Scipiades Erzsébet helyettünk, nekünk járta be a mindszenti tanyavilágot. Amit megtapasztalt, és fontosnak gondolt, azt megosztja az Olvasóval. De hogyan kerül Grecsó Krisztián ebbe a történetbe?
Egy ötvenes évekbeli térkép szerint cikázunk a mindszenti tanyavilágban.
Időnként ámulunk, kacagunk, hogy a régi emberek az egyes helyeket de bolondosan, de praktikusan nevezték el: Búbán-tanya, Picsó-fok, Koporsós Eta kertje, Korom-erdő, Szurtos-tó, Kupleráj-zug, Budai Veca köze, Apácák kertje, Falábú kútja, Halesz… A Halesz onnan kapta a nevét, hogy a régi gazdák, mikor az egyik földterületet lucernával bevetették, és bizonytalanok voltak a termést illetően, azt mondogatták:
Ha lesz, úgy is jó lesz, ha nem lesz, úgy is jó lesz.
De már akkor nagyot kiáltunk, amikor távolodva a révtől s a Kurca folyótól, elérjük a Grecsó-dűlőt, a Grecsó-sarkot. Az egyik régi térképen ezt 170-es és 172-es számmal jelölték, a 171-essel pedig Grecsó kunyhóját. Szaladunk a mindentudó öregemberhez, az útszéli keresztek őrizőjéhez, Vida Mihályhoz, beszéljen nekünk, Grecsóról. Volt-e asszonya, az szerette-e úgy, hogy szült neki, fiút? És azt hallotta-e, hogy a Mindszent melletti településen, Szegváron, harminckilenc évvel ezelőtt született egy író, Grecsó Krisztián, aki a novelláskötetébe, a Pletykaanyuba Mindszentet is beleírta, jó, hát nem úgy, hogy annak a mindszentiek örülnének.
– Grecsó, Grecsó, emlékszem – mondja a mindentudó öregember, az útszéli keresztek őrizője. – Errefelé ez ritka név, Grecsóból Mindszenten eddig csak egy volt. A csősz, az 1920-as évekből. Mindszent község a legelőterületeit ugyanis árverés útján eladta kaszálónak. Sőt, a Kurca-réten még fiatal állatokat is vállalt legeltetésre. Grecsó bácsi volt a csősz. És valóban volt egy kunyhója, abban lakott kora tavasztól novemberig, mivelhogy ő felügyelte a legeltetési területeket. Én azt nem tudom, hogy ennek a Grecsónak volt-e köze a szegváriakhoz. Arról az íróról sem hallottam, csak azt tudom, hogy a szegváriakhoz képest Mindszent lakossága mára elkényelmesedett: eltűnt belőlük a vállalkozószellem. A szegvári zöldségkereskedők Svédországtól Törökországig szállítják az árut, a mindszenti piacra meg már alig jön valami a tanyavilágból. Megszűnt a híres kenyérgyárunk is, a kenyeret Félegyházáról, Vásárhelyről meg Szentesről hordják ide, az egykori kenyérgyár épületébe, amit most raktárnak használnak. Elmúlik minden. A termelőszövetkezetek harmincévnyi uralkodása alatt megfogyatkoztak a tanyák. Lerombolták, összedőlt, eladták, gazdát cserélt, a gazdája meghalt, pusztulásra került… Politikai fölfogás volt ez is.
Sóhajt a mindentudó öregember, az útszéli keresztek őrizője, és belezuhan az emlékeibe: „Az édesanyám, ahogy a többi tanyai parasztasszony, túrót, tejfölt, sajtot hordott a mindszenti piacra, ebből lett a pénz. Mikor a piacnak vége lett, a Falábú boltja előtt mindig megálltunk. Így hívták a boltost, hogy Falábú István, és Ilonka néni, a felesége olyan finom kifliket árult. A kiflit a bolt előtt ettem meg, a lovakra vigyázva, az artézi kút vizéből jót ittam, aztán fogtunk még vizet, azzal elindultunk haza a tanyára…”
A POLGÁRMESTER EGY TŐRŐL VÁGOTT PARASZTGYEREK
Úgy remeg a hőség, hogy a benzinkútnál lestoppolunk egy kisbuszt. A mindszenti polgárőrség kisbuszát Bereczky Lajos vezeti, aki az elöljáróság hivatalában portás, és persze, hogy ő is tanyán született, tanyai iskolában tanult, és persze, hogy neki is van földje. A föld errefelé a legeslegnagyobb kincs, és most, hogy a nagy földelvevés, vagyis a téeszesítés óta már eltelt ötvenöt év, az emberek megint emlékezni és vágyakozni kezdenek. A polgármester is fölnéz az asztala mellől és ő is egy történetbe kezd: – Zsótér nagyapám nyakában lógott egy kulcs, a kamráé. Mikor hajnali négykor elindult a földekre, a nagymama mindig vitatkozott vele. Hogy de kell még egy kis zsír, szalonna, a lisztből is többet adjon. A kamrában őrizték a mézet és a lekvárt is… Zsótér nagyapám nagy gazdaságot rakott össze, halastótól a bolgárkertészetig tizenöt holdon gazdálkodott, fölnevelt hét gyereket, a lányokat tisztességgel férjhez adta… Mostanában azon gondolkodom – néz föl a polgármester –, hogy vennék egy tanyát.
Zsótér Károly egy 1950-ből való közigazgatási térképet nézeget. A település egykori elöljárói módos tanyai emberek voltak, férfiak, s a 6918 fős kisváros mostani polgármestere is a tanyavilágban született.
– Tőről vágott parasztgyerek vagyok – mondja –, az én drága nagymamám, aki szélesebb volt, mint magasabb, odakint a tanyán, a fatüzelésű sparhelten az unokáknak öntöttvas lábasokban főzte a tarhonyát meg a főtt galambot, amit fokhagymaszósszal tálalt… Ötezer hektár föld, ennyiből áll a mindszenti tanyavilág. A tanyák az ötvenes évek végétől szűnögettek meg, leginkább a termelőszövetkezetek létrejötte miatt. Mára a világ úgy alakult át, hogy ennek az ötezer hektárnyi földnek a művelését a valamikori termelőszövetkezetek szakemberei vették át, családi vállalkozásokban. Szépen sorban bérbe vették a földeket és egy táblában művelik… A mindszenti tanyavilágnak jelenleg hét nagygazdája van. Az agrártámogatás jó. A földalapú támogatás nagyon jó biztosítékot ad arra, hogy a nagygazdák ne lehessenek veszteségesek. Nem, dehogy jómódú település Mindszent. Akkor járnánk jól, ha a mezőgazdasági üzemek helyett ipariak működnének, mert úgy kétszer annyi adót szedhetnénk be. Nem érti? Elismerem, az országnak az a jó, ha erősítjük a mezőgazdaságot, ám van úgy, amikor az arányos teherviselés érdekében ezt abba kéne hagyni. Még mindig nem érti? Volt nekem egy kísérletem, a földadó. Az önkormányzatok lehetőséget kaptak arra, hogy helyi adókat vessenek ki. Úgy gondoltam, adóztassuk meg azokat a magánszemélyeket, akik a termőföldjüket bérbe adják. Ne kérjünk túl sokat, legfeljebb a földbérleti díj öt százalékát… Elmagyarázom. Akinek több a földje, az kiadja bérbe, művelésre. A mezőgazdász pedig kifizeti neki a bérleti díjat. Ha tehát a tulajdonosnak van 100 hektárnyi földje, és azt mind bérbe adja, akkor az így befolyó összeg után nem kell adót fizetnie. Hát ezért vezettem be Mindszenten a földadót. A nagygazda, a huncut parasztja meg azonnal reagált, és tíz százalékkal fölemelte a bérleti díjat. Mert megteheti. Csakhogy így a bérlők, a mezőgazdászok, a földet megművelők járnak rosszul, a tulajdonosok, a nagygazdák meg mosolyogtak. Rajtam. Ezért a földadót kora tavasszal, februárban, amikor a mindszenti földek harminc százaléka víz alatt állt, visszavontam. Most már persze be van vetve késői kukoricával, mert a földek csak megszáradtak, ám akkoriban nagy volt a kilátástalanság, én pedig nem a földhasználót, a földművelőt akartam megadóztatni… Én is szeretek gazdálkodni. Az én drága feleségemmel először építettünk egy házat. Jó nagyot, hogy mind a négy gyerekünk szépen beleférjen. Azt a jó nagy házat abból a pénzből építettük, ami a fűszerpaprikából jött be. Több hektárnyi fűszerpaprikából. Most 400 négyszögöl földem van, ami miatt hétvégeken kimegyünk egy kicsit kapálni, szenvedni a napra, mert benne van a vérünkben. A fűszerpaprikából 5-6 mázsa őrlemény lesz, ami az én drága feleségemnek havi minimálbérnyi jövedelmet jelent. Nagyon szerencsés ember vagyok, hogy olyan feleség talált meg, aki azon kívül, hogy a négy gyermekemet megszülte és törődéssel-tisztességgel fölnevelte, most engem szolgál. Főz rám, mos rám, a házamat rendben tartja. Bocsánat, a házunkat. Teszi a dolgát. Kötelességének érzi, hogy engem, aki reggeltől este tízig van valahol a világban, kiszolgáljon. Az ő életeleme ez a csodálatos szolgálat. Ezt szereti, ez az élethivatása. Hétvégeken aztán kimegyek én is, oda hozzá.
MI A JÓ A PARASZTASSZONYNAK?
A Szunyi tanyán idegesítően szól a pocokriasztó. A vörös színű mangalica malacok, amiket errefelé mangolicának hívnak, ki is rohannak az ólból. A nagyobbak, a bodrosszőke fülűek meg csak állnak, bámulnak. A hatalmas hízó már föl se áll, elfeküdt. Akkora a hőség, hogy Szunyiék azon gondolkodnak, le kéne ölni, mielőtt a rettentő hőségbe beledöglik.
–A tanyában az a jó – magyarázza Szunyiné Bogár Erzsébet parasztasszony –, hogy az élet itt szabadabb. Nem hallják, ha kiabálok – kiáltja és hosszan nevet. Bemegyünk a házba. – A tanyában az is nagyon jó – magyarázza –, hogy senkinek semmi köze ahhoz, mit csinálok. Hogy esetleg már délben lefekszek, mert ki vagyok nyúlva. Igaz, azt se kérdi meg senki, te bolond, hát hány órakor keltél? És mikor feküdtél? Sok ember úgy gondolja, a parasztnak jó.
– És a parasztasszonyoknak mi a jó?
– Ez egy héttagú család, és már hét éve, hogy nincs tehenünk. Mert ugye az embernek mindig van jó és rossz akarója. Azon a nyáron az öreg tehén meg a két és fél hónapos bika bornyúja az erdőn túl legelésztek. Valaki odahajíthatott egy vegyszeres dobozt, amit az öreg tehén a fűből fölszedett és olyan mérgezést kapott, hogy este hét óra tájban, amikor a gyöpről fölhoztuk, már folyt a nyála, lázas volt, egy falatot nem evett; az állatorvos azt hitte, valamiféle kérődzéses baj. Egy hét alatt a mi hét-nyolc éves tehenünk így pusztult el.
És Szunyiné Bogár Erzsébet a házban hosszan és görcsösen sírni kezd.
– Attól még, hogy Szegedről kerültem ide – szipogja –, parasztnak tartom magam. Parasztasszonynak. Végül is tanyán születtem, Sövényházán. Egyéves voltam, amikor a honvédség megvette a tanyánkat és mi beköltöztünk Szegedre. Ott éltem egészen tizenkilenc éves koromig. Akkor a jövendő férjem megjelent: ott csatornázott a többi férfival együtt az emeletes házak között. Férfiszabó a szakmám, két műszakban jártam a ruhagyárba, könnyű volt elcsábítani és Mindszentre jönni, mert a nyaraimat Pitricsomon, egy tanyán töltöttem, az apukám testvéreinél. Bevallom az őszintét, nem volt egyszerű az életet a férjemmel elkezdeni, de azt mondom most is, az élet mindenki előtt ott áll, ki lehet próbálni.
– Mire jutott vele?
– A férjem szokta mondani, már itt lakunk huszonhat éve, de odáig még nem jutottunk el, hogy a házunk oldalát körülcsináltassuk. Az se volt semmi, mikor a tetőről az összes cserepet le kellett dúrni. Abból a pénzből csináltuk, amit a férjem a biztosítótól kapott, miután súlyos baleset érte. Le is lett százalékolva, de két éve már a rendes nyugdíját élvezi, havi 64 ezer forintot. Mondtam is neki, tartsa meg sokáig, hiába, hogy nem elég a rezsire sem. Palackos gázzal főzök, a gázpalackokat a benzinkútról hozzuk. Ez egy 110-120 négyzetméteres ház. Azt a kis részt, ott ni, a férjem építette hozzá, hogy birkavágáskor legyen fedett helye. Olyan közepes élet lett ez.
– Közepes?
– Elsőben volt tizennyolc anyakecskénk. A férjem apránként eladogatta, azokból vett egy lovat, hogy a szénát, a takarmányt be tudja hordani. Eltelt megint néhány év, és vett két üszőbornyút. Egyik volt három hónapos, a másik négy. De olyan helyről kerültek ide, hogy az ártatlanok azt se ismerték, mi az abrak. Nehéz volt kivárni míg kétévesek lettek, fejőre kerültek, bornyút adtak. A férjem akkor megvett egy kis kukoricaföldet, amiről én nem is igazán tudtam, de már az nagy lendület adott, amikor a mama által kárpótlási földhöz jutottunk: 4,2 hektárhoz. A jószágokat ekkor szaporítottuk, és a lónak is lett párja… Igazából én vezettem a gazdaságot, mivel a férjem jó darabig még eljárt dolgozni, és mert közben négy családom, négy gyerekem született. Huszonhat év alatt sok mindent megtanultam… Mikor beteg voltam, a férjem azt mondta, légy szíves, keljél föl, fejd meg a tehenedet. Annyira vastagok voltak a tőgyei, annyira gyönyörű nagy vöröstarka tehén volt. Kezdetben nyomta a napi huszonhat-huszonhét litert, aztán mikor észrevette, hogy a bornyú nem volt aláengedve, el lett tőle választva, beállt a napi huszonöt literre. Elég sokáig kézzel fejtem, a tejet leadtuk. Az átvevő először 11 forintot adott egy liter tejért, mikor meg hét évvel ezelőtt befejeztük, 45 forintot, de literenként öt forintot lefogott a tej szállításáért. Sokáig biciklivel, huszonöt literes tejeskannával hordtuk a tejet, a kanna plusz tíz kiló… Nem volt az olyan egyszerű, de iskola előtt a gyerekek eltolták biciklivel. A gázpalackokat is biciklivel hordjuk. Ez a tanya jelenleg még elég arra, hogy ellásson minket ennivalóval, és itt nincs olyan, hogy hú, vége az iskolának, felnőttél, menj el. Mert ahányan vagyunk, szinte mindenkinek van egy kicsi szobája. A lányomnak a kisgyerekkel, a két nagyfiamnak… a legkisebb fiamnak most van egy tündéri barátnője. Parasztlány… Már huszonhat éve vagyok parasztasszony, de valami mindig történik, hiába, hogy évek óta járatom a Kistermelők lapját és annyi sok idős nénit és bácsit meghallgattam. Múltkor a férjem kiengedte a mangolica kandisznót, s volt itt egy vendég anyadisznó is. Próbáztatta, és a kan annyira föl volt hevülve, hogy az agyarával kihasított egy darabot a ló lábából. Minden állat elég rizikós, még a birkák is. Látja? Ott legelnek az akácosban, de ha nem figyelünk rájuk… Sok az ikerbárány, van, hogy úgy jönnek világra, az egyiknek a feje hátra van csavarodva, megmarad, nem marad… Amikor az első tehenem megellett és világra jött az a csöpp bornyú, sírtam. Örömömben, mert úristen, ez életem első olyan jószágja, amit mi neveltünk. Már huszonhat éve vagyunk itt, de nem tudom, van-e jövője egy 4,7 hektáros tanyának. Talán az a haszon benne, hogy saját magunknak neveljük föl a mangolicákat, amiknek csodálatos a húsa, az íze. És azt is tudjuk, min nő föl a birka, és miféle takarmányt eszik az aprójószág. Nálunk a bárányok is tápmentesen élnek. Külön bárányóvoda van nekik összetört szemű kukoricával, a csirkéknek összetört babbal… Másfél-két hónapos korukra a bárányok leadhatók lennének, de tudja, mennyi pénzt kínáltak múltkor három bárányért? 45 ezret, holott egyenként tizenhárom kilót nyomtak. A malacokért meg egyenként háromezer forintot adtak, pedig mangolicák voltak. Dehogy a férjemet okolom, nem az ő hibája, csak azt, hogy hány személyen megy keresztül egy ilyen pici állat, s ha mindenki csak ötven forint levesz a haszonból… Nem véletlen, hogy az átvevőnek már megint új autója van, a szállítónak is, a felvásárlók pedig olyan terepjárókkal jelennek meg, hogy mi, parasztok csak nézünk. Dehogy megvetendő a bevétel, ami az állatokból származik, de arra kevés, hogy meg lehessen belőle élni. Júniusban voltam ötvenhat éves. Kívülről egészségesnek látszom, belülről meg nem. A kézi fejésbe tönkrementek a karjaim. Nem volt pénz fejőgépre. Két évig az anyósomat is ápoltam, aki mozgáskorlátozott lett. Emelgettem azt a nagy testet, amitől gerincsérveim lettek; időnként olyan fájdalommal jár, hogy a professzor úr múltkor már azt mondta, nincs mese, infúziókat kell kapnom. Bejárok a tüdőgondozóba is, a tehenek miatt. Mert hiába, hogy a vizeletük olyan helyre került le, attól még erős volt az ammóniaszag, amitől befulladtam és végül asztmás lettem. Aztán meg szívproblémák adódtak. Így kerültem rehabilitációs járadékra, ami havi 29 ezer pár száz forint. Attól még iparkodom, de déltájban kinyúlok, le kell feküdnöm, hogy délután négykor az unokámat el tudjam hozni a városi iskolából. Biciklivel. Hát nekem még sosem panaszolta, hogy a városi gyerekek a tanyai gyerekeket parasztoknak csúfolják. Bevallom az őszintét, én nem érzem az unokám hátrányát. Egy tanyai gyerek körül semmi szégyellnivaló nincs, mert annak aztán nem esik ki a munka a kezéből… Mióta nincsenek teheneink, szívesen segítek a városi óvodában. Például a jótékonysági bálban. Szeretek táncolni. Talán ezt szeretem a legjobban. Hányszor egy évben? Egyszer, esetleg kétszer. Utazgatni? Legfeljebb évente egyszer a szegedi temetőbe, ahol a szüleim vannak eltemetve. Azt hiszem, egy kicsit tönkre mentem ebbe a közepes életbe.
PINPONGOZÓ TANYAIAK
Ha tavasz lenne, ősz vagy tél, akkor a tanyagondnok kisbusza gyerekekkel volna tele. Egy óvodással és nyolc iskolással, az iskolások között pedig ott ülne Tompai Petra.
Megyünk a Tompai-tanyára, ki, Téglásra, így hívják a mindszenti tanyavilág egyik részét. Téglás arról híres, hogy az iskolája száz éven át működött. Azért az különös dolog, hogy a tanyai szülők már 1890-ben fontosnak tartották, hogy a gyermekeiket oktassák. Ezért falat tapasztottak, meszeltek, vállalták, hogy fizetik a tanító éves bérét, ami gyerekenként 40 krajcárt és egy véka búzát jelentett meg annyi csirkét, tejet, vajat, tojást és egyéb ennivalót, amiből egy tanító megélhet. 1910-ben a téglási tanyai iskolába 87 tanuló járt. A felnőttekkel is foglalkoztak, írni, olvasni, számolni tanították őket. Akadt tanító, aki pingpongasztalt vásárolt, és attól fogva a mindszenti tanyavilágban a parasztok pingpongoztak. Más tanító meg előadásokat szervezett, mezőgazdasági szakembereket hívott. Telente tánciskolát tartottak tánctanárral, 1926 őszén itt alakult meg a híres Téglás Tanyai Gazdakör… A mindszenti tanyavilágban lévő iskolák elsorvasztásával és bezárásával a tanyarészek a központjaikat elveszítették, már nem volt hol összejönni, a hagyományaikat ápolni. Hol van már az, hogy a tanyai lakodalom úgy ér véget, hogy a mindszentiek tüzet raknak, azt átugorják…
Lassan vége a délutánnak, most mégis ez a legjobb időpont, mert a tanyai asszonyok közül páran a Tescóban dolgoznak. Árufeltöltők minimálbérért. Tompai Petra anyukája is:
– Hajnali hatkor indulok a szentesi Tescóba, minibálbért kapok, ami nem sok, de legalább biztos. Az a baj, hogy túl kicsik vagyunk. Tizenöt évvel ezelőtt még megérte, hogy kint éljünk. A tanya folyamatos bővítéséhez és a család eltartásához elég volt negyven-ötven disznó. Volt tehenem, fejős tehenem, bikám, hízó bikáim. Egyik évben vakoltunk, a másikban teraszt építettünk, azután istállót… Szerettem volna belekezdeni a tanyai turizmusba, de nem mertem fölvenni milliós hiteleket. Hiszen három évvel ezelőtt is fölsült a kukorica, amihez be volt állítva a jószág, idén február végén pedig víz alatt álltak a földek, még a búza sem volt elvetve, a tanyák egy részén a tavalyi kukorica talpon állt… Ma már nem tudunk megélni annyi állatból mint valamikor, és a tanyát sem tudjuk csak az állatokból fönntartani.
PARASZTGYEREK SOFŐRREL
Ha tavasz lenne, ősz vagy tél, akkor Munc Lilla tanyagondnok reggeltől estig a város és a tanyavilág között cikázna. Hajnali ötkor kel, háromnegyed hatkor elindul. Muszáj, mert fél héttől az egyik iskolás már ott várakozik a tanyabejáró előtt. A tanyai gyerekek szép sorban beülnek a kisbuszba, és Lilla beviszi őket a városi óvodába, iskolába. Rolcsi négy éves, nagyon vidám kisgyerek, ám az óvodába szoktatása keservesen hosszú. Visszafelé sosincs probléma, mert Rolcsi tudja, megy haza a tanyára, amit mindennél jobban szeret. Dehogy övék a tanya. A szülei dolgoznak ott, a nagy állattartó gazdaságban, és ennek fejében ott lakhatnak s még fizetést is kapnak. Hál, istennek, sóhajtja a tanyagondnok.
– Óhatatlanul is belelátok a mindennapjaiba. Mára olyanok lettünk, mint a borsó meg a héja, egyikünk sem tud meglenni a másik nélkül. Ha például az iskolában egy tanyai gyerek leesik a bordásfalról vagy hirtelen belázasodik, akkor az osztályfőnök engem értesít, mert van felhatalmazásom a szülőktől. És már rohanok is a gyerekkel a mindszenti orvoshoz, aztán a patikában kiváltjuk a gyógyszert. A gyerekek ellenőrzőjét is előbb látom, mint a szülők, és gyakran van úgy, hogy a szülői értekezletekre is én megyek. A gyerekek megbíznak bennem, ezért nekem panaszkodnak, hogy például a városi iskolában parasztoknak csúfolják őket. Én meg azt felelem, mondják azt: „Lehet, hogy paraszt vagyok, de nekem saját sofőröm van. A Lilla.” Este fél nyolcra, miután kétszáz kilométert levezettem, és az a sok cetli, amikre az elintézni valókat írtam, elfogy, végre én is hazaérek. Olyan vagyok, mint egy zombi. Mert a beteg tanyaiakat is én szállítom kórházba, kezelésekre, óvodából óvodába nyolcvan adag ebédet is viszek… Tanyagondnokként a nyári időszámításban nyolc-kilenc órát dolgozom, különben meg tizennégyet. A keresztanyám, aki a gyermekjóléti szolgálatnak volt a vezetője, tanácsolta azt, tudjál nemet mondani, mert képtelenség magadra venni mindenkinek a terhét. Betegség, halál, születés. Mint egy kicsi falu, annyi ember tartozik hozzám. Időnként föl is megyek a tiszai gátra és üvöltök. Kiüvöltöm magamból kétszáz tanyai ember gondját…
A tanyagondnok fizetése havi nettó 71 ezer forint. A mindszenti önkormányzat ennyi állami normatívát kap a tanyagondnoki munka ellátására. De mivel nettó 71 ezerből nem lehet megélni, ezért a tanyagondnok nyaranta, hétvégeken, lent a Tiszán dolgozik a mindszenti strandon. És mert alapfokú egészségügyi végzettsége is van, bejelentkezett éjszakai ügyeletekre… Kell a pénz. Az édesanyja, hiába, hogy gyógypedagógus, az iskolában takarítónő, a nagymama meg nyolcvanegy évesen még mindig varr… Mert kell a pénz.
– Szép a táj –, mutatja Munc Lilla. – Ez egy szórt tanyavilág, a tanyákon leginkább családok élnek; egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik egyedül vannak. Látja, azok ott homokdombok, valamikor itt volt a Tisza vonulata, s abból a sok-sok homokból, amit lerakott, lettek a dombok… Szép a táj nagyon – sóhajtja -, reggelente az őzek falkákban jönnek, olyankor lassítok, percekre meg is állok a Mihási úton, a mindszenti tanyavilág egyetlen kövesútján.
VÉGE
(A riport elkészítéséhez a Független Médiaközpont nyújtott támogatást az „Egységes női hang – egyenlően hallható?” című projekt keretében, amelyben a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetségpartnereként vesz részt. A projekt az EGT/Norvég Civil Támogatási Alap, valamint az ÖkotársAlapítvány és partnerei támogatásával valósul meg. A riport tartalma a szerző kizárólagos felelőssége, az nem feltétlenül tükrözi a támogatók nézeteit.)
