[tiboru]-t eddig legtöbben a konspirációs teóriákról szóló könyvei miatt ismerték, új kötetében viszont olyan ismert és elismert írókkal foglalkozik, akik meggyőződésből (esetleg anyagi javakat remélve?) hírszerzőként is dolgoztak életük egy szakaszában.
[tiboru]: Kémek krémje – Göncöl Kiadó, 2015 – 366 oldal
A kötet bemutatója október 10-én, az Olvasás éjszakáján lesz, s valódi csemegének ígérkezik – a kiszivárgott információk szerint olyan írókról – például Hemingway és Le Carré – lesz szó, akik nem szerepelnek a Kémek krémje című kötetben sem!
Eddig is odafigyeltünk [tiboru] munkásságára, foglalkoztunk Konteo2 kötettel, sőt a Seuso-kincsek hazatérte kapcsán is őt kérdeztük, és most – amíg a kötetre és az előadásra várók a perceket számlálják – nálunk már bele is olvashatsz!
Manapság, amikor a magyar politikusok és prostituáltak közötti viszonyokon csámcsog a sajtó, talán érdemes a KITTY SZALON című fejezetnél elidőzni!
(A Kitty Szalon története egy 1976-ban készített filmből is ismerős lehet.)
Kitty Szalon
[…] a jó hírszerzői vénával megáldott férfiak és nők az átlagnál fogékonyabbak a test örömeire (evés, ivás, entyempentyem), s eme különleges tulajdonságukat nem átallják az Eszme szolgálatába állítani. Mivel is bizonyíthatnánk jobban ezt az alapvetést, mint egy olyan cikkel, amelynek középpontjában a fülledt erotika és a titkosszolgálati műveletek semmi mással össze nem hasonlítható kombója áll. Ezt a fejezetet olvasva a Kitty Szalon néven híressé vált náci állami bordélyház paravánja mögé vethetünk egy futó pillantást.
A történet a harmincas évek második felében kezdődik, méghozzá Reinhard Heydrich SS-Gruppenführerrel, aki számos titkosszolgálati titulusa és beosztása mellett két évig még az Interpol elnöke is volt (amivel a nemzetközi bűnüldöző szervezet általában nem szokott dicsekedni). A rengeteg magas állami funkcióján kívül igencsak híres volt még arról is, hogy a női nem nagy hódolójaként jóformán már kamaszkora óta buzgón látogatta a szászországi, később a berlini kuplerájokat. Magas, karcsú, fess fiúként amúgy nem szorult volna a fizetett szexre, de a partnerrel szemben voltak olyan, khm, elvárásai, amelyek teljesítését maradéktalanul csak jól megfizetett prostiktól várhatta el – de ne vájkáljunk a magánéletében, mert a végén még feddést kapunk valamelyik jogvédőtől.
Szóval Reinhard úgy ismerte a vöröslámpás házakat, mint egyszeri magyar honvédelmi miniszter a NATO-elvárásokat. Ha nem jobban.
És mivel egy hírszerző (illetve elhárító) a bordélyban is hírszerző (illetve elhárító), nem tudott ellenállni a kísértésnek, s egy-egy jól sikerült numera után (valamint azt követően, hogy a kis korbácsot meg a bilincseket fertőtlenítették) leült beszélgetni a lányokkal, akik – a legnagyobb megdöbbenésére – olyan dolgokról is meséltek neki, amiktől gumitalpú barátunk vérének szakmai komponensei rögtön pezsegni kezdtek.
Ő volt a SIPO (Sicherheitspolizei: a Gestapo és a KRIPO, vagyis a bűnügyi rendőrség közös felsőbb szerve), és az SD (Sicherheitsdienst, vagyis a náci párt biztonsági szolgálata) egyszemélyi főnöke, így érthető, hogy teljesen beizgult az olyan hírek hallatán, amelyek nemcsak a Párt és a Birodalom magas beosztású funkcionáriusainak hálószobai viselt dolgairól szóltak, hanem a Berlinben akkor még ezerrel nyüzsgő külföldi diplomaták apró-cseprő perverzióit is részletesen taglalták. Heydrich olyasmire jött rá, amit előtte és utána számos titkosszolgálat fel- és kihasznált: a férfiak hajlamosak arra, hogy egy alkalmi partnerrel egy légtérben (evés, ivás, illetve szex előtt, alatt és főleg után) lazábban kezeljék a titokvédelemre vonatkozó szabályokat. Hogy ez miért van így? Nos, a jelenség magyarázatául számos elmélet született az évezredek során: hogy egyszerűen imponálni akarnak a nőnek; hogy csak ki akarják önteni a lelküket egy olyasvalakinek, akit gyakorlatilag sima bútordarabnak vagy élvezeti cikknek tekintenek; hogy olyan ez, mint a gyónás vagy a naplóírás (csak kicsit élvezetesebb).
A pszichologizálás nem a kenyerünk, ezért inkább nem boncolgatjuk tovább a miérteket. Heydrichhez hasonlóan egyszerűen tudomásul vesszük, hogy van ilyen, és minden érintett barátunk figyelmét fel fogjuk hívni a buktatókra, ha neszét vesszük, hogy kuplerájba készül. És persze erre kérjük minden olvasónkat is.
A Gruppenführer (és itt a gruppent ne szexuális vonatkozásban tessék értelmezni) elgondolkozott a dolgokon, és 1939 nyarán haladéktalanul magához rendelte Walter Schellenberget, az SD külső hírszerzési hivatalának vezetőjét, s egy tartalmas eligazítás keretein belül megtisztelő feladatot adott neki: szervezzen kurvákból egy olyan elit besúgóhálózatot, amely kifejezetten a német felső tízezerről és a Berlinben tartózkodó érdekesebb külföldiekről gyűjt kompromittáló adatokat a német szolgálatoknak.
Szép feladat! – sóhajthatunk fel, és biztosak lehetnek abban, hogy mellkasunk kizárólag a szakmai kihívás miatt érzett izgalomtól emelkedik a megszokottnál valamivel szaporább ritmusban.
Walter, aki akkoriban a 29. életévét taposta, tehát lobogott benne a tenni akarás és a tesztoszteron, nem az a típus volt, aki ímmel-ámmal hajtja végre az utasításokat. Nem. Ő kifejezetten a sokkal ritkább, mondhatni kreatív fajta volt, aki nem kizárólag a parancs betűjét értelmezi, hanem hagyja, hogy annak szelleme átjárja minden porcikáját, minden sejtjét, minden agytekervényét. Schellenberg továbbgondolta tehát a dolgokat, majd behívatta kedvenc emberét, Karl Schwartzot, aki elhárításilag a berlini szajhák lelkének (maradjunk ennyiben) egyik legavatottabb ismerője volt:
– Sturmführer, ugye magánál van annak a vén kurvának, Kitty Schmidtnek az aktája?
– Ja, mein Sturmbannführer!
– Remélem, még nem küldték gázkamrába?
– Nein, mein Sturmbannführer!
– Azonnal kérem a teljes dossziét, a vénasszonyt meg hozzák rendbe. Holnap beszélni akarok vele! Leléphet.
– Jawohl, mein Sturmbannführer!
Amint látjuk, ez a Karl nem volt egy bülbülszavú dumagép, de abban a beosztásban, főleg abban az irodában, az íróasztal ajtó felőli oldalán senkit nem azért fizettek, hogy barokkos körmondatokkal, trubadúrokat megszégyenítő lágy szavak hömpölygő áradásával az asztal alá beszéljen bárkit is.
Lássuk tehát, ki is volt az a (Schellenberg által a végletekig leegyszerűsítve, ám elég találó módon vén kurvának aposztrofált) idősödő exprostituált, akinek aktáját Walter bekérette.
