Hibás-e a chic lit abban, hogy még manapság is kevésbé ismerik el a női irodalmat? Hogyan válik a ponyvairodalom a stresszkezelés módszerévé? Mi emelhet ki egy kéziratot a kiadókhoz beküldött több ezer anyag közül? – Angyalosy Eszter író-műfordítóval beszélgettünk. Interjú.
Legutóbb a Cathy Cassidy Csajok és csokik sorozat első két részét fordította magyarra, a Cseresznyés ábrándot és a Mályvacukor égboltot. Nagyon jók a visszhangok, többen dicsérik a fordító munkáját. Mennyi szerepe van a fordítónak egy-egy magyarul megjelent könyv sikerességében?
Én azt gondolom, egy jó könyvet egy rossz fordítás könnyen el tud rontani, így bizonyos értelemben igen, van szerepe a fordítónak is abban, hogy egy könyv működik-e vagy sem. Ugyanakkor egy fordítás szerintem akkor jó, ha maximálisan tiszteletben tartja az eredeti szöveget, mind tartalmában, mind stílusában. Nem akarja „jobban tudni”, mikor hol miből mennyit, mint maga a szerző. Úgyhogy a felelősség nagy része igazából mégiscsak marad a szerzőnél. A fordító a kiadóval együtt a közvetítésben működik közre. A fordító munkájában az az igazi kihívás, hogy valójában nem fordítania kell. Meg kell értenie a világnak azt a szeletét, amit az eredeti szöveg leír, és pontosan ugyanazt a szeletet kell neki is leírni a saját nyelvén. Ha ez nem sikerül neki, nem jön létre az olvasóban valódi megértés, nem azt a történetet fogja olvasni, amit az író eredetileg akart. Szóval azt hiszem, abban mindenképpen szerepe lehet egy fordítónak, ha egy könyv nem lesz sikeres.
Cherry, a Cseresznyés ábránd 13 éves főszereplője igazi kívülálló kamasz, az iskolában kiközösítik, szinte állandóan szomorú. Ráadásul nemcsak a suliban, hanem a városban is új, nemrég költözött el apukájával, és nemcsak egy új anyukával, hanem három új testvérrel is meg kell barátkoznia. A lány jobb híján a valóság elől örökös hazudozásba és szürreális történetek kiagyalásába menekül. Egy mondhatni tipikus jelenséget ír le Cathy Cassidy, sajátos, könnyed nyelvezeten. A könyv nyújthat valódi vigaszt a hasonló problémákkal küzdő diákoknak? Netalántán a felnőtteknek?
A Csajok és csokik sorozat mindegyik részének másik Tanberry lány a főszereplője, és más probléma kerül a történet középpontjába. Ezek a valódi életben is jelentkező, sokakat érintő problémák, és a sorozat nem titkolt szándéka a segítségnyújtás – ez a szándék talán a most készülő harmadik részben, a Nyári álomban érhető a leginkább tetten. A válaszom tehát egyértelműen igen erre a kérdésre, de ennél tovább is mennék: szerintem minden könyv, minden történet képes a segítségnyújtásra. Ha akarjuk, ha nem, tanulunk belőlük, új viselkedési és gondolkodási mintákat sajátítunk el, új arcait ismerjük meg a világnak. Úgy is mondhatjuk, az olvasmányaink az életre tréningeznek minket. Ezért szeretjük annyira a történeteket.
Úgy tudom, fontosnak tartja a ponyvairodalom népszerűsítését, kihangsúlyozni, hogy igenis van létjogosultsága. A lektűr egyébként is eladja magát, nem? Vagy inkább meg kell védeni azok előtt, akik a kultúra elkurvulásának tartják?
Szerintem a szórakoztató irodalom nagyon fontos műfaj, de erről sokan nem így vélekednek, ezért szoktam gyakran kardoskodni mellette. Mert szerintem a megfelelő szemszögből nézve ez nem is lehet kérdés. Mivel az emberek többsége az ilyen típusú könyveket kikapcsolódásként veszi a kezébe, ez azt jelenti, hogy olvasás közben leengedi az összes védelmi pajzsát, gyanakvását, és átadja magát az élménynek. Így az érzelmi reakciói is sokkal intenzívebbek lehetnek, ami csodás stresszkezelési módszer! A magasirodalmi művekhez sokan intellektuális kihívásként viszonyulnak, azaz ha le akarom egyszerűsíteni a képet, azt sokszor „fejből”, míg a lektűrt „szívből” olvassuk. Persze ez már tényleg nagyon lecsupaszítja a problémát, valójában ez ennél bonyolultabb és összetettebb – többek közt azért, mert a legtöbb könyv nem tisztán lektűr vagy tisztán magasirodalom. Inkább úgy lehet ezt elképzelni, mintha egy skála egyik végpontja a tisztán lektűr, a másik pedig a tisztán magasirodalom lenne, és minden könyvnek meglenne a maga helye valahol a kettő között. A tapasztalatok alapján elmondható, hogy az igazán sikeres könyvek valahol a skála közepe táján találhatóak.
Azt nyilatkozta korábban, hogy a szerkesztő akkor jó, ha láthatatlan tud maradni, és képes magát zárójelbe tenni. Nem érzi úgy, hogy néha az Ön tollával ékeskednek?
Nem, erről szó sincs. Egy könyv elkészülése csapatmunka, de mégiscsak annak az embernek a könyve, akinek a neve szerzőként fel van tüntetve rajta. Mindenki más, aki részese a csapatnak, neki segít. A szerkesztő ebben a csapatban az „edző” szerepét játssza, igyekszik kihozni a szerzőből a maximumot, elvezeti őt a kitűzött céljáig. Persze külön kell választani a magyar szerzőkkel végzett munkát a fordításoktól, de a lényeg azért ugyanaz. A szerkesztő számára az a sikerélmény, ha a lehető legjobb szöveget adja az olvasó kezébe. Ha pozitív véleményt olvasok például a Cathy Cassidy sorozat valamelyik részének a fordításáról, nagyon büszke vagyok, de a dicséret valójában az adott kötet szerkesztőjének (Nagy Bogi és Vereckei Andrea) is szól. Ugyanúgy, amikor szerkesztőként dolgoztam egy könyvön, és az jó kritikát kapott, azt is mindig magamra vettem egy kicsit. Ha így nézzük, nehéz megmondani, ki ékeskedik kinek a tollával… Ha egy szerkesztő arra vágyik, hogy az ő keze nyomát dicsérjék egy szövegben, írjon saját könyvet…
Nemrég jelent meg Wonderland című könyve, amit Baranyi Ákossal együtt írt egy nem létező rock zenekarról, amit több, létező zenekar történetéből gyúrtak össze egyetlen fiktív sztorivá. Az Irie Maffiából ismert Szekér Ádám viszont írt hozzá egy valóban létező dalt, amihez klip is született. A What Do You Really Wanna Say azóta a 12 Month Film Festival júniusi versenyében elnyerte a legjobb videóklip díját. Harmadik helyet zsebeltek be az AUDIENCE AWARD-on és bejutottak az egyik legrangosabb nemzetközi filmfesztivál a TOFF hivatalos programjába is. Ha jól sejtem, így éli ki a személyes ambícióit, amit szerkesztőként talán nem tud vagy teljesen másképp. Mi a következő cél? Vagy ez mindig útközben derül ki?
Én egész életemben odavoltam a történetekért. Hároméves koromban tanultam meg olvasni, nagyjából akkor találtam ki magamnak, hogy egyszer író leszek. Hosszú volt az út, és mondhatni, elég óvatosan, fokozatosan ereszkedtem bele ebbe a közegbe (szerkesztés, fordítás, majd a saját regény), de így utólag már azt látom, hogy minden, amit eddig csináltam, szükséges volt ahhoz, hogy valóra tudjam váltani az álmom. Arról már beszéltünk, mekkora jelentőséget tulajdonítok a történetek szerepének az életben. Én már gyerekkoromban is a könyvekbe és a filmekbe menekültem a problémák, a nehézségek elől, úgyhogy a saját bőrömön tapasztaltam, mekkora az erejük. Azt gondolom, akkor van értelme az írásnak, ha van mondanivalónk, lehetőleg valami fajsúlyos, amiről azt gondoljuk, mások számára is fontos lehet. A Wonderlanddel épp ez volt a helyzet.
Amikor a regény kézirata elkészült, annyira fellelkesített minket, hogy a szerzőtársammal, Ákossal úgy döntöttünk, nem érjük be azzal, hogy regény formájába öntöttük az üzenetünket. Miért ne szólíthatnánk meg azokat is, akik nem szeretnek olvasni? Szép lassan egy összművészeti projektté nőtte ki magát az egész. Először életre kelt a könyvben szereplő fiktív zenekar legnagyobb slágere, a What Do You Really Wanna Say, aztán elkészült a klip. (Eddig féltucat nemzetközi filmfesztivál hivatalos programjába kerültünk be vele, legutóbb a Guam International Film Festivalra jutottunk be, 32 országból több százan neveztek, és mi bent vagyunk abban a hatvanban, akik alkotásait bemutatják majd szeptemberben!) Aztán elkészült a Wonderland képzőművészeti (street-art) és slam feldolgozása – előbbi GG-nek, utóbbi Színész Bobnak köszönhetően. És még nincs vége. Azóta egy iparművész is megkeresett minket, készültek egyedi wonderlandes gitárpengetők, és elkezdtek megjelenni a közösségi oldalunkon a zenészekkel készült kisfilmjeink, „My Wonderland Story” címmel.
Számomra mindez azt bizonyítja, hogy sikerült belenyúlnunk egy olyan témába, ami igenis sokaknak fontos, azaz tényleg van valódi ereje, sokak számára érvényes üzenete a történetünknek.
A jövővel kapcsolatban túl messzire épp nem látok. Ami biztos, hogy dolgozom a Csajok és csokik harmadik részén, Summer történetén, aminek Nyári álom a címe, és a Kolibri Kiadó várhatóan még idén megjelenteti. Emellett pedig a következő regényem is készül Balaton by night címmel. A Wonderlandhez hasonlóan ez is ifjúsági regény, fejlődésregény lesz, de ezt most kivételesen egyedül írom. Aztán ott van még a két utolsó Tanberry lány, Coco és Honey története, és egy csomó saját ötlet a fejemben – van ami Ákossal közösen, és van ami magamban.
„Manapság mindenki könyvet ír.” „Írni mindenki tud”. „Nem is jó író, hanem csak a szerkesztője jó” hangzanak gyakran a közhelyhalmazok azok szájából, akik a legtöbbször soha életükben nem próbáltak meg leírni semmit sem a nevükön kívül. A közhelyeket megcáfolandó, hány kéziratot kap naponta és abból hány landol egyenesen a (virtuális) kukában?
Igazság szerint nálam ez a probléma most már inkább múlt idejű, ugyanis épp most kerültem át a könyvek világából a filmekébe: már nem szerkesztőként, hanem forgatókönyv-fejlesztőként dolgozom. Viszont nagyon is elevenen él bennem, mennyi fejtörést és szorongást okozott nekünk az a rengeteg kézirat, amit sokszor egyszerűen nem volt kapacitásunk elolvasni… Tényleg hihetetlen mennyiségű kézirat érkezik nap mint nap egy kiadóba! Az írás egyfelől valóban borzasztóan egyszerű, másfelől nagyon bonyolult feladat. Hiszen mindenki, aki képes elmesélni a barátainak egy történetet élvezhetően, az nagy valószínűség szerint le is tudná írni azt. Bárki képes szavakat értelmes mondatokká, mondatokat pedig értelmes szöveggé összekapcsolni. Csakhogy ez még nem elég. Amit egy kiadó keres, az egyfelől a tehetség, másfelől az érvényes mondanivaló, harmadrészt pedig egy olyan plusz valami, ami az adott művet kiemeli a többi sok ezer közül. Ez a három dolog egyben csak nagyon ritkán található meg a kapott kéziratokban.
„Az elmúlt tizenöt évben egyetlen olyan női szerző sem nyert, aki nőkről írt volna. Ha nyert is valaki, férfiakról írt, vagy mindkét nemről. Ezek közül egyetlen könyvet sem a nők szemszögéből írtak meg. Ez az eredmény azt mutatja, hogy a nők nem érdekesek és nem számítanak – derüt ki Nicole Griffith brit írónő kutatásából, aki az elmúlt tizenöt évben odaítélt legrangosabb nemzetközi irodalmi díjak – Pulitzer-díj, Man Booker-díj, Nemzeti Könyvdíj, National Book Critics’ Circle Award, Hugo-díj, és Newbery Medal – nyertes könyvei közül válogatott. Ön mit gondol, lehetséges, hogy ebben a chic lit is hibás?
Én nem gondolom, hogy a nők nem érdekesek vagy nem számítanak. Szerintem itt inkább az a gond, hogy egy jó régóta zajló társasjátékban mindenki készségesen eljátssza a rá osztott szerepet. Az igazán nagy hatású történetek mindig is a társadalom számára fogalmaztak meg valamilyen fontos üzenetet, azaz közügyek voltak. A nyilvánosság, a közügyek pedig évszázadokig a férfiak hatáskörébe tartoztak. A nők területe a család volt, és számukra az olvasás magánügyet jelentett. Az utóbbi időben sokat változott a világ. Sok fontos női író felbukkant a színen, és sok régebbit ismertek el utólag. De még nagyon is élnek bennünk a régi minták. Szerintem ebben kicsit hasonló az irodalom a politikához. Amint hozzászokik a világ a parlamentben ülő nőkhöz, akik sokak sorsáért felelnek, a női vezetőkhöz, akik nem nőiségüket megtagadva, hanem azt használva töltik be eredményesen a pozícióikat, képes lesz elismerni a fantasztikus, kiemelkedő női írókat is, akik pedig elő mernek majd bújni a férfi álnevek, az egyéb rejtekhelyek és a kifogások mögül.
