Vajon miről beszélgethet Bud Spencer a konyhájában Szókratésszal, Konfuciusszal és Galileivel egy álmatlan éjszakán? Hát mi másról, ha nem az evésről? Az öreg pofonosztónál a táplálkozás kardinális kérdés. Ennie kell, különben dühbe jön, aztán lesz bunyó karácsonyig! Ennek ékes bizonyítéka Lorenzo De Luca közreműködésével megírt Eszem, tehát vagyok című könyve, amely a Libri Kiadónál jelent meg. Az öreg Bud szerint létezésünk legfontosabb bizonyítéka az evés. Ezen feltevését a konyhájában megjelenő filozófusoknak is próbálja bebizonyítani. Ha a jóízű diskurzusok végén elfogynak az észérvek, jönnek a Bud Spencer-féle pofonok, az olasz ételkülönlegességek, amik minden álombéli filozófust jobb belátásra bírnak.
Az Eszem, tehát vagyok kötetben megismerkedünk 12 legendás gondolkodóval és kapunk 12 receptet is. A legfontosabb hozzávaló természetesen maga a szerző, aki olykor a filmezéstől már visszavonult, fogyókúrázásra fogott Carlo Pedersoliként, olykor a csattanós pofonok mestereként, Bud Spencerként tűnik fel. A kötet egy életrajzi elemekkel, humorral és filozófiával tűzdelt vallomás a gasztronómiának. De nem is érdemes ezt ennyire túlbonyolítani: az Eszem, tehát vagyok egy könyv a zabálásról. Kicsit furcsa érzés azt olvasni, ahogy Bud Spencer filozofál, elvégre nem a nagy gondolkodóként ismertük meg: filmjeiben főként kijózanító erejű kalapácsütéseivel és taslijaival oldotta meg a gubancokat, most meg nekiáll itt nekünk a lét nagy kérdésein töprengeni? Szerencsére a filozofálást jókora adag öniróniával műveli a mester. Tudja jól, Szókratésszal, Platónnal és Kanttal nem szállhat vitába. A könyvnek megvan a maga bája, a nagy szakállal és szívvel megáldott Bud kivételes vendégszeretetéről tesz tanúbizonyságot, miközben fel-felidézi hosszú és színes életének emlékezetes momentumait. Persze közben azért kioszt néhány nyaklevest is, hiszen a pofonok királya nem adhat mást, csak mi lényege. Az Eszem, tehát vagyok könyvben kóstolót kapunk a Carlo Pedersoli féle életérzésből, de azt a hangulatot csak nyomokban képes visszaadni, amit a régi Bud Spencer filmek adnak. Ezzel együtt a kötet a Bud-fanoknak kötelező olvasmány, és a gasztronómia szerelmesei is adhatnak neki egy esélyt.
– Megfelel az ízlésednek, kedves prof?
– Nem rossz.
Nem tetszett a válasza, sem önelégült arckifejezése és hazug tekintete, ami egy kissé Descartes-ra emlékeztetett.
– Nos, ha ez a helyzet, akkor add ide, mégsem kockáztathatjuk, hogy kiforduljon tőle a beled – e szavak kíséretében kinyújtottam a kezem, hogy elvegyem a pizzáját, de ekkor borjával az ujjamra csapott, olyan gyorsan és hevesen, hogy egyből visszavonulót fújtam.
– Ezt nem illik, ráadásul megzavartad a vizsgálódásaimat, barátom!
Hamar besöpörte a saját felét, én pedig a magamét, majd összeszedegettem a lehullott morzsákat, lekapartam a maradékot a lapátról, megettem egy darabka mozzarellát, ami még megmaradt, és magamba döntöttem egy liter vizet. Most már végre került valami a gyomromba, de rosszabbul éreztem magam, mint előtte. Tulajdonképpen nem csoda – próbáltátok már egy álmodott pizzával csillapítani az éhségeteket?
