Szigligetszalag, avagy a JAK-tábor lankás idősíkjai
Amikor ezt írom, még tart. Bach Máté hívott az előbb, hogy megint milyen keveset tudtunk dumálni, és hogy ő is így tett volna, mint mi, hogy strandolás, Hajnóczy emlékstrandolás minden délután, ahogy Tolvaj Zoli mondaná.
Hekk és lángos, meghekkeltük a balatoni nyár utolsó, aranyló vásznait. Feküdtünk a fűben, bementünk a vízbe, vissza. Bevittem a zsebemben a pénzemet, elázott, persze. Mi is ázogattunk kicsit, folyamatosan, ahogy illik fröccsöt fogyasztani. Bátran és mégis lágyan.
Ennyi még belefér, még ha túl is csordul, túl is árad néha. A Patak utcai szálláson az ablak nonstop nyitva, a hajnal tisztán hűs, kint minden harmatban ázik, a teraszon felejtett poharak is bepárásodnak napfelkeltére. Utána pedig jön a végső hőség, egy utolsó, erőteljes kirohanása a tizenötös nyárnak.
A Patak utcában mindig jó arcok szállnak meg. Mindig megismerkedem újakkal, fiatalokkal.
És szerinted hányan lesznek ott a szemináriumon, ha mindenkivel táncoltam?
– kérdi tőlünk Németh Dorka kábán macskajajogva valamelyik reggel. Mucha Attilával megegyezünk, hogy a reggeli mennyire fontos, jól bekajálni, hogy aztán egész nap lehessen pörögni. Csak ne lenne az az emelkedő a kastélyig. Duplán reggelizem, Braun Barna megsajnál és átadja az egyik főtt tojást a tányérjáról, vega menü, igazán vegyíthették volna a tojást a felvágottakkal, de egy író fondorlatos, és megoldja ezeket a látszólag elkeserítő problémákat. Ekkor kipillantok a kastély teraszára, Vendel bácsi költ odakint, pipafüstöt eregetve. Még hogy nincs ihlet, tessék.
Ez nem egy regény, hogy kritériumoknak kell megfelelnie. Nem is tudom pontosan a kronológiát. Így volt, így vibrál vissza. Így jön az ihlet, tessék. Pion Pistiékkel strandolunk, sodort cigiből pöfékelünk. Valamelyik nap. Mindig valamelyik nap van, zajlik és hömpölyög. Bárdos Deák Ágival buszozunk a strandra, mesél a rakkendroll életformáról, és hogy időben ki tudott szállni a finom italok bűvköréből. Azért óvatosan rákérdezek, hogy találkozott-e anno Flipper Öcsivel, és igen a válasz, nem is egyszer. Megnyugodtam.
Kabai Lóriékkal somolygunk egymásra, hoztam egy sárgarépát a strandról, és megkérem Lórit, hogy hozza le a Műútban. Azt mondja, nem elég érett még, viszont kemény, ami mindenképp jó előjel. Kastély cukrászda. Aranypatkó étterem. Verjen Isten aranypatkót e lóvá tett világra – írta Sárándi Jóska, egykori mentorom egyik verseskötetében. A halászlevük még mindig a régi. Szilvi, a cukrászda pincérhölgye megismer, kisfröccs készül vacsora előtt. Nem nagy feladat.
Korán fekszem, nem tudok éjszakázni, a hétköznapok belém verték a rendet. Éjfélkor már egyedül horkolgatok magamnak. Toroczkay Andris és Tolvaj Zoli reggel hatkor tér nyugovóra, és természetesen versenyhorkolás folyik. Ők győznek. Itt kezdtem megérteni a feleségemet, aki néha panaszkodik a horkolásomra. Nem lehet kizárni, nincs az a füldugó, ami segít.
Karafiáth Orsival a kastélyban Elvist énekeltünk még nem is olyan régen, előtte Fenyvesi Ottó hosszú felolvasását hallgattuk. A kastély megszépült, mint az összes emlékünk erről a pár napról. Amikor ezeket írom, még tart a búcsúéjszaka. Látni vélem a kastély kivilágló ablakfényeit, hallom, ahogy surrog a kavics a léptek alatt. Mindenki ott van. Négy órás autóút után itthon. Amikor ezeket írom, a feleségem a barátnőivel Fenyő Miki koncerten van. Megyek, eszem valamit. Szombat este van. Megint eltelt egy szigligeti kaland úgy, hogy még javában tart.
