Ne fényképezzenek, itt intézkedés zajlik! – szól rá a fotósokra két rendőr a Hősök tere kellős közepén. Mellettük egy szögesdrót ketrecben Weiler Péter képzőművész ácsorog, a rendőrök intésére azonban kilép a „biztonsági zónából” és magyarázkodni kezd, hogy.
Ez egy művészeti performansz, egy Személyes Határvédelmi Eszköz, hogy biztonságban érezhessem magam, ha az idegenek fenyegetnének
– mondja Weiler a rendőröknek a ketrecre mutatva, akik nem kötözködnek, hanem mosolyogva figyelmeztetik a művészt, óvatosan bánjon az eszközzel, nehogy megsérüljön valaki, aztán tovább is állnak.
Weiler pedig lefekszik a forró kövezetre, és engedi, hogy a bámészkodók kedvükre fotózzák őt. A pózról, amit felvesz, valamiért Ingres fekvő nője, A nagy Odaliszk jut eszünkbe, igaz, ő meztelen volt, nő és a háta mögül nézett ki ránk, Weiler Péter pedig férfi, talpig feketében, és szemből vizslat minket.
Felháborító, ahogy a magyar kormány kezeli a menekültkérdést, a szögesdróttól kezdve (utalva a szerb határon felhúzott kerítésre, aminek az ötletét még két hónapja, június 17-én közölte a magyar kormány, de csak mostanra kivitelezték – a Szerk. ) a Keleti pályaudvaron uralkodó körülményeken át. Állampolgárként, emberként és művészként pláne úgy éreztem, hogy valamit tenni kell. A humor a leghatékonyabb módszer, amikor nem tudjuk sírjuk vagy nevessünk. Alapvetően nyilván sírni kell, de a humor nyelvén lehet megszólítani több embert, hogy ráébredjenek a történések abszurditására. Múlt hétvégén részt vettem a Dumaszínházban Litkai Gergellyel, Kovács András Péterrel, Wahorn Andrással és Hadházi Lászlóval egy előadáson, akik kipróbálták a ketrecet, miközben ötletekkel is elláttak: például el lehet menni vele bevásárolni, és garantáltan nem tolják rád a kosarat, de az utcán közlekedve azért érdemes elkerülni a felső vezetékeket.
– meséli Weiler Péter, akinek a múlt héten pattant ki a fejéből a kerítés ötlete, barátja, Ferencz Norbert pedig elkészítette a Személyes Határvédelmi Eszköz (SZHE) névre hallgató darabot. A festőművész korábban a vasárnapi bezárások kapcsán is csinált már performanszt: az első ilyen vasárnapon ásványvizet és lisztet árult egy autó csomagtartójából, a Quaestor-botrányra reagálva pedig hajléktalanokkal együtt bocsátott ki hamis kötvényeket.
A mostani performansznak is jól megágyazott a kormány a plakátkampánnyal, ami kellően cinikus, provokatív és hiábavaló. A választópolgárokat akarják befolyásolni, és szavazatokat szerezni, semmi más célja nincsen, teszik mindezt rengeteg pénzből. Ahelyett, hogy emberségből mutatnánk példát a saját állampolgárainknak és a világnak. De nem panaszkodom, hiszen a jelenlegi helyzet valóságos Kánaán a magyar művészeknek: mindennap újabb témával szolgál a politika és a közélet, így bőven találunk lehetőséget a véleményük ütköztetésére.
– teszi hozzá.
A téren egyébként jóval kevesebb a bámészkodó, mint amire számítani lehetett volna, nagy valószínűséggel az óriási hőségben és a tűző napsütésben nem sokan kívánkoznak megnézi a „jó néhány bevándorló szobrával díszített Hősök terét”.
Az, hogy 2-3 éves gyerekek a Keleti kövezetén feküdjenek ha a civilek nem volnának, akár étlen-szomjan, és ezt tétlenül nézzük hetekig-hónapokig – tisztelet a kivételnek – az nem normális. Hamarosan jön az eső és a hideg, a megoldás mintha még születőben sem volna. Egy olyan ellátó rendszerre lenne szükség, ahol már a határon ápolják, segítik a messziről érkezőket, és felkészítik őket a következő 2-300 kilométeres út megtételére. Az én kommunikációs csatornám elsősorban a művészet, de többször megyek még ki a Keletibe segíteni, tegnap este pedig részt vettem egy ételosztó akcióban is. Úgy érzem eddig nem voltam kellően aktív, na de most már minden segítségre szükség van.
– magyarázza Weiler, aki nemcsak festő-grafikus, hanem egyúttal üzletember is: a Habostorta és a Randivonal alapítója.
A PERFORMANSZ A KELETIBEN FOLYTATÓDIK TOVÁBB
és bár az eszköz viszonylag könnyű és hordozható, a nagy melegre való tekintettel autón szállítják a helyszínre. Ferencz Norberttel együtt cipelik a pályaudvar mögötti parkolóból a ketrecet. Még útközben megállítja őket egy külföldi kamerás riporter, aki azonnal megkérdezi, miért és hová cipelik a fiúk a drótkerítést. A pályaudvar mögötti árnyékos placcon is rengetegen ülnek a fűben és a kövezeten, láthatóan hullafáradtan és elcsigázottan, így csak néhányan jönnek oda és bámulják az eszközt. Egyszerűen nem értik mit is akarnak ezzel Weilerék, gyanakvóan méregetik, talán azt gondolják, őket akarják bezárni. Egy fiatal srác aztán odalép, és angolul kérdezi mi ez, majd amikor megérti, mosolyog, és továbbítja a többieknek, akik ezután már nem követnek a tranzit zónáig.
A felüljárón állunk meg, elég nagy a tömeg, Weilerék pedig éppen hogy csak leteszik a kerítést, egy nagy darab kopasz középkorú férfi bődületes hangerővel kezd el kiabálni, hogy mocskos zsidók vagyunk, és közben a menekültek felé hadonászik:
Takarodjatok haza, ez a magyarok földje, a mocskos zsidók tehetnek erről is. Ti is mocskos zsidók vagytok a ketrecetekkel, mit akartok itt, na takarodjatok a picsába! (sic!)
– hangzik a felszólítás, a migránsok azonban nem sokat törődnek a férfivel, figyelmen kívül hagyják az ordibálást, és inkább kikerülik őt, aki csak nem nyugszik, és később a ketrecben is sikerül kisebb kárt tennie.
Rengetegen vannak lent a tranzit zónában, és jó néhányan furcsán méregetik Weilert a ketrecben, de a menekültek részéről semmilyen atrocitás nem történik, leszámítva a háborgó zsidózó magyar férfit. A fotózást követően Weilerék visszafordulnak, és elindulnak a parkoló irányába. A pályaudvar mögötti területen ismét leállnak egy kicsit, de egy kisfiún kívül senki nem mer vagy nem akar odajönni. Amikor a srác megérti az SZHE rendeltetését, felderül, mosolyog, és még kezet fog is Weilerrel, aztán gyorsan továbbszalad. Közben beéri őket a zsidózó férfi, akihez mások is csatlakoznak és rugdosni kezdik a ketrecet. A performereket megköpdösik, és lehazaárulózzák. A radikálisok üvöltözve a kocsiig követik Weileréket, akik az üres utcán előbb érnek a furgonhoz, és ezzel az eseménynek vége.
Most olyan nagy a baj, hogy nem lehet tovább halogatni a megoldást: muszáj lenne gyorsan cselekedni, a központi törekvéseken azonban még a szándékot sem látom, hogy tennének a humánus megoldásért. Sőt, mintha csak a radikális szavazatokra lesve azt akarnák, hogy ne történjen semmi, minél nagyobb legyen a káosz, és küzdjenek a civilek. Pedig amúgy milyen jól esne büszkének lenni egy kormányra, hogy ilyen nagy bajban is helytáll, és emberi módon hatékonyan cselekszik a jóért. Nem lebecsülve a probléma súlyát és összetettségét, szerintem a magyarok dolga talán nem is annyira nehéz a németekhez képest, akiknek a befogadó szerepét kell felvenniük. Nekünk azt kellene megoldanunk, hogy kulturált körülmények között, napi 2-3 ezer ember át tudjon jutni az országon. Azért nem vagyunk rá képesek, mert nem akarjuk. Ha ezt a humanitárius segítséget cinikusan elszabotálja az ország vezetősége, akkor nem tudom mire számíthatunk a továbbiakban.
