A Stereo Akt társulata különleges produkcióba fogott, egy modernkori gyóntatószék segítségével ki/meghallgatja az emberek panaszait, és ezekből hozza létre az előadást. A 3. napi blogbejegyzéssel zárul a produkció, de ha pontosan szeretnéd ismerni a koncepciót, arról itt olvashatsz, az előző két részt pedig itt: 1 felvonás, 2. felvonás.
Eljött az előadás napja.
Kedd este még nem sikerült egybe lemenni, de bevallom, én erre nem is számítottam. Egy közösségi dokuszínházban a közönség befolyásolja az akció/performansz/előadás menetét. Elképzelhetetlen egy próba nélkülük. De megértem, ha a rendezőnek ez fontos, hisz egy előadás létrehozása felelősség. De ezt a problémát tegyük félre, bár akár ki is panaszkodhatnám magam az alkotók nevében, hogy kevés volt az idő, nagyon, de nagyon meleg van, a por sem tesz jót és egyébként sem lehet ennyi idő alatt egy ilyen volumenű produkciót összerakni.
De szerencsére nem ez van. Bár benne van a levegőben a feszültség, mindenki türelmes. Ezt érzékeltem, amikor szerdán este 7 órára megérkeztem a helyszínre. Gyorsan leraktam a bringát, és kimentem a sátor előtti térbe, ahol már fel volt állítva a technika, egy óriási vászon, keverő, kellékek, stb. A díszítők kihozták a sörpadokat is, kb. kilenc darab képezte a nézőteret. Minden készen állt az elő-nyilvános próbára, hogy aztán este kilenctől a műsorfüzet szerinti rendben lemenjen az előadás.
De úgy láttam, nem a menetrend a lényeg, hanem a megtalált pillanatok. A laza próba alatt az alkotók tényleg el tudták vinni „Csodaországba” az érdeklődőket. Érdeklődő tekintetek, vélemények, bátor bekapcsolódások jelezték mindezt.
De kezdjük elölről:
A szerdai nap termése: riksás interjúk, feldolgozás, azaz háttér munka, és este „előadás”-próba. Az egyen pólók mellett fehér baseballsapkák kerültek a fiúk fejére. Meglepett, hogy a színészek mellett Martin is egy példányba bújva tanulta a szöveget. Először valami tüntetésfélét próbáltak, ahol Julia Jakubowska (lengyel színésznő, a stáb tagja) vehemens akcióját próbálták a többiek megfékezni. Bartha Márk, a keverőpult mögül egy videókamerával a vállán „vette”. Hm. Na most ez mi lesz? A kamerán látszik, hogy nem igazi, talán már nem is működik… A rendező a rendező? A színésznő most játszik, vagy elkapta valami agresszív Sziget-érzés? Egy ideig nem tudtam eldönteni, mit gondoljak. De sebaj, kíváncsian vártam a fejleményeket.
E rövid jelenet után egy kis szünet következett. Szeretem a felkészülős színházi életképeket : Julia szöveget, azaz almatorta receptet tanult, majd cigánykereket hányt. Mikroportot kaptak a színészek, olyasmit, amit inkább tudományos előadásokon szoktak használni, nem színházban. Beavattak egy önkéntest is, akinek a tűntetés-jelenetben lesz majd része. És megpihent nézői padjainkon Puskel Zsolt, a PORT.hu fotósa is. Aporpó nézői padok. Érdekes, hogy a szigetlakók, akik rögtön igénybe is vették az ülőalkalmatosságokat, nem a színpad, azaz a játéktér irányába, hanem az út felé fordultak. Ezen is el lehet merengeni, miért…
Egyébként a próbán meglepően sok érdeklődő jelent meg. Sőt, néhányan maradtak is az előadásra. Ardai Petra fiatal lánya, Zsófia is már a Sziget kezdete óta kint van, sokat segít a produkció körül. Most például útba igazította a kérdezőket, akik azt szerették volna tudni, mire is várnak tulajdonképpen.
Vicces hangpróbáknak lehettünk még tanúi, Martinnak és Márknak még a szeme sem állt jól. Juli és Petra is próbáltak a bajuszuk alatt egyeztetni normális hangon, kikerülve a mikroportok szivacsos bumszliját. A Jazz Színpadon közben komolyzene: Tattatarararatattatarararara. Bizet: Carmen. Mindannyian magunkban dúdoljuk az Ó, Torreádor, öld meg a bikát!
Aztán elkezdődött az első We hear you.
Boross Martin rendező pontosan úgy néz ki az előadásban, mint egy rendező. Fején baseball sapka, ahogy már említettem, törölköző a vállán, hanyagul átvetve. Petra meginterjúvolja, tulajdonképpen mire számíthatunk a következő negyven percben. Martin elmondja. Nagyon jó közönségük volt. Két osztrák fiú például a próba után az előadáson is ott maradt. Kiderült egyébként, hogy sokfelől vagyunk ott: Ausztriából, Szlovákiából, Lengyelországból, Belgiumból… Petra és Martin többször megkérdezik a nézőket, mire mérgesek, mi bosszantja fel őket. Mindenkit más. A politika, a rendszer, saját maguk, a hülye emberek. Már bocsánat…
A produkció egyébként több részből áll, aminek egyik élvezetesen mozgalmas része a versike írás, csapatokban.
Az előadás vége felé már tényleg Csodaországban is érezhetnénk magunkat. Az effektek legalábbis erre utalnak.
Sok mindent tudnék még mesélni, de nem lövöm le a poénokat. A Sziget után a munka folytatódik, bemutató ősszel, a Trafóban.
Este hazatekertem a sárga úton, sajnos vörös szőnyeg nem adatott. De nekem oké a sárga út is, boldogulok rajta, bár a Szigetről a Margit-híd felé elkelt volna némi segítség, hogy ne menjek egy fának. Fényvisszaverő, közvilágítás, foszforeszkálós felfestés. EU? Magyar kormány? Főváros? Magyar Kerékpárosklub? A Margit-híd lábánál egy krétával felrajzolt bicikli és egy nyíl jelzi, hogy ne menj tovább, tarts jobbra, mert megjárod. Az építkezés miatt zsákutcába futnánk, ha ez a kis rajzocska nem lenne ott. Köszi, Emberek!
Vége!
