Van még a rádión Luxemburg?

darvasi

A kínai bölcsek, a szenvedélyes trubadúrok vagy a délszláv háború világa után Darvasi László legújabb novellái közelebbi tájékra kalauzolnak bennünket: a magyar vidékre, ahol az apáinkat és az anyáinkat hagytuk. Ahol a fiaink hagytak minket. A falusi kiskocsmák, az éttermi termékbemutatók, a fehér galléros uzsorások és az elhagyott öregek országa ez: a mi országunk.

A Magvető kiadónál megjelent Isten. Haza.Csal. című könyvből itt a Luxemburg című novellát olvashatjátok.

Utána érdemes elolvasni a lapunknak adott Darvasi-interjút: Ha elmondanám, miért félek a nőktől, akkor ezt az interjút maga nem jelentetné meg

Darvasi László: Luxemburg

Ahogy a portás meglátta az asszonyt, a rádiót lehalkítva sietett ki a
fülkéből, kikerülte a sorompót, eléje állt.
– Botrányt akar?
– Miből gondolja? – kérdezte az asszony.
– Akkor mit akar?
– Beszélni Burgerrel.
Az asszony oldalra lépett, benézett a telep udvarára. Bent hatalmas
nyárfák remegtették a leveleiket, a törzsek között rozsdás
szerkezetek, gépek maradványai. Mindjárt elviszik őket. Egy halom
betontörmelékből vaspálcák meredtek, némelyikre fölkúszott a folyondár.
Mint óriási bogarak, szaladgáltak a targoncák, a dömperek.
Valahol a közelben egy másik rádió is szólt. Külföldi számokat
sugároztak. Sok dallamos külföldi számot hallott. Az asszony hátralépett,
mint aki megértette, hogy amit szeretne, nem lehet. De
nem hátrált tovább, várt. A portás megvonta a vállát, oldalra köpött.
– Azt mondták, jobb, ha nem jön be. Mert minek. Hogy már
értelmetlen.
– Olyan furcsa a bal keze. Szélütése volt? – kérdezte az asszony.
– Mi köze hozzá? – dünnyögött a portás, nyomban látszott, hogy
visszaszívná. Végül is csak egy szélütésről volt szó. Az asszony nem
szólt. Jó nagyot dudáltak, s mintha a semmiből termett volna, már
őrjöngött mögötte egy járó motor. Az asszony nem nézett oda, oldalt
lépett, lehátrált a fölmagzó fűbe. Csalánban állt, sárga meg kék
mezei virágok között. A portás fölnyitotta a sorompót, utat adott a
teherautónak. Elült a por, az asszony visszajött az útra.
– Ha rám hallgat – mondta a portás –, hazamegy, Vera. Úgyis
keresni fogják a központból. Biztosan kap – a férfi elgondolkodott,
nyitva maradt a szája – valamennyit. Ilyenkor szoktak kapni. Van,
aki egész jól jár. Higgye el, egész jól. Csak nem kell siettetni dolgot.
Azt nem szeretik. A baszogatást senki se szereti, Vera. Szóval menjen
haza.
– Nem tehetem – mondta az asszony, nézte a férfi rossz kezét, aki
lehajtotta a fejét, úgy tette hozzá:
– Hogy maga még mindig milyen szép.
Hallgattak.
– Mindig maga volt a legszebb.
Az asszony erre se szólt semmit.
– Nekem aztán édesmindegy – a portás leengedte a sorompót,
bement a fülkéjébe, fölhangosította a rádiót. Jó kis külföldi szám
ment, dallamos. A portás dúdolt, a beteg kezével kezdett dobolni
az asztalon. Az asszony állt a bódé előtt, nem akart mozdulni. Néha
egymásra néztek. Szóltak a külföldi számok, meg a magyarok. Egyszerre
csönd lett, a portás matatott a lába körül, talán titokban ivott
valamit, mert különben miért kapott volna be egy uborkát abból
a homályos, zöld üvegből. Végül kijött a fülke elé. Közel lépett az
asszonyhoz, aki megérezte, hogy a férfi tényleg ivott. Meg uborkaszaga
is volt. Szólt a zene.
– Volt Jánosnak az a rádiója – mondta a portás.
– Az a régi. Persze.
– Az egy jó kis rádió. Régi, de jó.
– Nagyon jó rádió – mondta az asszony.
– Lehetett hallgatni rajta Luxemburgot – a portás az alkarjával
törölt végig a homlokán. – Nem adná kölcsön?
– Kölcsönadom, persze – szólt az asszony, elhúzta a száját.
– Nem volt szélütésem. Csak majdnem – jegyezte meg a portás.
A kurbli felé nyúlt, visszahúzta a rossz kezét. Nem kellett emelni a
sorompót. Oldalt el lehetett mellette jönni, a drótkerítés és a fémváz
között volt annyi hely, hogy átférjen az ember. Csikorgott a friss
díszkavics. Az asszony érezte, hogy a férfi bámul utána. Nyikordult
a portásfülke ajtaja.
A nyárfák megnyúltak, belenőttek az égbe. Bizonyos műhelyek,
dokkok és csarnokok ugyanott álltak. Persze épültek újak.
Néhányat lebontottak. Amikor a világ változik, sok hely megürül.
A változásban sokkal több hely ürül meg, mint amennyi benépesül.
Amikor a világ változik, több lesz az üres, mint a teli. Amikor a világ
változik, akkor a helyek kiürülnek, és hiába töltik meg őket az újak,
a hiány mégis megmarad. Az énekel a rádióból is, ami hiányzik.
Az asszony látott régi hangszórókat. Meg olyan festéseket, amik a
régi jelszavakra, föliratokra kerültek. A kantint, ahol egyszer emlékezetes
botrányt csinált, elbontották. Hosszan kellett lépdelnie,
és ahogy haladt, sorban énekeltek neki a rádióból a külföldi számok.
Kiszóltak neki a műhelyekből. Néha otthon ő is bekapcsolta
a rádiót. Különben a magyar számokat is szerette. Megtorpant egy
kávéautomata előtt. Számolt. Nyolcféle kávét lehetett venni. Régen
egy ember járt körbe termosszal. Irigyelték. Mondta a férje, hogy
nagyon irigyelték, és gúnyolták, mégis várták. Amikor érkezett, le
lehetett tenni a szerszámot. Egy duplának micsoda hatalma volt.
Micsoda üzlet volt.
Néha elromlik a gép, magyarázta a férje. Csak forró víz zubog
ki. De van, aki azt is megissza. Kicsit kihűl, és megissza. Megfizetett
érte, miért ne inná meg. Vagy kifogy a pohár. Kifolyik a kávé,
a tiéd, és látod, hogy megy a semmibe. Szar érzés. Régen lehetett
konyakot venni a termoszostól, zsebből árulta, most meg, mondta
a férje, nem lehet, kész életveszély. Nem a termoszos ember jár körbe,
hanem a szondás. Bele kell fújni, és hol van már Eperjesi, aki az
első ilyen alkalomkor nem fújt, hanem fingott, nagyot durrantott a
szondába, és aztán mehetett a munkakönyvéért. A szagok megváltoztak.
Régen mindent áthatott a fémszag, annak is a romló, rozsdás
jellege. Új volt, és máris rozsdás. Semmi nem készült el igazán. Ami
kész van, már nem hisz. A kész miben hinne? Meg minek. Régen
rozsdaszag meg olajszag terjengett a telepen, de néha a szél fölkapta
a vajas kenyér foltos szalvétáját, és az hogy tudott táncolni. Most
meg olyan általános festékszag van. Régen nem tudott elkészülni
semmi, most meg minden megtalálja a maga helyét, így mondta
a férje. Olyan pontosak lesznek a viszonyok, hogy szinte fáj. Minden
a helyére kerül.
Az egyik épületből kisietett egy fiatalember, öltönyben volt,
nyakkendőben, olyan tüskemódra állt szét a haja, és ahogy az asz�-
szony elé ért, egy pillanatra megtorpant, pedig eléggé sietett, megállt,
rábámult. Összeszaladt a szemöldöke. Az asszony meg mintha
megijedt volna. Maga sem tudta, miért mondja.
– Nem csinálok botrányt.
A fiatal férfi elmosolyodott, bólintott, ja vagy úgy. Sietett tovább,
telefon volt a kezében, már nyomogatta.
Az asszony odaért Burger telephelyére. Ezt is alaposan átfestették.
Tulajdonképpen ismerte, nem volt ott semmi különös, a férje
mesélt róla. Kísérték a hangok, szavak, hallott kiáltásokat, a fémek
csikorgását, és tudta, hogy ez a sistergés akkor jön, amikor szétpattog
a szikra. Bentről szólt a rádió, az asszony megint elhúzta a száját.
A műhely bejáratánál hevert a vastuskó, véres volt. Nekitámasztották
a fémvágót, azóta nem vitték el. Azóta nem nyúltak hozzá. Két
napja. Nagy volt és új. Német volt. Vagy dán volt, honnan tudja.
Amerikai. Az asszony nem akart közelebb menni, a föld a tuskó
előtt meg a kavicson még mindig sötétlett. Két napja nem volt eső.
Nem esett, azt meg, hogy lemossák, nem lehet elvárni, pontosab-
ban, nem nagyon volt értelme. Majd elfakul. Az asszony hunyorgott
a vérfoltokra. A legnagyobb foltot nézte. Akkor jött ki Burger
a műhelyből, egy piszkos ronggyal a kezét törölgette. Melyik volt
piszkosabb, a keze vagy a rongy, nem lehetett eldönteni. Burger
nagytestű volt, férfias. Kék volt az új overallja és frissen borotvált
az álla. Új volt a bakancsa, még egészen sárga. Bentről jó hangosan
szólt a rádió.
– Jó napot.
– Magának is – mondta az asszony.
Hallgattak, Burger rá akart gyújtani, de visszalökte a cigarettát.
Krákogott.
– S ajnálom – mondta végül, látszott, hogy tényleg sajnálja. Aztán
magyarázkodni kezdett. – Mindent megtettünk, de… de olyan
gyorsan történt.
– Miért vagyok kitiltva? – kérdezte az asszony.
– Kérem?
– N em akartak beengedni.
– Engem… – Burger zavartnak látszott, és az asszony nem tudta
eldönteni, megjátssza magát, vagy valóban így van. – …Engem nem
informáltak ilyesmiről.
– De mit gondol róla?
– Miről?
– Arról, hogy nem szabad nekem ide bejönni – mondta az asz�-
szony. – Ide – és a foltra mutatott. Burger közelebb lépett hozzá,
idegességében megnyalta a száját.
– Nézze, Vera, én mondtam neki, hogy rosszul tartja – bizonytalanul
a fémvágóra mutatott. – Többször elmondtam. Nem hallgatott
rám. Hogy ő a másikat is mindig ilyen szögben tartotta. És
hogy eztán is így fogja. Makacs ember volt, hiszen ezt maga tudja.
Ezek már nem ilyen vasak.
– Hallom, zenét hallgat – mondta az asszony.
– Ezek nehezebb vasak – bólintott Burger. – Tömörebbek.
Elzörgött mellettük egy dömper. Sittet szállított. Burger még
mindig a kezét törölgette. Aztán a rongyot eldobta, és az asszony
látta, hogy tiszta lett a férfi keze. Mintha alaposan megmosta volna.
Pedig nem mosta meg. Csak törölgette. A férfi cigarettát vett elő,
mégis rágyújtott.
– Szerintem meg is egyezhetnénk – újra az overallba nyúlt, oda
előre, a mellrészbe, vaskos bőr pénztárcát húzott elő, széthajtotta.
Voltak benne családi fényképek. A feleségéről és a fiáról meg a lányáról,
mert két gyereke volt Burgernek, két szép, egészséges gyerek, az
asszony látta őket. Érettségi képek. Vagy műtermiek. A férfi közben
előrelépett, és nem vette észre, de beleállt a vérfolt közepébe.
– Mennyit kér?
– Nem eladó.
– Neki már nem kell – erősködött a férfi, és aztán csak magának
mondta, miközben a fejét ingatta, hogy bassza meg, bassza meg.
– Nem a jó csatornát hallgatja – jegyezte meg az asszony.
– Tudom. Nem találom azt, amit ő szokott.
– Kereste?
– Kerestem.
– Miért kereste?
– A mikor az történt, valamit mondott még… mielőtt – nézett el
Burger. – Olyan volt, mintha magának akarna…
Az asszony tett egy türelmetlen mozdulatot.
– Hozza már ki! – mondta.
– A kurva életbe – dünnyögött Burger, de fordult, kihozta. Nem
kapcsolta ki. Szólt egy szám, valamilyen külföldi szám, úgy adta oda.
Meleg volt a fém. A csarnokban mindig melegebb van.
Az asszony lépdelt a rádióval, haladt a nyárfák között, a régi és
az új műhelyek között, a többi szám között, a többi sláger között,
ringtak a mellei, ment bele a hiányba, a sokba. Mindenfelől dúdoltak
neki a slágerek, minden műhelyben és dokkban énekeltek,
a szitáló porból függöny lett. A portás állt a fülkéje előtt, várta.
Izzadt, mintha üvegcseppekkel szórták volna meg a homlokát. Üres
volt az uborkásüveg, kevés kapros lé zöldellt az alján. Az asszony
odaadta a rádiót.
– Jól van, a magáé.
A portás a rossz kezével vette el, jól megnézte, forgatta, meg is
simogatta.
– Volt botrány?
– Miért lett volna.
– Jöjjön, igyunk valamit.
Az asszony követte, a fülkében izzadságszag volt, savanyú nikotinszag.
A két kisszéken éppen elfértek egymás mellett. Két stoki,
ezeken ültek, és a sajgó, kellemetlen derekuk éppen összeért. Mint
akik utaznak valahová. Az asszony mosolygott. A portás lekapcsolta
a saját rádióját. Betette egy asztalfiókba, az antenna majdnem eltört.
A helyére állította a másikat. Ami még mindig szólt.
– Ha meglátják, hogy bent van, engem kirúgnak – mondta.
– Tudom – mondta az asszony.
– Mindjárt jön a déli szállítmány. Az általában négy gép. Néha
öt. Egyszer tizenegy jött egymás után, pontosan tizenegy kurva gép.
Akkorák, mint egy ház. Majdnem belefulladtam a porba.
Egy ideig hallgattak. A portás a rádiót bámulta, ezt a másikat,
amit az asszony hozott neki, ütött-kopott darab volt. Közel hajolt
hozzá. Silabizálta az állomások neveit, még rá voltak írva. Ki lehetett
olvasni őket. Ahogy fölegyenesedett, megcsikordult alatta
a kisszék.
– Mindig szerettem volna, hogy egyszer beüljön ide.
– Tudom – mondta az asszony.
– És maga?
– Mit én?
– Maga nem szeretett volna beülni?
– Itt vagyok, nem? – az asszony elhúzta a száját.
– Mit csinált azóta, hogy ez a…?
– Semmit – az asszony a hajához nyúlt. – Gondolkodtam. Végül
arra jutottam, hogy eljövök ide. Látja, itt vagyok.
– Olyan sokáig vártam, Vera – mondta a férfi, mire az asszony
megkopogtatta a daloló szerkezetet.
– E gy ilyen rádióra várni kell.
A portásnak vodkája volt. Olcsó vodka volt, nem külföldi, de
talán a legkevésbé szagos ital. Töltött, az asszony pohara színültig
szaladt, a derekuk még mindig összeért.
– Proszit – mondta.
– Proszit – mondta az asszony.
– Kényelmesen ül?
– Igen.
Rákoppantak a furnérlapra a poharak. A portás gyorsan letette
őket a földre, a cipőjével sodorta őket az asztalalj sötétjébe. Ivott
a maradék uborkaléből, a kaporszálak az üveg oldalára ragadtak.
Aztán megköszörülte a torkát.
– Tudja, Vera, valamelyik reggel, ahogy fölkeltem, az jutott az
eszembe – kicsit gondolkodott –, szóval hogy én már soha nem
fogom be Luxemburgot. Hogy az már kész nekem. Arról én le is
mondhatok.
– A szélütés miatt?
– Nem volt szélütés. Csak majdnem.
– Fáj?
– N em fáj, csak alig érzem – a férfi mozdított a karján.
Az asszony nem szólt. Kicsit megdöntötte magát, látszott, hogy
milyen lágyak a mellei, és a válla hozzáért a férfi vállához. Meg is
érintette aztán. Megfogta a másik testét. Óvatosan tartotta, mintha
attól félne, hogy eldől. A férfi erre fölemelte a beteg kezét. Csavargatta,
emelgette, rázogatta.
– Most meg mit csinál? – kérdezte az asszony.
– Látja, tornáztatom.
– És minek?
A férfi kipillantott a fülke ablakán. A sorompót rázogatta a szél,
kocogtak a fémek, jártak az udvaron a mindenféle masinák, dohogtak
és zúgtak a motorok, kavargott a por, és a szürke gomolygáson
átezüstözött a nyárfák remegése.
– Megkeresem Luxemburgot, Vera – mondta, és a beteg kezével
a rádió felé nyúlt.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!