Különös produkcióra készül a Stereo Akt a Sziget fesztiválon (előző rész itt), itt olvasható a második napi beszámoló Fodor Krisztina tollából.
Ma 14.30-ra értem ki,
fél órával a Petőfi TV érkezése előtt. Könnyebb volt a bejutás bringával, hátulról jöttem, ahonnan az autók. Itt egész nyugis volt a közlekedés. A bejáratnál rögtön egy kisminkelt fiú megkínált egy öleléssel. Kezében egy papír jelezte: free hugs and kisses. Az ölelést kértem. Jó volt!
A bázisra érve rögtön egy akció fogadott. Brigi elindult a riksával, Petra felkészült az interjúztatásra. Most bentről figyeltem. Épp egy magyar lány akadt horogra, elég hamar. Úgy látszik, nappal tényleg jobban működik az „emberfogás”. Petra elmondta a lánynak, hol van, mit tehet. Kérte, helyezze magát kényelembe, de interjúalanyunk szívesebben dőlt előre, egyenesen a kamerába. Petra első kérdése: Mi nyomja a lelked? Kiderült, hogy a fiatal lány nem panaszkodós, jól érzi magát, nem néz tévét, ahonnan a rossz hírek ráömlenének. Feszegették a kérdést, vajon jó, vagy rossz tulajdonság-e, ha valaki nem panaszkodik és hogy hol húzódnak ebben a határok. Oké, ez a lány nem akart panaszkodni, Petra viszont kíváncsi volt rá, mégis mi olyan dolog foglalkoztatja, ami esetleg rosszul esett neki az elmúlt időben és szívesen változtatna valahogyan rajta. Kiderült, hogy egy hír megviselte: egy kutya halálát lelte egy autóban, ahova a gazdája ebben a hőségben felhúzott ablakokkal bezárta. Kiderült tehát, hogy állatbarát, fontosnak tartja az állatvédők munkáját. A beszélgetésben kilyukadtak arra is, hogy 17 évesen még igenis tehetünk valamit annak ellenére, hogy tulajdonképpen szerencsés helyzetben vagyunk a világnak ebben a szegletében. 17 évesen még igenis vitatkozhatunk, lázadozhatunk, megpróbálhatjuk megjavítani a körülöttünk rosszul működő dolgokat. Utazónk a rosszindulatot tüntetné el a világból. Hajrá! Ha már magunkban észrevesszük, hogy van, félsiker.
Az interjú után megérkezett a Petőfi TV három stábtaggal
Az operatőr két interjút is végigkísért. Egy fiatal magyar fiút, aki egy közeli installációt épít, valamint egy angol férfit, aki már Olaszországban él és nemrég vesztette el az egyik fél lábát egy balesetben. Egyik sem tűnt panaszkodósnak, sőt, inkább nyitott, mosolygós embereknek tűntek, akik szeretnek élni. Hogy pontosan miről beszéltek, nem tudom, az azonban kiderült, hogy a magyar fiúnak nehezére esett a panaszkodás, de megoldotta, örült a kezdeményezésnek, az olasz fiú pedig úgy tudjuk, egy Alapítványt is létrehozott, hogy segítsen hasonló sorsú embereken. Ezen a napon hat interjút készítettek az alkotók. 17 óráig bezárólag ez szép szám.
Interjúk után a Petőfi TV velünk is interjút készített. Megint új dolgokat tudtam meg Boross Martintól, a rendezőtől.
Tehát a we hear you projekt lényege, hogy hogyan fogalmazzuk meg azokat a dolgokat, amik zavarnak minket, hogyan válhatunk hallhatóvá, és hogyan tudjuk elégedetlenségünket aktivitásba fordítani. Az előadás minden nap más és más lesz.
Ezt mondjuk sejtettem, hisz a napi interjúk, az interaktív közösségi dokuszínház ezeket sugallja, de jobb, hogy megerősítettek. Martin összefoglalva másfél napos tapasztalatát elmondta, hogy nem országonként jelennek meg az attitűdbeli különbségek, az emberek érzékenységétől függ, hogy ki mit emel ki, hogyan reagál. De megjegyezte, hogy például a németek jobban érdeklődnek a közügyek, a politika iránt, mint más európai nemzetek.
Az alkotók egyébként úgy érzik magukat, mint az Óz a csodák csodájában
a Madárijesztő, a Bádogember és az Oroszlán, akik Dorothyt, azaz a nézőket elkísérik, hogy újra hazataláljon, de közben ők is keresik, amit magukban hiányolnak. Délután menetrendszerűen vágás, anyag készítés, este stratégiai megbeszélés és próba. Ezen az estén a produkció második felének is össze kell állni, az interjúk most már flottul mennek.
Folytatjuk!
