Búcsú a művésztől – nekrológ

bodnar_attila

A napokban hunyt el ifjabb Bodnár Attila. Évekkel ezelőtt tűnt fel egy zenei tehetségkutató műsorban, majd kiesése után vissza is süllyedt az ismeretlenbe. A műsor után készült ugyan egy klipje, amelyet akkoriban sűrűn játszottak a zenei csatornák, de aztán az is lefutott, elhalkult, vége lett.

Sosem néztem zenei tehetségkutató műsorokat, nem tudom, ki, hol, melyik évadban nyert. A frissen felfedezett tehetségek különböző médiákban való szerepléseik ellenére sem hagynak bennem mély nyomott. Nem tudom azt sem felidézni, véletlen láttam-e ifj. Bodnár Attila produkcióját; mindenesetre megjegyeztem nevét és arcát. Jobban mondva, belém égett. Mert vannak emberek, akik olyan mérhetetlen fájdalmat hordoznak magukkal, hogy nem lehet nem figyelni rájuk, oly viharos tengeren hánykolódnak, hogy őket látva a parton álló is fuldokolni kezd.

Emlékszem, énekelni próbált, ám be volt rekedve.

Újra neki kellett futnia a dalnak, és olyan hang szakadt fel benne, amit hallván a zsűri összenézett. Nem amolyan virtuóz, kiművelt, csodálatra méltó hang volt, aminek hírét az emberek egymásnak adják át, nem; ez egy rekedt, tökéletlen, iszonyatos hang volt, benne az élet minden kegyetlen igazsága visszhangzott. Olyan hang, amitől kirázza az embert a hideg, amelyet gyorsan elfelejtenénk, hogy ne halljuk többé, hogy ne emlékezzünk rá, hogy ne is tudjunk róla.

Ifj. Bodnár Attila szereplése nem vert nagy hullámokat. Többször is elrontotta számait, megállt, nem tudta folytatni, kiesett. Nem volt színpadi ember, nem volt magabiztos, simabőrű, csillagszemű, hétnyelven szóló show-man. Nem mutatott nekünk csodát sem. Pedig azt szeretjük mi látni; színes-szagos, csillogó, pompázatos, elképesztő csodát, két lábon járó pincsit, fogával vasat hajlító rúdtáncosnőt, hétnyelven éneklő, simabőrű, csillagszemű show-man-t.

Ő csak művész volt.

És csak fájdalmat mutatott, életet, sorsot, úgy ahogy az van: tökéletlenül, bénán, elhagyatva, kiverve, mint a kutya, akinek a bőre alá kúszik a szégyen, akit felfal a megalázottság, akinek ruhájába beleszövődik a fájdalom, beleeszi magát a húsba, átitatja beesett szemeit, összegörnyeszti testét. Ő csak igazat mutatott és őszintét. De az meg kinek kell? Az nem szórakoztat és nem is lehet eladni.

Napokban hunyt el ifjabb Bodnár Attila. Néhány bulvárlap megírta. Nem rendült meg a világ. A világ egyre kevésbé rendül meg. A művészek meg egyébként is így halnak meg, csöndben, némán, mint ahogy az őszi levél hull az eső áztatta talajra. Nincs hangja, nincs jelentősége.

Szomorú dolog ez. De még mielőtt ajkunk lebiggyedne, és egy másik honlap betöltéséig valamiféle röpke, értetlen sajnálatot éreznénk hadd írjak még valamit. Kétféle művész van: aki túl későn hal meg, és aki túl korán. Az előbbi méltó lezárása egy kivételes életnek, ünnep, ha úgy tetszik; az utóbbi lázadás. Igen, a művész ilyenféle elenyészése, „talán eltűnök hirtelen”- halála korántsem tragédia, sokkal inkább ellenszegülés. Ezek az emberek képtelenek az életet választani így, ebben a formában, ahogy mi éljük. Teológus diplomával lehet irodát takarítani, futószalag mellett baromfit csontozni, sőt ha valaki igazán jó kapcsolatokkal rendelkezik, újságot is hordhat ki. De ha valakinek mindez nem kell, és képtelen rá, hogy fenntartsa magát, s lassan, némán, tüntetőleg elpusztul az bizony lázadó. Aki nem hajlandó kisszerűen, egymáson élősködve, megtaposva, taposva élni, aki képtelen elfogadni ezt a világrendet, ahol egymás és saját magunk kegyetlen rabszolgatartói leszünk, aki az éhhalál előtt állva nem hódol be ennek az életnek, az – akár tetszik, akár nem forradalmár. És ez a forradalom már elkezdődött, lassan, csendesen alakul, akár a láva gyűlik a föld alatt.

Závorszky Márton



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!