x

Znamenák István: Ha jól csináljuk, akkor a ketrec másik oldalát fogják látni

Orlai_Száll a kakukk fészkére_Znamenák István 01

Az Orlai Produkciós Iroda egyik legújabb őszi premierjét sokan várják már: a Száll a kakukk fészkére című, könyv-, film- és Broadway-darab formájában is nagy sikerű klasszikust hozzátok el a Belvárosi Színházba októberben. Mi fogott meg benne rendezőként?

A Kakukkfészek egy közös választás, korábban már volt is róla szó, hogy megcsináljuk. Érdekes, hogy a címet hallva legtöbben inkább a filmre asszociálnak, én sokkal jobban emlékszem a regényre. Talán erősebben is él bennem, mint a film. Tizenhat évesen olvastam először, egyébként éppen a film miatt, és ritkaság, de valahogy utólag mégis jobban megragadott. Van a kettő között egy fontos különbség, ami a színdarabban még jobban előjön: a lázadó McMurphy és a diktátor Ratched nővér közti konfliktusra helyezik a hangsúlyt, míg a könyvben tulajdonképpen egy félvér indián, Bromden visszaemlékezését, az ő szűrőjén átengedett történetet olvashatjuk. Ezért filozófiailag is teljesen más. Amikor nekiültünk, úgy döntöttem, nem húzom ki az indián monológjait, ahogy általában tenni szokták a színpadra állításakor, sőt igyekezzük azt hangsúlyozni és kibontani, hogy ez egy jóval szövevényesebb történet, mint ahogy általában gondolnak rá – két ember csatározásaként.

Hogyan ágyazódnak be ezek a darab szövetébe? A cselekmény maga egyébként kronologikusan halad majd előre, vagy az elmegyógyintézet falai közt, ebben a különös, önmagába zárt világban az egyén individuuma mellett a tér-idő kontinuum is elvész?

A történések lineárisan következnek egymásra – bár az idővel Ratched nővér, a Főnéni nagyon tudatosan játszik, hogy az ápoltak ne tudják, éppen hány óra van, mennyi idő telt el. Az indián annak a filozófiájáról beszél, ami történik vele – tulajdonképpen az apjával folytatott eszmecserék ezek. Az apjának mesél, akinek hallja a hangját. A bent lévők mindegyike, így ő is úgynevezett tudatos beteg; egy ponton ki is derül, hogy maguk vállalták a bevonulást, nem kényszerápoltak, mint például McMurphy – ennek fontos dramaturgiai jelentősége is lesz.

Hogyan jellemeznéd a darabot: társadalomkritika, rendszerkritika vagy a posztmodern ember kritikája?

Tulajdonképpen mindhárom igaz. A környezetről, amelyben játszódik – egy elmegyógyintézet -, általánosan az a kép él mindenkiben, hogy egy szörnyű hely. A társadalom által betegnek, hibásnak ítélteknek, az „elromlott gépeknek” a gyűjtőhelye. És azért vannak ott, hogy vagy megjavítsák őket, vagy, ha nem megy, berakják a nagy darálóba. Ha ez társadalomkritika, akkor az. Ha azt nézzük, hogy az a rendszer, amelyben megpróbál működni egy kicsi társadalom, ami a pszichiátriai osztály kezeltjeinek a közösségét jelenti, akkor rendszerkritika is – hogy is van az, hogy egy rendszer megmondja, megítéli, hogy a benne élők gondolatai helyesek vagy nem? Nagyon sarkosan szólva: normálisak-e vagy nem – bár azt, hogy mi a beteges, már egy bevett társadalmi konvenció dönti el. Van, ahol az ilyen ember a közösség egyik feje lesz és sámánnak vagy varázslónak nevezik. Viszont az, hogy a rendszer, amiben ők mozognak, valóban az ő javukat szolgálja-e, megint csak izgalmas kérdés.

Milyen mechanizmusok és szabályrendszerek alapján állhat meg a lábán egy efféle diktatorikus, elgépiesítő, sőt, mondjuk ki, agymosó rendszer?

Éppen ezt fejtegetjük most mi is. Érdekes, az ember először, az olvasópróbán még azt gondolja, hogy mindent tud és minden világos, átlátható a számára, aztán amikor elkezdjük próbálni, rájövünk: valójában egy sokkal bonyolultabb hálóról van szó. Az mindenesetre teljesen nyilvánvaló, hogy az egészet egy szociopata asszony irányítja, akinek sokkal inkább lenne helye ott, ahova például a Billy Bebitt nevű, az anyja által többszörösen abuzált fiút vagy Harding ügyvédet, aki képtelen eldönteni, hogy férfi-e vagy nő, küldték. Fene se tudja, mi valójában a betegség… Az én apám is meghalt már, lassan tizennégy éve. Néha én is hallom a hangját és beszélgetek vele, mégsem érzem magam elmeháborodottnak. Az azonban biztos, hogy az igazi őrült ő, a Főnéni. Biztosan tudja, hogy a mindent felbolygató McMurphy szimuláns; annak érdekében, hogy a saját, jól bejáratott gépezetének rendjét megőrizze és fenntartsa, tulajdonképpen kivégzi. Azt tesz az emberekkel, amit csak akar, élet és halál ura.

Az ápoltak mindegyike más-más mentális zavarral került be az intézetbe, ezek karakterük markáns meghatározói. Annak fényében, amit az előbb a betegséggel kapcsolatos relativitásról mondtál, hogyan súlyozzátok a színpadon az őrület megjelenítését?

Ez nagyon érdekel, nem is tud nem érdekelni. Mivel jóformán minden szereplő hangsúlyos vonása, ezért meg kell, hogy jelenjenek a különféle szimptómák, de azt érzem, nagyon óvatosan kell bánni velük. Egyelőre a szélsőségeket próbáljuk, hogy végül leülepedjen belőle az, aminek meg kell maradnia. Nem szeretném, ha a sok színész egyszerűen csak egy csapatnyi elmebeteget játszana, így semmi értelme nem lenne. Például a skizofrénia is jóval összetettebb, első blikkre szinte lehetetlen felismerni – valaki teljesen természetesen beszélget velünk, és közben, mintegy véletlenül, kiderül, hogy az a valaki nem is ő. Persze az egyes betegségeknek vannak nyilvánvaló, látható jelei, amit nem is akarunk kikerülni. Hiszen a darab mégiscsak arról szól, hogy mentálisan zavart, bezárt emberek ráébrednek arra, hogy nekik is vannak jogaik. Hogy szabad nekik, hogy véleményük legyen.

Milyen szabadság-kép vagy -eszmény él bennük? Vágynak rá egyáltalán?

Sokat beszélünk erről; vajon az volna-e az igazi szabadság, amit az a társadalom tudna nekik nyújtani, ami rájuk sütötte a deviancia bélyegét? És hogy akarják-e valójában? Vagy igazán biztonságban, tehát szabadnak ott érzik magukat, ahol ignorálva vannak a külvilágtól? Az sem véletlen, hogy az indián bezárja magát egy még kisebb világba, hiszen ő nem is beszél. Vagy McMurphynél van szabadság, aki az őrület álcája mögé bújva mindennek ellene megy?

Alig pár perce beszélgetünk a darabról, máris rengeteg kérdés került elő. A megmutatás, a kérdezés mellett válaszokat is kapunk majd rájuk, vagy a nézőkre bízzátok: mindenki gondolkodjon el otthon, csendben azon, amit látott?

Szeretném, ha ez az előadás eggyel többet adna, mint hogy ügyesen bemutatja egy zárt osztály működését és mindennapjait. Ha jól csináljuk, akkor a ketrec másik oldalát fogják látni, ha nem annyira jól, akkor lesz belőle egy izgalmas este. Egyelőre azt látom, nincs értelme válaszolni azokra a kérdésekre, amiket megpróbálunk felvetni. Ha jól kérdezünk, az önmagában is elég.

A Kakukkfészek elmegyógyintézete egy bizarr, zárt mikrokozmosz, sajátos rendszerrel és mechanikával, de talán nem véletlen az asszociáció, hogy mégis valamiképpen a ketrec túlsó oldalán zajló élet furcsa leképeződése. Nincs néha olyan érzésed, hogy ez a disztópia-szerű – egyébként talán Orwelléhez is hasonlító – világ a mai hétköznapokban is kísértetiesen visszaköszön?

Történelmi szituációk sora jut eszembe erről – mindig más, de valahogy mégis mindegyik ugyanolyan. A mi mindennapjainkban is ugyanazok az ordas eszmék, kegyetlen és jéghideg pengék villognak folyamatosan körülöttünk, mint száz, kétszáz, háromszáz évvel ezelőtt. Teljesen mindegy, éppen ki és mikor akarta ráerőltetni a népre, amit éppen gondolt.

Meddig maradhatnak így emberek az emberek?

Ez is kérdés. És ha az utolsó pillanatig azok maradnak, akkor is el lehet venni tőlük azt a valamit – például kiütik a felső homloklebenyüket, onnantól kezdve pedig vegetáló növények lesznek. És akkor sok mindenen el lehet gondolkozni, például azon is, hogy volt-e egyáltalán értelme. Ha azokban a betegekben, akik ott maradtak, megváltozott valami és továbbra is kitartanak mellette, akkor volt. De amíg nem tudjuk meg, ki győzött, ezt sem fogjuk megtudni.

Mi tekinthető egyáltalán győzelemnek? Kiút-e a szökés, az indián szökése?

Ha egyáltalán megszökik. Ezt viszont még nem döntöttem el.

Ha már itt tartunk: te magad rendezőként mennyire vagy demokratikus?

Annak tartom magam, de ha döntést kell hozni, azt azért én hozom meg. A próbafolyamat egyfajta műhelymunka nálam, amely arról is szól, hogy mindenki, a színészek és a rendező is, ajánlatot tesz. Persze aki nem játszik, valamilyen szempontból kívül marad, összességében lát akár egy problémát, egy jelenetet. Ha játszóként vagyok jelen, mindig abból a figurából igyekszem felépíteni a történetet, akit alakítok. Hallom néha, hogy a színész mit gondol a saját szerepéről, mit szeretne, de nem biztos, hogy az pontosan stimmelne, hiszen rajta kívül még ezernyi más is van, amit esetleg nem vesz észre. Ilyen értelemben próbálom meg „irányban tartani” a szereplőket, akikkel dolgozunk.

(Az interjút Dömötör Nikolett készítette.)



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!