Pornográfnak bélyegezték anno André Kertész képeit

Lehetséges, hogy levágja a szexet? A vaginát? Mert ez így pornográfia. Ha levágja, akkor az art – mondta André Kertésznek 1936-ban a MoMA fotográfiáért felelős későbbi igazgatója, Beaumont Newhall a művész Torzítások című sorozata kapcsán.

Kertész pedig csak rázta a fejét:

Pornográfia? Tetszene az magának, ha a feje tetejéről levágnának egy kicsit és a lábait levágnák? Maga úgy perfekt, ahogy van. Az én képem úgy perfekt, ahogy a kezében van. Ahhoz nem kell hozzányúlni.

Képzeljük mit érezhetett Kertész, aki szerint Amerikához ő túlságosan is emberi volt, Amerikáról pedig köztudott, „nem szereti az emberit”.

Meg voltam zavarodva. Mi ez? Pár hete voltunk kinn, mondom, ez Amerika? Nem tudtam, mit csináljak. All right: vágja le. És ki volt állítva vagina nélkül. Megvan a kép. Megvan. Őrzöm. Egymillióért eladom a story-val, a históriával együtt. Ez történt. És minden így történt. (1937-ben, az öt kiválasztott felvételből kettőt, a Torzítások-sorozat (Distortions) aktjait, megcsonkítva állították ki. Newhall-nak az elmúlt száz év legemlékezetesebb fotográfiáiból kellett kiállítást szerveznie. – a Szerk.)

A történetet az André Kertész és Szigetbecse című kiállításon hallottuk a Mai Manó Házban, Kepes András 1984-ben készített portréfilmjében. (A szó szerinti idézet viszont az André Kertész: 1894 – 1985 – 1994 című könyvből való: a filmben is elhangzanak a fenti történetek, de nem biztos, hogy pontosan így, ezért jobbnak láttuk, ha idézünk a könyvből – a Szerk.)

A film egyébként olyan, mintha beköltöztünk volna André Kertész nappalijába egy röpke háromnegyed órára. Úgy hallgatjuk a harmadik teremben, a ritkán látott fekete fehér felvételek között, hogy szinte érezzük a New York-i otthon illatát, megérezzük a világhírű művész szorongását, és megértjük, hogy valójában nem érthetünk semmit. Mert mind egyedül vagyunk, de a művészet talán segíthet egy bizonyos fokú és ideig tartó kapcsolódásra.

És ahogy ő maga is kijelenti a filmben felesége, Elisabeth Kertész halála kapcsán:

Egyedül vagyok. Totál egyedül.

BOLONDNAK NEVEZTÉK, AMIKOR A KÉSŐBB HÍRESSÉ VÁLT VÍZBEN ÚSZÓT FOTÓZTA

Noha Budapesten született, gyermekkorát és ifjúságának egy részét mégis Szigetbecsén töltötte a rokonoknál. Később szerelmi bánatában, önkéntesként vonult be a Monarchia hadseregébe, és vett részt az I. világháborúban. A fronton készített felvételeiből is láthatunk jó néhányat: latrinán, egymás mellett trónoló katonákat, Lengyelországban menetelő erőltetett menetet, és a lebombázott épületek mellett alkudozó piaci árusokat.

1915-ben azonban mellkaslövés következtében súlyosan megsebesült a bal keze, így a lengyel frontról, először Budapestre, majd az Esztergomi kórházba került, ahol csaknem két éven át ápolták. A fotótörténet is hálás lehet a szerencsétlen véletlennek, hiszen az esztergomi rehabilitációs medence mellett készült egyik leghíresebb, 1917-ben exponált felvétele, a „víz alatt úszó”. Véletlenül jött rá a torzítás adta lehetőségekre is, ami későbbi Torzítások című aktokból álló sorozatához adta az alapot. Társai akkoriban bolondnak nevezték, hogy a testen megtörő vízhullámokat fényképezi a lányok feneke helyett.

Tíz évvel később feladta hivatalnoki életét, Párizsba költözött, és onnantól kezdve csak a fényképezésnek élt:

Amikor Párizsba jöttem, senki voltam.

– mondja a filmben. Akkoriban a fényképezésnek nem volt renoméja. Ő mégis másfél év alatt elérte, hogy kiállítást rendezzenek neki. Itt készült híres, a Szatirikus táncosnő (1926), című fényképe. A képen szereplő kabarétáncosnőt, Förstner Magdát arra kérte, mozogjon egy kicsit a kanapén, tekerje magát, úgy, ahogy jól esik. Jó ideig kivárt, majd elkapta a legjobb pillanatot: mindössze két kockát fényképezett.

Jó előre megérezve a nácik fenyegetését, feleségével, Salamon Erzsébettel 1936-ban érkezett New Yorkba, ahol 27 évet kellett várnia első önálló kiállítására, miközben Párizsban már elismert művésznek számított. Néhány lapban ugyan sikerült megjelennie, ám ott vagy egyáltalán nem, vagy csak keveset fizettek.

Az amerikaiak ízlésének túlságosan európai volt: reklámfotókat kellett volna készítenie, de ő nem akart alkut kötni, és továbbra is művészfotók készítéséből próbált megélni. Nehéz évek következtek, hiszen elvesztette párizsi barátait is, pánikrohamok gyötörték, egyfajta leküzdhetetlen szédülés fogta el, ha belépett a sötétkamrába.

A filmben látjuk a Washington Square-hez közeli otthon erkélyét, ahonnan gyakran titokban készítette felvételeit, példának mutatja az apácákról készült fényképeket, és az egyik házon látható keresztet is, ami tavasszal és nyáron is más árnyékot vet.

Műteremlakása kiválasztásánál döntő szerepet játszott az apartman elhelyezkedése. Olyan lakást keresett, ami elég messze van ahhoz, hogy eredeti képeket készítsen, de elég közel is a bensőséges felvételek megörökítéséhez.

A nagy áttörést, egy, a MoMA-ban 1964-ben megrendezett kiállítás hozta meg számára, ahol az amerikai művészvilág is befogadta, a 20-as, 30-as évek Párizsában készült felvételeiért pedig valósággal rajongott a szakma.

A filmben hallható egyik megkapó történet szerint Kertész egész délután sétált, amikor egyszeriben meglátott egy fekete, kéregető vak házaspárt, akihez váratlanul lépett oda egy cirkuszból ismert gnóm. Összesen két ellőni való kockája maradt, és nem volt benne biztos, hogy maradt elég film a gépében. Az utolsó ellőtt kockán végül sikerült megörökítenie őket.

Ritkán látott képek 3. – André Kertész és Szigetbecse

Kurátor: Kincses Károly és Spéder Zsófia



Kertész 1984-ben küldte el 120, eredeti felvételét Magyarországra. Ezek fakszimile másolatai – a művész személyes tárgyaival és bútoraival együtt – a szigetbecsei parasztházban létrehozott André Kertész Emlékmúzeumban láthatóak. A Mai Manó házban a megmaradt 119 fényképet, összegyűjtött filmeket, interjúkat, dokumentumokat, könyveket, aprónyomtatványokat és tárgyakat állították most ki.

Megtekinthető:
 2015. május 29. – október 4.
 minden nap 11-19 óra között.

(Forrás: André Kertész: Magyar Fotográfiai Múzeum – Pelikán Kiadó, 1994, 53. oldal )