x

Modiano Nászútja nem szokványos

patrick modiano 01

Patrick Modiano: NászútTarandus Kiadó, 2015 – 168 oldal, puhatáblás kötés – ISBN 978-615-5584-00-8

A József Attilát is idéző Nobel-díjas Patrick Modiano Nászút című – már előjegyezhető – regényébe olvashatsz bele nálunk:

Voltak még meleg nyári napok, de olyan fullasztó hőség, mint azon a kedden, soha, és Milánó sem volt soha olyan kihalt, mint aznap. Augusztus tizenötödike másnapja volt. A bőröndömet beadtam a csomagmegőrzőbe, de ahogy kiléptem az állomás épületéből, megtorpantam: ilyen tűző napsütésben nem lehet a városban sétálni. Öt óra volt. A vonatom négy óra múlva indult Párizsba. Árnyékba kellett húzódnom, és pár száz méterrel arrébb, az állomás melletti úton átellenben találtam is egy szállodát: impozáns homlokzatával hívta föl magára a figyelmemet.

A világos márványfolyosókon és a bár hűvösen derengő félhomályában olyan érzésem volt, mintha kútban ülnék. Azaz a bárról most jut eszembe egy kút, a szállodáról pedig egy hatalmas bunker, mert akkor nem gondoltam semmit, csak ittam szívószállal a grenadinszirupos narancslevemet. A bárpincért hallgattam, de az arcára már nem emlékszem. Egy vendéggel beszélgetett, rá sem emlékszem, nem tudom, hogy nézett ki, milyen ruha volt rajta. Csak az maradt meg bennem, hogy mindenre azt mondta: „Mah”, ami úgy hangzott, mint valami vészjósló ugatás.

Tizennegyedikén este, két nappal azelőtt, öngyilkos lett egy nő a szállodában. Hívták a mentőket, de nem tudtak segíteni, mesélte a pincér. Aznap délután még látta a nőt. Ott volt a bárban. Egyedül. A haláleset kapcsán kihallgatta a rendőrség. De nem tudott sokat mondani. Barna hajú nő volt. Augusztusban alig van vendég, úgyhogy a szállodaigazgató nem kis megkönnyebbülésére nem lett nagy hírverés az eset körül. Csak egy rövid cikk tizenhatodikán reggel a Corrierében. Francia volt. Mit keresett Milánóban augusztusban? Felém fordultak, mintha tőlem várnák a választ.

– Minek jönnek Milánóba ilyenkor? Augusztusban minden zárva – szólalt meg a pincér franciául.

– Mah – vakkantott vészjóslón a másik.

Szemrehányón bámultak, hogy éreztessék, milyen illetlenséget, sőt, súlyos hibát követtem el, amikor augusztusban Milánóba tévedtem.

– Ha nem hiszi, járjon utána! Ma egy bolt sincs nyitva egész Milánóban – mondta a pincér.

Beszálltam a szálloda előtt várakozó egyik sárga taxiba. Határozatlanságomból a sofőr rögtön tudta, hogy turista vagyok, és felajánlotta, hogy elvisz a Dóm térre.

Kihaltak voltak az utcák, az üzletek mind zárva. Eltűnődtem, vajon a nő, akiről beszéltek, ugyanilyen sárga taxival utazott-e keresztül a városon, mielőtt a szállodában öngyilkos lett. Akkor még nem gondoltam, hogy a kihalt város látványának köze lett volna a döntéséhez. Milánó azon az augusztus tizenhatodikai napon olyan volt, mint háború idején a nyílt városok – legalábbis akkor ez jutott eszembe róla. Pihent, de érződött, hogy hamarosan újra lárma és nyüzsgés tölti be.

A Dóm téren a székesegyház tövében baseballsapkás turisták lézengtek, és a Viktor Emánuel passzázs bejáratánál nyitva volt egy nagy könyvesbolt. A boltban egyedül lapozgattam a könyveket a villanyfénynél. Vajon a nő is járt itt a tizenötödikei ünnep előtt? Megkérdeztem volna a férfit, aki a bolt hátsó részében, a művészettörténeti részlegnél ült az íróasztala mögött. De semmit nem tudtam a nőről azon kívül, hogy barna hajú és francia.

Végigsétáltam a Viktor Emánuel passzázson. Aki élt és mozgott Milánóban, mind ide húzódott a nap gyilkos sugarai elől: a fagylaltosnál tülekedő gyerekek, japán, német turisták és délolaszok, akik először jártak a városban. Ha három nappal előbb érkezem, lehet, hogy összefutok itt a nővel, és honfitársak lévén talán beszédbe is elegyedünk.

Maradt két órám a vonat indulásáig. A Dóm téren sorban várakoztak a sárga taxik, beültem az egyikbe, és visszavitettem magam a szállodába. Esteledett. Ha a mai fejemmel visszagondolok az idegen városra, az utcákra, a parkokra, a villamosokra, a hőségre, amely még inkább elszigeteli az embert, már tudom, hogy minden összevágott a nő öngyilkosságával. De akkor a taxiban úgy gondoltam, hogy az egész egy szerencsétlen véletlen műve.

A bárpincér egyedül volt. Hozott még egy grenadinszirupos narancslevet.

– Na? Ugye, hogy minden zárva?

Megkérdeztem, régóta lakott-e a szállodában a nő, akiről az imént beszélt, és fellengzősen úgy fogalmazott, hogy „véget vetett az életének”.

– Nem régóta… Három napot töltött itt, aztán véget vetett az életének…

– Hova valósi volt?

– Párizsi. Úgy volt, hogy tovább utazik délre, ott nyaraltak a barátai. Caprin… A rendőrök mondták… Holnap jön valaki intézkedni.

Intézkedni. Milyen komor szó, Capriról inkább a kék ég, a sziklabarlangok, a gondtalan nyár jut az ember eszébe!

– Kifejezetten csinos volt… Annál az asztalnál ült… – A leghátsó asztalra mutatott. – Ugyanazt itta, mint maga…

Lassan indult a vonatom. Odakint besötétedett, de a hőség ugyanolyan fullasztó volt, mint délután. Átmentem az úton, de le sem vettem a szemem az állomás monumentális homlokzatáról. A csomagmegőrző hatalmas csarnokában kiforgattam az összes zsebem, mire megtaláltam a cédulát, és vissza tudtam kérni a bőröndömet.

Vettem egy Corriere della Serát. El akartam olvasni a nőről szóló cikket. Lehet, hogy ugyanarra a vágányra futott be a vonata, ahonnan az enyém indul, és öt nappal később ugyanazt az utat teszem meg, mint ő, csak az ellenkező irányba… Miért jön valaki ide megölni magát, amikor Caprin nyaralhatna a barátaival? Lehet, hogy jó oka volt rá, csak soha nem fogom megtudni.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!