Az Urániában 5 magyar dokumentumfilm repített vissza az időben, amelyeket a Magyar Nemzeti Digitális Archívum mentett meg az enyészettől.
A 100 magyar dokumentumfilm című vetítéssorozat szeptemberi alkalmain a dokumentumfilmes humor és irónia lesz a főszereplő (részletes program itt). Az első vetítésen jártunk, ahol a Balázs Béla Stúdió öt filmjét láttuk az 1968 és 1981 közötti időszakból. A vetítésen tiszteletét tette három film rendezője is (András Ferenc, Szobolits Béla, Szomjas György), a másik két rendező pedig igazoltan volt távol: Gazdag Gyula már jó ideje Amerikában él, Csányi Miklós pedig már nincs az élők sorában.
Az öt rövidfilm (az összjátékidő 2 óra körül volt) különös ívet járt be a legkorábbi filmtől a legkésőbbiig, ugyanis az első film, Csányi Miklós Boldogság című filmje a porcelánfigurás szocialista idillből indít, a rendező ugyanis egy friss házaspár első hónapjait követi végig a házasságkötéstől az álom beteljesüléséig. A film humorforrását a nem túl bonyolult lelki világú ifjú pár adja, a férj például büszkén mutatja a részletre vett könyvtárat, amiben „művészeti könyvek is vannak, amit ő nem igazán tud értékelni”. A film végén a teljes boldogságot is láthatjuk, amihez csak egy televízió hibádzott addig.
Az öt film közül alighanem Gazdag Gyula Hosszú futásodra mindig számíthatunk című alkotása a legismertebb, amely Schirilla György szupermaratonistát kíséri el kenderesi futására, akinek ez a 130 kilométeres távolság nem lehetett nagy ellenség az előző évi Budapest-Moszkva után. Talán sokan emlékeznek a Scooter sarkadi videójára, amely pár évvel ezelőtt dobbantott nagyot az interneten. Kissé ilyen érzésünk van Schirilla kenderesi fogadását nézve, ahol a helyiek annyira túlbuzgók, hogy a frissen átadott bisztrójukat is Schrilláról szeretnék elnevezni. A 9 betiltott filmet készítő Gazdag Gyula filmjének legjobb pillanata a rímekbe szedett polgármesteri köszöntő, innen származik egyébként a nyakatekert cím is. A film egészében megnézhető itt:
https://youtu.be/mz1h58GZ_tU
Szomjas György Nászutak című filmje nélkül valószínűleg sosem tudtam volna meg, mit jelentett az a digózás. A Nászutakban olyan lányokat ismerünk meg, akik kifejezetten az itt nyaraló olasz srácokra hajtottak, akik menőbben néztek ki a magyar srácoknál és nem egy kerítéssel körülvett országból jöttek. Az egyik lány ki is jelenti, hogy ő már nem is hajlandó magyar fiúval járni, de ennél riasztóbbak a digózó srácok (!), akik menő cuccokért cserébe lányokat szállították az olasz csávóknak. Szép.
Az este talán András Ferenc számára lehetett a legizgalmasabb, aki 42 év után láthatta újra vizsgafilmjét, a Dózsa népét. Egy iskolásoknak szervezett Dózsa-emléktúrán járunk, amely pont annyira felesleges, amennyire hangzik: hiába próbálják a filmben szerencsétlen diákok saját szavaikkal megindokolni, hogy miért fontos a Dózsa-csaták helyszíneit végigjárni egy öntudatos szocialista fiatal számára. A lényeget a film végén az egyik szókimondóbb lány mondja ki a stáb mögött: az egész kirándulás unalmas volt, mert minden beszédben ugyanaz hangzott el. Lebegjen ez a mondat minden iskolaigazgató lelki szemei előtt!
A cikk címében a szocializmus legmélyebb bugyrát említem, ezt pedig számomra Szobolits Béla egyszerre baromi vicces és rémisztő Macskaköröm című filmje mutatta be. A dokumentumfilm a Magyar Macskatenyésztők Országos Egyesületének (!) taggyűlésén készült, ahol valamiért mindenki utál mindenkit. Mire elhangzik az a szó, hogy ‘fegyelmizgetés’ (!), már egyszerre pukkanunk meg a nevetéstől és kezd hányingerünk lenni. Mindezek után nem annyira meglepő, hogy az egyesületnek a filmmel is gondja volt, több évig pereskedtek Szobolits Bélával. A film rendezője azt mondta:
Meg akarták semmisítetni a filmet! Szerencsére a macskások készítettek magnófelvételt a rendezvényeikről, és az alapján a bíróság arra jutott, hogy a valósághoz képest a film kimondottan jóindulatú.
Ebből pedig az következik, hogy az a bizonyos legmélyebb bugyor talán sokkal mélyebb volt, mint amilyennek a Macskaköröm alapján tűnik. Pedig igazán megtanulhattam volna már, hogy mindig van lejjebb. Mindig.
