Három lehetősége volt egy reneszánszkori nőnek, ha ki akart törni az otthoni elnyomásból: özvegy, apáca vagy prostituált válhatott belőle. A nőknek akkoriban ugyanis nem voltak jogaik, férjük vagy apjuk tulajdonát képezték, nem választhattak maguknak hivatást, és sajnos a gyakori erőszakot és bántalmazást is el kellett tűrniük. Kivételek azonban akkor is akadtak, az egyik pedig Sofonisba Anguissola az első világhírű festőművésznő, akit már kora is elismert.
Az 1532-ben, az itáliai Lombardiában született Sofonisba Anguissolának nagy szerencséje volt, mivel édesapja támogatta festészeti törekvéseit, és már gyereklányként a híres lombardiai vallási festő, Bernardino Campi műhelyében taníttatta. (Az édesapa mind a négy lányát festőnek adta, közülük azonban csak ő vált híres művésszé.) Mester és tanítványa kapcsolatát Sofonisba egyik legismertebb kettős portréja, az 1550-ben készített Bernardino Campi festi Sofonisba Anguissolát című kép őrzi. A tanítvány aztán túllépet mesterén, és jóval híresebb festő vált belőle. Ezek után három éven át Bernardino Gattinál tanulta a mesterséget, 1554-ben pedig Rómába ment.
„JOBB LENNE, HA SÍRÓ KISFIÚKAT KÉSZÍTENE!”
Egy – ma már ismeretlen – festő mutatta be őt Michelangelónak. A legenda szerint a mester meglátta Sofonisba egyik, nevető kislányokat ábrázoló rajzát, majd azt mondta:
Jobb lenne, ha síró kisfiúkat készítene!
Erre Anguissola, kissé pimaszul, ahelyett, hogy rajzolt volna egy úrifiút, amint sírdogál, készített egy fancsali képű, egyszerű kisfiút, háttérben egy mosolyogó kislánnyal.
A kissé pimasz tett ellenére azonban a mestert lenyűgözte a lány tehetsége, a „Fanciullo morso da un gambero” című kép pedig állítólag Caravaggiót is megihlette. (Caravaggio képének címe Ragazzo morso da un ramarro.) Michelangelo ezek után legalább két éven át tanította a festőnőt arra bátorítva, hogy dolgozza át és készítse el Michelangelo tanulmányrajzait a saját stílusában.
TILOS VOLT A NŐKNEK AZ AKTRAJZÓRA VAGY A BONCOLÁS
Témaválasztásait nagyban meghatározta női mivolta, hiszen akkoriban szigorúan tilos volt a nőknek aktot rajzolnia vagy boncoláson részt vennie. Így ebből kifolyólag erős hiányosságai voltak az anatómia terén, az akkor „divatos”, vallási témájú képekhez pedig fentiek elengedhetetlenek voltak.
Azt festette tehát, amit lehetett: portrékat családtagjairól, asszonyokat, önarcképeket. Tette ezeket viszont olyan sajátos stílusban, hogy iskolát teremtett, kitaposva az utat a nőknek, akik akkoriban nem igen tanulhattak festeni. Az utána következő nemzedékekre ugyanis olyan nagy hatást gyakorolt, hogy például Rubens is őt másolta.
ITÁLIÁBÓL A SPANYOL KIRÁLYI UDVARBA
Igazi áttörést hozott számára, hogy megfestette Alba hercegét: a férfi el volt ragadtatva, és azonnal beajánlotta II. Fülöp spanyol király udvarába, ahol a király harmadik feleségének, Valois Erzsébetnek lett az udvari festője: az akkor még csak 14 éves királyné is tőle tanult festeni. 1559-től élt a madridi királyi udvarban, szorosan együttműködve az udvar első számú festőjével, Alonso Sanchez Coellóval. A királyi családot számos portrén megörökítette, egy II. Fülöpről készült festményről pedig sokáig azt hitték Coello vagy Juan Pantoja de la Cruz jegyzi, ám kiderült, Sofonisba festette. A művet a Pradóban őrzik.
VAN DYCK TŐLE TANULT A LEGTÖBBET
Miután Valois Erzsébet 1568-ban meghalt, Fülöp király egy szicíliai herceghez adta feleségül – a barátnője elvesztése miatt mélységes gyászban lévő – festőnőt: Palermóban telepedtek le. A férfi 1578-ban meghalt, rá két évre pedig Sofonisba férjhez ment Orazio Lomellino hajóskapitányhoz, akivel egy utazás során ismerkedett meg. A férfi rajongásig szerette és támogatta munkájában is: akárcsak a mesékben, életük végéig boldogságban éltek együtt – legalábbis ezt állítják a korabeli feljegyzések. Genovában telepedtek le, ahol Sofonisba kedvére alkothatott: II. Fülöptől ugyanis busás „nyugdíjat” kapott, valamint Lomellino is jelentős vagyonnal rendelkezett.
Az ötvenes éveiben járó művésznő ekkor már nagyon híres volt, sokan szegődtek mellé tanítványként, és kezdték követni sajátos stílusát. Évtizedekkel később Anthony van Dyck is meglátogatta az akkor 92 éves művésznőt, akivel
a festészetről szóló diskurzusa többet ért minden addigi szónál.
– állította van Dyck.
A fiatal van Dyck egy portrén is megörökítette az asszonyt: a kép ma a Sackville Collection részét képezi. Noha Sofonisba nem vakult meg teljesen, látása jelentősen csökkent. Utolsó önarcképét 1620-ban festette. Rá öt évre, 93 évesen hunyt el Palermóban, ahová halála előtt tért vissza.
Forrás: (Wikipedia, albertis-window.com, kinvaart.com, mult-kor.hu)
