x

Kergessük addig a csirkét, amíg el nem fárad, aztán vágjuk le!

Váncsa

Ismét megjelent Váncsa István nagy sikerű Lakoma című szakácskönyve, amely a tradicionális mediterrán ételek legfinomabb fogásaiból válogat. Mi is képzeletbeli gasztronómiai utazásra indultunk a Földközi-tenger mentén.

Váncsa István: Lakoma. Illusztrálta: Varga Ibolya. Libri, 2015.

A Lakoma első része (amely egészen pontosan a görög, török, ciprusi, libanoni, egyiptomi, marokkói, tunéziai, máltai konyhák ételeiből válogat) 2010-ben jelent meg, most pedig új, vonzóbb kiadásban került a könyvesboltokba. Rögtön tegyük is hozzá, hogy a Lakomát könnyű leszakácskönyvezni, de azért itt nem pusztán annyiról van szó, hogy Váncsa István összeollózott egy könyvre elegendő egzotikus receptet.

Az emberölésre is alkalmas méretű Lakomát nem lenne tisztességes receptgyűjteménynek nevezni. Ugyan a könyv legnagyobb részét valóban receptek teszik ki, de köztük olyan szórakoztató és informatív szövegek találhatóak, amik akkor is hasznunkra válhatnak, ha soha egyetlen ételt nem készítünk el a könyvből. De miért ne készítenénk?

Egy jó szakácskönyv feladata ugyanis nem ér véget a receptek közlésével,

különösen akkor, ha a könnyen, gyorsan valami finomat-esztétika helyett a szerző a nehezebb, de igényesebb utat választja. Bár a Lakomában is találhatóak szép számban egyszerű, könnyen elkészíthető fogások, de az itt található ételek többségéhez szükséges valami különleges, de nem beszerezhetetlen összetevő is.

Ilyen apróságokról Váncsa István ráérősen, jóízűen mesél, elkerülve azt, hogy egy lexikonra hasonlítson a Lakoma. Szóba kerül az olívaolaj története; hogy eszik-e vagy isszák-e a romaniat; az, hogyan készült humusz a nyolcvanas évek Magyarországában; vagy hogy milyen szakácskönyvben lehet olyan tanácsokat találni, hogy „kergessük addig a csirkéket, míg el nem fáradnak”.

Nem is beszélve Váncsa humoráról, amit a nép egyszerű gyermekei is ismerhetnek a televízióból, bonyolultabb lelkű polgártársaik pedig például az Élet és Irodalomból. Márpedig ha valami hiányzik az általam eddig birtokolt szakácskönyvekből, az leginkább az, hogy a szerzők ne úgy szóljanak a kedves olvasóhoz, mintha az élelmiszerbiológia alapjairól tartanának előadást.

De nézzük a recepteket,

meg nézzünk egy kicsit engem is. Pár évvel ezelőtt ugyanis még a rizses lecsóhoz is Horváth Ilona segítségére volt szükségem, de azért szerencsére nem gondoltam úgy, hogy ez így rendjén van. Mára a konyhai tudásom egy közepesen igényes agglegény szintjén van, úgyhogy néhány mumust leszámítva azért nem ijedek meg egy kis főzéstől.

Ennek megfelelően néhány receptet kénytelen vagyok álmodozó tekintettel átlapozni, de a többségük szerencsére az elérhető kategóriába tartozik. Egy megbízható bárányhús-díler nem árt néhány recept abszolválásához; illetve egy pár összetevő nem annyira gyakori tartozéka a magyar háztartásoknak, ahogyan azt már említettem (mégiscsak egzotikus ételekről van szó), de a könyv végén lévő kislexikon segít az ilyen problémák áthidalásában.

Ha minden igaz, nemsokára megjelenik a Lakoma második kötete is, amelyben Váncsa István az olasz konyha remekeit veszi sorra. Addig még van idő kipróbálni a mediterrán konyha (sic!) néhány fogását is, de az erőszakos rábeszélés távol álljon tőlem. „Ki-ki kövesse a maga istenét” – mondja Váncsa az ételek sózásáról, tegyen így az olvasó a szakácskönyvek tekintetében is.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!