A múlt héten ismét Milánóba utaztam, de el sem hagytam a reptér épületét. Más volt, mint tizennyolc éve. Igen: tizennyolc éve, összeszámoltam a kezemen. Nem mentem sárga taxival a Dóm térre vagy a Viktor Emánuel passzázshoz. Esett az eső, sűrű, júniusi eső. A következő gép alig egy óra múlva indult vissza Párizsba.
Átutazóban voltam, üldögéltem a milánói reptér nagy, üvegezett csarnokában. Eszembe jutott az a keddi nap, tizennyolc évvel azelőtt, és először kezdett el igazán foglalkoztatni a nő, aki a bárpincér szavaival élve „véget vetett az életének”.
A milánói retúrjegy kapóra jött, előző nap vettem a rue Jouffroy-n lévő utazási irodában. Otthon eldugtam az egyik bőröndbe, nehogy a feleségem, Annette megtalálja. Milánó. Mehettem volna Bécsbe, Athénba vagy Lisszabonba, de Milánót választottam. Mindegy volt, hová szól a jegy. Csak az számított, hogy a gép ugyanakkor induljon, mint a Rio de Janeiró-i.
Annette, Wetzel, Cavanaugh, mind kikísértek a reptérre. Vidámnak tettették magukat, mint mindig, amikor utaztam valahová. Én viszont nem szerettem búcsúzkodni, és aznap kiváltképp nehezemre esett. Kikívánkozott belőlem, hogy ez a szakma, amelyet régimódiasan „tudományos felfedezésnek” hívunk, már idejét múlta, lekéstük a felfedezések korát. Meddig vetítjük még a dokumentumfilmjeinket a Pleyelben meg az egyre gyérülő vidéki mozikban? Fiatalon nagy elődeink példáját akartuk követni, de már nem lehet. Többé nincs mit felfedezni.
– Hívj ám föl bennünket Rióból! – mondta Wetzel.
Rutinmunka volt: újabb dokumentumfilmet forgattunk akkor éppen Fawcett ezredes nyomában címmel – hány hasonló című film készült már –, és fel kellett hozzá venni néhány Mato Grosso környéki falut. Én viszont eltökéltem, hogy semmi szín alatt nem megyek Brazíliába, csak nem mertem megmondani Annette-éknek. Úgysem értenék. Annette különben is örül, ha elmegyek, legalább kettesben lehet Cavanaugh-val.
– Mindenkit üdvözlünk odaát – mondta Cavanaugh.
A stáb tagjaira célzott, ők ugyanis már Rio de Janeiróban voltak, és a Souza hotelban várták az érkezésemet. Azt ugyan várhatják… Egy-két nap elteltével majd aggódni kezdenek. Telefonálnak Párizsba. Annette veszi föl a kagylót, Cavanaugh a hallgatót. Eltűntem, igen, el. Mint Fawcett ezredes. Azzal a különbséggel, hogy én még csak el sem utaztam, mert előbb-utóbb biztosan rájönnek, hogy föl sem szálltam a riói gépre, és akkor majd még jobban aggódnak.
Nem kell megvárni, amíg becsekkolok, mondtam nekik, és ahogy visszanéztem hármójuk távolodó kis csoportjára, arra gondoltam: most látom őket utoljára. Wetzel és Cavanaugh még mindig fiatalosan mozogtak a szakmánknak köszönhetően, ha egyáltalán szakmának mondható, hogy az ember gyerekkori álomvilágában éli le az életét. Meddig akarunk vén fejjel gyerekek maradni? Még egyszer, utoljára felém integettek. Annette-től elérzékenyültem. Egyidősek voltunk, és pontosan úgy öregedett, mint azok a hervadó dán szépségek, akikért húszévesen odavoltam. Idősebbek voltak nálam, és szerettem, hogy olyan gyöngédek és gondoskodók.
Vártam, amíg kimennek a váróteremből, és elindultam a milánói járat pultjához. Visszaszökhettem volna mindjárt Párizsba. De először el kellett távolodnom tőlük.
*
Ahogy ültem a tranzitváróban, megfordult a fejemben, hogy bemegyek Milánóba, és végigjárom ugyanazokat az utcákat, mint annak idején. De mi haszna lett volna? A nő véletlenül jött ide meghalni. Párizsban kellett a nyomára bukkanom.
Hazafelé alig fértem a bőrömbe, úgy ujjongtam magamban, mint utoljára huszonöt éves koromban, amikor először utaztam a csendes-óceáni térségbe. Az első utamat aztán sok másik követte. A felfedezésvágy hajtott, mint gyerekkori olvasmányaimban Stanley-t, Savorgnan de Brazzát vagy Alain Gerbault-t? Vagy inkább a menekülésvágy. Éreztem, hogy erősebb bennem, mint valaha. Párizsban távolabb leszek mindentől, mintha az eredeti terv szerint Rióba megyek, gondoltam hazafelé a gépen.
*
Sok hotelt ismerek Párizs külső kerületeiben, úgy gondoltam, hogy majd váltogatom őket. Először a Doddsban vettem ki szobát, a porte Dorée-nál. Ott véletlenül sem futok össze Annette-tel. Cavanaugh biztosan magával cipelte az avenue Duquesne-en lévő lakásába, miután elutaztam. Lehet, hogy nem is értesül mindjárt az eltűnésemről, mert senki, még Wetzel sem tudja, hogy Annette Cavanaugh szeretője, és a telefon hiába csörög nálunk a cité Véronban. Néhány nap múlva, amikor kienyelegték magukat, Annette mégiscsak hazaugrik, és – legalábbis én így képzelem – otthon a következő távirat várja: „Aggódunk. Jean nem jött meg 18-án. Sürgősen hívja a Souza hotelt! A riói stáb.” Cavanaugh átmegy hozzá a cité Véronba, és együtt aggódnak.
Én nem aggódom. Könnyűnek érzem magam, nagyon könnyűnek. Nem akarok semmi felhajtást: ahhoz túl öreg vagyok. Ha elfogy a készpénzem, megpróbálok szót érteni Annette-tel. A cité Véronban jobb, ha nem hívom, hátha ott van Cavanaugh. Majd kitalálom, hogyan találkozhatnék vele titokban. Megesketem, hogy senkinek nem árulja el, hol vagyok. Onnantól az ő dolga lebeszélni mindenkit, hogy a keresésemre induljon. Annette tudja, hogyan kell eltüntetni a nyomokat, az én nyomaimat is úgy eltünteti majd, mintha soha nem léteztem volna.
*
Ma szép idő van a porte Dorée-nál. De nincs olyan fullasztó hőség, és az utcák sem olyan kihaltak, mint tizennyolc éve Milánóban azon a napon. A boulevard Soult és a szökőkutas tér túloldalán, az állatkert bejáratánál turisták tolonganak, vagy csoportokban vonulnak felfelé a régi Gyarmatmúzeum lépcsőjén. A Gyarmatmúzeum és az állatkert jelentős szerepet játszott az életünk alakulásában, mert gyerekkorunkban Cavanaugh, Wetzel meg én sokat jártunk oda. Távoli országokról álmodoztunk, felfedezőutakról, ahonnan nem tér vissza az ember.
Most pedig éppenséggel visszatérek oda, ahonnan elindultam. Mindjárt lemegyek, és veszek egy belépőt az állatkertbe. Pár hét múlva talán megjelenik egy rövid cikk Jean B. eltűnéséről valamelyik újságban. Annette azt fogja csinálni, amit mondok, el fogja hitetni mindenkivel, hogy az utolsó brazil utamon nyomom veszett a vadonban. Telik-múlik majd az idő, és felkerülök az eltűnt felfedezők listájára Fawcett meg Mauffrais után. Soha senki se fog rájönni, hogy a porte Dorée-nál kötöttem ki Párizsban, ráadásul szándékosan.
A nekrológszerzők azt hiszik, le tudnak írni egy életet. Valójában semmit nem tudnak róla. Tizennyolc éve a couchette kocsiban, az ágyamon fekve elolvastam a Corriere della Sera cikkét. A nőt, aki a bárpincér szavával élve véget vetett az életének, személyesen ismertem: döbbenetes volt. Annyira felkavart a hír, hogy kis híján leszálltam a vonatról – sokáig álltunk a milánói pályaudvaron –, és visszamentem a szállodába, hátha még összefutok vele.
A Corriere della Sera tévedett a korát illetően. Negyvenöt éves volt. És a leánykori nevén említették, jóllehet még mindig Rigaud felesége volt. Ezt azonban senki nem tudhatta Rigaud-n, rajtam és az anyakönyvvezetőn kívül. Lehet-e ezért az újságírót hibáztatni, végső soron talán méltányosabb volt Ingridet a leánykori nevén említeni, hiszen azt viselte élete első húsz évében.
A pincér azt mondta, valaki „intézkedni” fog. Rigaud? Ahogy a vonat elindult, próbáltam magam elé képzelni, de ez a Rigaud a történtek miatt bizonyára már nem ugyanaz lenne, mint hat évvel azelőtt. Vajon ő rám ismerne? Hat éve találkoztunk, de őt azóta nem láttam.
Ingriddel egyszer összefutottam Párizsban. De Rigaud nem volt vele.
Holdvilágos, néma külváros úszik el a vonatablak előtt. Egyedül vagyok a fülkében. Csak az éjszakai lámpa világít az ágyam fölött. Ha három nappal előbb érek Milánóba, biztosan összefutok Ingriddel a szálloda halljában. Ezt gondoltam délután is a taxiban a Dóm térre menet, csak akkor még nem tudtam, hogy ő volt az a nő.
Miről beszélgettünk volna, ha találkozunk? Vagy úgy tett volna, mint aki nem ismer? Nem. Akkor ő már messze járt, talán észre sem vesz. Vagy vált velem néhány szót puszta udvariasságból, mielőtt örökre elmegy.
