vonzó a felek számára: az egyik szellemi óriásnak képzelheti magát, mélyirodalmat s ragyogó képzőművészetet létrehozó fennkölt lénynek, a másik pedig e vágy beteljesülését, bizonyítékát kínálja az előbbinek – pénzért. Az egyik meg szeretné mutatni, milyen okos, ügyes szellemi nagyság, másik viszont még nála is okosabb és ügyesebb, mert mindezért anyagiakat kér. És kap is, mert az ember irtózatos ingert érez, hogy megmutassa, mit hozott létre; elemi szükséglete, hogy okosnak, ügyesnek érezze magát, hogy megdicsérjék, hogy sikere legyen, amire büszke lehet, ami megelégedettséggel tölti el. Zárójelben mondom: az igazi művész – mily meglepő – ritka kivétel ez alól; ő élvezettel semmisíti meg a valóban érdemes műveit.
Nem kertelek, bérgalériák, pénzes művészeti és irodalmi pályázatok, vicces művészeti tanfolyamok, fizetős kiállítási lehetőségek, és hasonló alja stiklik jelenségeiről beszélek.
És ha azt gondolják, gonosz vagyok, még nem láttak hatvanas éveiben járó, jól szituált műkedvelő bácsit-nénit, ahogy egy ipari telep sikátoraiban létesített trendi, pubos-báros, összművészeti szórakozóhely nyaktörő meredek, életveszélyesen keskeny vaslépcsőin igyekszik elszántan óriási képtartó táskájával fölfelé, hogy steril tájképfestményeivel a mélyen tisztelt zsűri színe elé járuljon, aki meleg szavakkal kísérve természetesen beválogatja egyik képét az évről évre bővülő nagyszabású kiállításra, hiszen jól tudja, ha minden beválogatott önjelölt művész befizeti a maga hétezer forintját, az száz lunátikusra összesen hétszázezer forint, ami szétosztva a mélyen tisztelt zsűri és a szervezők között, sem oly jelentéktelen összeg.
És ha azt gondolják, gonosz vagyok, még nem leveleztek, a tiszta és nemes forrásként a mélyből fakadó irodalom fennkölt képviselőivel, akik azután, hogy a szent Szellem által ihletett, mélyből fakadó szavaimmal leírtam a beküldött művem és a hozzácsatolt festményreprodukció értelmezését, ugyancsak tiszta és mélyből fakadó, nemes forrásként feltörő szavaikkal csak ennyit írtak: „kedves Pályázó, kérem küldje el a nevezési díj befizetésének bizonylatát”.
Závorszky Márton
