Ahmed Amran belopja magát a szívünkbe

ahmed amran

Ahmed Amran geofizikus mérnök Szolnokon él, kutatásiterület-vezető a Molnál. 1966-ban született Jemenben egy aprócska hegyi faluban. Általános és középiskolába Szaúd-Arábiában járt, Magyarországra 1987-ben került. Az egyetemet Miskolcon végezte, ott is doktorált. Ahmed Amran tizenöt éves kora óta publikál verseket, később novellákat arab nyelvterületen megjelenő újságokban, magazinokban, de olaszul is jelent már meg prózája. Első magyar nyelvű publikációja az Eső előző számában olvashatóírja az esőlap.hu.

A gyerekkor és környezete:

– Jemenben, egy kis hegyi faluban láttam meg a napvilágot, de ha a születési helyemet tudakolják, mindig Dhamárt, a legközelebbi várost szoktam megadni, mert a mi aprócska településünk teljesen ismeretlen, nemigen lehet megtalálni a térképen. Akkoriban, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján alig kétszáz lelkes lehetett. Jemennek ezen a vidékén kevés a művelhető föld, ezért nem a völgyekben, a ritka platókon, hanem a hegyekben építkeznek.

A faluban mindössze három nagycsalád élt, az emberek kétharmadának a vezetékneve megegyezett az enyémmel. A szüleim vezetékneve különböző, tehát a mi házunkban két törzs tagjai éltek együtt. A településen mindenki ismert mindenkit, s ha valahol gyermek született, akkor mintha mindenkinek gyermeke született volna. Ismertük egymás házát, állatait, tehenét, pokrócát. Nagyon erős, személyes kapcsolatok jellemezték a falut, nyitott kártyákkal játszottunk, vagyis ha valaki rossz volt, azt nem tudta rejtegetni. A rosszat meg a jót is úgy kell érteni, hogy az embereket általában az indulatok mozgatják. A többségnek nagyon kevés java volt, inkább csak a szándék, a cselekedetek emelhették föl az egyes embereket a többiek fölé. Az embereket két fontos tulajdonságuk, az indulat és a tiszteletadás alapján lehetett besorolni.

ahmed amran

Az iskola:

– A tanulást nem iskolaszerűen kell elképzelni. Az imám csak azokat a gyerekeket tanította, akik odamentek hozzá. Nagyon kevesen tanultunk, hisz a gyerekek többsége a földeken dolgozott. Így aztán óriási értéket jelentett, ha valaki tudott írni-olvasni. A megélhetés forrásai korlátozottak voltak, ezért sok családból messzi vidéken vállaltak munkát a férfiak. S ha valaki elment szerencsét próbálni egy távoli kikötőbe vagy a szomszéd országba, előfordult, hogy csak évek múlva jött haza. Viszont a családdal tartotta a kapcsolatot, és ezt levelezéssel tudta megtenni. Levelet küldött valami utazóval, aki épp arrafelé járt, az meg általában leadta egy közeli faluban, ahonnan aztán megint továbbították, vagy üzentek, hogy kinek érkezett levele. De mert írni, olvasni az emberek többsége nem tudott, kellett valaki, aki papírra veti a beszámolóját, az üdvözletét, a kérdéseit, s ugyanígy a másik oldalon is, aki elolvassa a levelet, s válaszol is rá.
A leveleknek megvolt a vastagságuk, a zamatuk, fontos dolgokról szóltak, s egy írni-olvasni tudó fiú segítsége jobb választásnak bizonyult a nők számára, mint egy felnőtté. S még megnyugtatóbb volt, ha olyan gyereket találtak, akinek megfelelő a neveltetése, aki megbízható, s nem kürtöli szét a levelek tartalmát. Öt-hat éves koromban már tudtam olvasni, s nagyon sok kérést kaptam levélolvasásra, később -írásra is.

A levelek:

– Az egyik asszony például azt íratta a férjének, hogy nem baj, ha égett edényeket küld, ha olcsóbban jut hozzájuk, ő majd megtisztítja. Ezt nem értettem akkor. Később derült ki, hogy a férfi teflonedényeket küldött haza, amiket az asszony koszosnak gondolt, s addig kaparta azokat, amíg le nem szedte róluk a bevonatot, s csak a fém maradt. Azok voltak az első teflonedények a falunkban.

A teljes interjút az Eső irodalmi lapban olvashatod.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!