Anne Lise Marstrand-Jørgensen: Hildegard I. – Typotex Kiadó, 2015 – fordította Soós Anita – 432 oldal, puha kötés – ISBN 978-963-2798-43-1
Nagy általánosságban elmondható, hogy a régebben írt szent-életrajzok – a célon túllőve – annyira tökéletesnek mutatja be a szenteket, hogy olvasás közben allergiás tünetek jelentkezhetnek. Személy szerint úgy gondolom, hogy a szenteknek és a szentek kultuszának is kárára vált, hogy a hagiográfiákból hiányzik minden, ami emberi, ami esendő, ami együttérzésre készet. Elég, ha Szent Ritára gondolunk, aki azért imádkozott, hogy fiai inkább pusztuljanak el, semmint hogy bűnös életet éljenek. A hideg is kiráz. Pedig nem írtak mindig így! Elég, ha megnézzük a Bibliát, ami több helyütt is azt sugallja, hogy Isten kedvencei nem feltétlenül voltak annyira „f*sza gyerek”. A sokat sztárolt Dávid király például kimondottan csúnya dolgokat volt képes elkövetni, és még Péter apostolnak is megengedték, hogy a baromfiudvar teljes ébredése előtt megtagadja mesterét. Aztán valahol félrecsúszott az egész, és jöttek az embertelenné idealizált szentek, akik jóérzésű emberből inkább ellenkezést váltanak ki. Ez a borzongató elborzadás pedig olyan – blaszfémiába hajló, de mégis – nagyszerű műveket szülhet, mint Asperján György regénye, a Jézus és Júdás aktája… vagy olyan „kevésbé veszélyes” munkákat, mint Ősi János Szent László-regényének első és második kötete. Talán ez utóbbi tartozik ahhoz a vonalhoz, ami a Typotex által kiadott Szent Hildegardhoz vezet.
Az 1971-ben született dán írónő, Anne Lise Marstrand-Jørgensen nyilván gyorsan rájött, hogy kincshez nyúlt, amikor Bingeni Hildegard életével kezdett el matatni, hiszen a középkori szentek között nem sok ennyire tökös csaj akad. Pláne nem olyan, aki saját jogon lett híres, mint gyógyító, mint zeneszerző, és mint látomások hordozója és lejegyzője. Ráadásul a korabeli viszonyok között meglepő alakja ugyanúgy lehetett volna a valódi és evilági lángok martaléka, mint ahogy a szent és tiszteletre méltó személy lett belőle. (Ja, mellesleg zeneszerzőként is tevékenykedett.)
Hildegard életének központi – mai ember számára nehezen értelmezhető – eleme a látomás, amit Istentől kapott. Mi, akik a harmadik évezred hajnalán a látomásokat leginkább a drogokhoz kötjük, csak reménykedünk abban, hogy a látomások ugyanattól az Istentől származnak, akiről Erik Wahlstöm botrányos és zseniális regénye mesél. Persze, ennyi erővel abban is reménykedhetnénk, hogy ez egy másik egyetlen Isten, de félre a tréfával, hiszen Anne Lise Marstrand-Jørgensen nem mókából – és nem mulattatás céljából – írta a regényt!
A Hildegard című könyv – amennyire csak lehet – ragaszkodik az ismert történelmi tényekhez, s átélhető módon ábrázolja a korabeli meglehetősen ijesztő viszonyokat… de ez csak másodlagos, hiszen ami igazán fontos, az „a szemnek láthatatlan”! A regény sokat és jól foglalkozik a szereplők – kiemelten Hildegard – belső életével, érzéseivel és gondolataival. Ebből azt következik, hogy minden történelmisége mellett is jórészt fikció. De micsoda fikció! Színes, lélektanilag hiteles, és empátiára késztető – megvan benne minden, ami a régi hagiográfiákból hiányzik… és ami egy jó regény ismérve lehet.
Köszönet illeti a fordítót, hogy megküzdött a látomások leírásával (nem csodálkoznék, ha rémálmokat kapott volna jutalmul).
Krisztus kitárja a karját, mintha a kereszten lógna, testén át zöld gyümölcsöket érlelő almafa. Hildegard elvesz egy almát a felé nyújtott kézből, beleharap, édes, mint a méz. Meleg erő árad agyából az ölébe, kínzó vágyakozás, szédítő magasság. A férfi lába között – mint engedelmes kutyák – rókák szaladgálnak ki-be. Fogukkal leszakítják az éretlen gyümölcsöket, éles körmükkel kaparják a földet, és hagyják, hogy a férfialak megsimogassa a hátukat és a fejüket. Krisztus Hildegardot a kúthoz vezeti, a mélységből áradó hidegség és szag megcsapja a lány arcát. A látomásalak a hátának dől, és vele együtt előre hajol, a kút fekete torkában mégis csak az ő arca tükröződik, le akarja tépni a fejkendőjét, nyomorultul érzi magát a beteljesületlen szerelemtől…
– olvashatjuk, s bár én magam – rosszkeresztény cinikus rohadékként – LSD-re tippelnék, mégis el tudom fogadni, hogy igaz, amit az írónő láttat a könyv olvasójával.
S hogy miért szól a mostani írás címe megszakított közösülésről? Egyszerű hibáról van szó, „közös ülésre” gondoltam, s arra is csak azért, mert a Typotex Kiadó szerint egy teljes évet kell várni a regény folytatására. Tudom, hogy ez például földtörténeti szempontból mérhetetlenül kevés, de olvasóként hadd legyek már most türelmetlen, hiszen Hildegard von Typotex az első kötet végéig még el sem jutott Bingenbe!
