Nem adtam magam olyan nagyon könnyen, de most, hogy túl vagyok rajta, azt kell mondanom, bár kicsit fájt, azért jó volt az első JAK-táborom. Amint hazaértem, Kele Dóri rólam készült minipolaroidját a hűtőre tapasztottam egy unicumos meg egy macskás mágnessel, így azóta akárhányszor előveszem a tejet, magamra bazsalygok a hűtőajtóról. Csak azt sajnálom, hogy nincs egy ilyen fotóm a szigligeti Esterházy-kastélyról, a csigalépcsőről, a lila vécépapírról meg a csengős nyakörves macskáról. JAK-tábor retrospektív.
MI A KÜLÖNBSÉG A HÁJ ÉS A ZSÍR KÖZÖTT?
Nem tudom, miért, de ahogy begépelném azt, hogy Szigliget, helyette folyamatosan Szigetet írok. Hát, igen, oda tizenéves korom óta járok, a JAK-táborozást (vagyis a József Attila Kör írótáborába járást) meg csak idén kezdtem, és most is amolyan félig-meddig sikerült ott lenni. Sok elindulásból nagy nehezen lett végül egy, ami Szigligetig tartott, ráadásul azt az egy utat is egy kifejezetten lassú buszjárat közreműködésével ütöttem nyélbe. Végigdöcögtünk Pulán, Petenden és Kapolcson, és megálltunk minden rohadt bokornál, hogy még véletlenül se érjünk hat óra előtt Szigligetre. A táj és a kilátás persze kárpótolhatott volna.
De ahogyan a mellékelt ábra mutatja, a tájra egy odaszáradt rágócafat és némi szokásos ablakszenny együttese mögül pislogtam ki majd’ négy órán keresztül, és mindeközben azt hallgattam, hogy a két mögöttem ülő nő azon tanakodik, mi a különbség a háj és a zsír között. Szerintük az, hogy a hájnak más íze van.
És én ezt kibírtam. Nem fordultam hátra, nem ordítottam azt, hogy
KUSSMÁR,
azt viszont akkor és ott elhatároztam, hogy ha hazaérek, beírom a keresőbe a nagy kérdést úgy, ahogy van, hátha találok pár hülyét, akit ez szintén foglalkoztat. Nyilván.
OTT MAJD MINDEN JOBB LESZ
– gondoltam magamban, a szívás úgyis megvolt tavaly – amikor az írók, költők, tudósítók és ezek szerelmei, utódai és mindenféléi kiszorultak a szigligeti kastélyból annak felújítása miatt, helyette Balatonszemesre mentek, ahol a magyar gasztronómia csúcstermékeivel is megismerkedhettek, ezt Szarka kolléga tavaly bőségesen és érzékletesen kifejtette -, tehát a szervezők biztosan tanultak ebből, nem dupláznak. Nem dupláztak, nem kellett ételmérgezéstől tartanunk, a kastély pedig maga volt a csoda, a tudósító munkája ebben a környezetben csak egy egészen kicsit számít ténylegesen munkának.
A szigligeti tábor programja sűrű volt, nem látom értelmét felsorolni, mi mindent láttunk és hallottunk, amire azonban azóta is szívesen gondolok, az Bartók Imre Goebbels című drámájának bemutatása. A náci háborús bűnösről szóló egyfelvonásos kapcsán szóba került, hogy a sokkesztétikára épülő alkotások a bűnös élvezet portékái, és beszéltek arról is, miként használható emlékezetpolitikai célokra a trash műfaja. A Goebbels levegőtlen atmoszférájában arra a kérdésre keresik a választ, hogy a múlt drámájából építhető-e egyáltalán jövő, és ha igen, akkor hogyan, itt jutott eszébe a szerzőnek Nádas Péter egyik esszéje, amelyben azt írja:
Gyűlölöm az emlékműveket.
Bartók Imre szerint ez egy erős és nagyon is fontos állítás, hiszen sokszor felmerül, képes-e nyitottnak maradni egy emlékmű, és nem csak azt üzenni blőd és hasznavehetetlen módon, hogy
volt egy gonosz náci ember, aki miatt ötvenmillióan meghaltak.
Bartók szerint ennél jobban kell aktualizálni ezt a tapasztalatot, lényeges tartózkodni mindenfajta moralizálástól.
Egy filmben erős és kielégítő pillanat, ha szétlövik egy náci fejét, de ha ez tele van manírral, nem hiteles. Ha viszont trash-ről van szó, abban a műfajban nem köti semmiféle esztétikai szigor a filmet, ott egy ízléstelen történést ízléstelenül, tehát hitelesen mutatnak be, és ez a lényeg.
AZTÁN HIRTELEN VÉGE LETT
Az utolsó napon a Darvasi László vezette prózaműhely a Balaton partjára költözött, ez volt az a pont, amikor én is úgy éreztem, hogy végig tudok csinálni a negyven fokban egy háromórás leülést. Darvasi lelkiismeretes, lelkes, pontos és profi szerkesztő, olyan alázattal nyúlt a szövegekhez, hogy minden szerző hálás lehet, aki idén nála volt. Az utolsó szövegre, László Szabolcs tárcájára például már nem jutott elég idő, ettől függetlenül úgy kapta vissza a kéziratát, hogy Darvasi minden javaslatát a margóra írta. Ezt azért tartom elképesztő teljesítménynek, mert ebben a környezetben pirosozott, húzkodott és körmölt margókra:
Végezetül szeretnék nyilvánosan bocsánatot kérni, amiért
BELEETTEM KUKORELLY ENDRE TÁNYÉRJÁBA.
Az utolsó nap éjszakáján történt, szinte senki nem volt az ebédlőben, csak ő meg a savanyított paprikák a tányérján. Egy pillanat volt az egész, kivettem egyet, megköszöntem, és mentem is tovább. Néha az ember annyira hülye tud lenni.
