Ugatások hallatszottak az égből – Asszonyok a mindszenti tanyavilágban, Útinapló II.

1.Mindszenti tanya (a szerző fotó-jegyzete 2015 nyarán)

A mindszenti tanyavilágban télen és nyáron is lehet rossz idő. Két évvel ezelőtt az egyik tanya kigyulladt, és Szakál bácsi benn égett. A Szakál-tanyát ketten lakták, egy öreg házaspár. Szegények voltak és tiszteletre méltóak.

Az útinapló előző része itt olvasható:
Zsidó Manci tisztessége

– Épp egy rossz télbe mentünk bele – magyarázza a tanyagondnok és fölsóhajt. Gyötri a lelkiismerete. – Szakál néninek baja lett a tüdejével, súlyos baj, tüdőrák, én pedig úgy gondoltam, beteg ember nem maradhat télvíz idején odakinn. Hiszen mindig gond volt, hogy mivel gyújtsanak be. Több helyiséget laktak, én meg folyton azt mondogattam, ha rossz a tél, bújjanak össze egy helyiségbe, azt fűtsék. Addig-addig mondogattam Ibolya néninek, hogy a kórházból nehogy a tanyára menjen, a telet vészelje át a városban, a lányánál, míg végül beleegyezett. Rá második éjszaka jött a telefon, ég a Szakálék tanyája. Sokáig oltották a tüzet, ugye ott kint, a tanyán nincsen tűzcsap, be kellett jönni vízért a városba, és Szakál Istvánt már csak holtan hozták elő… Vittem Ibolya nénit kisbusszal a tanyához, egész úton azt mondogatta, ugye, Lillácska, nem lesz semmi baj. Aztán csak álltunk az orvossal, és nekem kellett Szakál bácsit azonosítanom… Gyötört a lelkiismeret, vajon jól tettem-e, hogy Ibolya nénit elhoztam a férjétől. Ha nem viszem be a városba, lehet, hogy ez az egész nem történik meg. Hiszen akkor ketten vannak, és egymást támogatva biztosan ki tudnak jönni a tanyából… Addig gyötört a lelkiismeret, amíg Szakál néni élt. Bár ő soha semmi rosszat nem mondott rám, mindig csak azt, hogy meghosszabbítottam az életét avval, hogy bevittem a lányához, Mindszentre. Attól még, ahányszor csak találkoztam vele a városban, mindig a bácsi jutott az eszembe, és ez akkor is így van, amikor a leégett tanya előtt megyek el.

a mindszenti

Csatordai Mihály, Fejős Mára tanyalakók Munc Lilla tanyagondnokkal – Szebeni-Szabó Róbert felvétele, 2015 tavasza

EMBER A CSATORNÁBAN

– Csókolom, csókolom, puszillak Miska bácsi! – kiáltja Munc Lilla tanyagondnok. – Meghoztam, amit kérni tetszettek: két kenyér, egy rúd párizsi meg egy csomag dohány.

Kikászálódunk a kisbuszból és a köves útról a tanyához gyalog megyünk. Jobbra egy csatorna, egy árok van, ebbe szédült bele Csatordai Mihály.

– Épp akkor jártam errefelé – magyarázza Muncz Lilla –, épp meg akartam állni a kisbusszal, amikor Csatordai bácsi fölhívott a mobilján. Baj van, mondta, beleesett a csatornába. Azonnal hívtam az ügyeletet. A tanyaiak ugyanis nem olyanok, mint a városiak, hogy bármi kicsiséggel orvoshoz szaladnak. Miska bácsi sem kapkodta a gyógyszereket. Magas a vérnyomása, a csatornába szédülve agyinfarktust kapott.

A tanya közel száz éves, s ahogy a mindszenti tanyák többsége, ennek a fala is félig vert, félig vályog. A tanya előtt ott áll a feleségével együtt Csatordai Mihály. Az arca barázdált, olyan, mintha száz éves volna.

– Hatvannégy éves vagyok.

– Az nem sok.

– Csak a negyvenöt évnyi munka… A nyugdíjam hatvanhét ezer forint.

– Az nem sok.

– 1963 óta élünk itt. De csak amikor a téesztől megvettük a tanyát, akkor vezettük be a villanyt. 1981-ben. Van fürdőszoba. Meg két diófánk. Nyáron jó. Jó hűvös a tanya, a falvastagság ötven centi. A téeszben fogatos voltam. Lovakat hajtottam. Valamikor itt, a tanyán rengeteg jószágot tartottunk, volt fejős tehén, disznó, kecske, még egy kis halastó is…

– Mi lett a földdel?

– Olyan helyzetbe kerültem, hogy elmentem kezesnek, és meghalt a pénzfelvevő. Másfél millió még hiányzott, nem bírtuk fizetni, így ment el a föld. Negyvenegy aranykoronás, a környéken a legjobb. Ő a feleségem, Fejes Mária. Nyugdíja nincs, ápolási díjat kap.

– Kit ápol?

– Az agysorvadásos fiunkat. Így született, és már negyven éves.

– Attól féltünk – mondja az apró, törékeny Fejes Mária –, azért nem lett másik gyermekünk, mert mi van, ha az is ilyen lesz. Erről sem tudjuk, hova kerül utánunk.

– Nem tudom megmondani – mormolja Csatordai Mihály és hosszan hallgat –, hogy mi volt a legjobb az életemben.

– Nagyon semmi – mormolja rá Fejős Mária.

– Mindig fizikai munkát végeztem…

– Valamikor ápolónő szerettem volna lenni, de sokan voltunk testvérek és nem futotta tanulásra.

– Most ápolhatja a fiát.

– Most ápolhatom. Csak már nemigen bírom a gerincemmel. Mi már csak arra vágyunk, hogy minden nap megéljünk. Hogy ne kellene attól félni, jaj, mi lesz holnap. Mi lesz velünk?

a mindszenti

Minda Terézia mindszenti tanyalakó – a szerző fotó-jegyzete, 2015 tavasza

GÉZA AZ ÉGEN

A Mihály-tanya felé haladva az égből apró ugatások hallatszanak. Minda Terézia negyvenkét éves tanyalakó fölnéz az égre, elmosolyodik, és a vadlibák keringőzéséről eszébe jut egy történet.

– A férjem kivitte a marhákat legelni a gyöpre. Olyan május eleje lehetett, és a köves út meg a vasút között szaladt egy kisliba. A férjem utána, megfogta. Látja, szalad egy másik is. Arra gondolt, valaki elszórhatta, elhagyhatta őket, és megfogta azt is. Hogy ne legyenek egyedül, vettünk melléjük még hármat. A talált libák közül az egyik hamar elpusztult, a másik pedig, hiába evett ugyanúgy, mint a többi, egyre jobban lentebb maradt. A többi liba szép fehér lett, ez meg szürke. Így jöttünk rá, hiszen ez egy vadliba. De akkorra már annyira hozzánk szokott, hogy nem repült el, csak nézte, figyelte a keringőző vadlibákat az égen. Mi Gézának neveztük el, bár nem tudtuk, fiú-e vagy lány. Jött utánunk, szépen ballagott. Aztán egyszer csak fölrepült, tett egy nagy kört, visszaszállt, megint fölrepült az égre, a fehér libák meg kiabáltak, ők is vele repültek volna. Géza azon az évben sokat volt az égen, ám a következő tavaszon valami elvitte vagy széttéphette, talán vadkutya vagy róka lehetett, mert csak néhány toll maradt utána… Az én édesapám is lelenc volt. Kiadták az egyik mindszenti tanyára, ahogy mostanában is azt akarják, hogy az állami gyerek inkább kerüljön nevelőszülőhöz. Az édesapám szülei éltek, Kisteleken. Csakhogy az apja a háborúban elveszítette a lábát, falábú lett. Én nem tudom, hogy ezen különböztek-e össze, de mert a mama nem bírta egyedül nevelni a gyerekeket, kettőt ide adott, egyet mit tudom én hová, és csak a legkisebb maradt vele. Minda Péter Pál, így hívták az apukámat, akit a Bánfi tanyán neveltek. Ő meg itt a tata, az apósom – mutat Mihály Tamásra, aki madzaggal összekötött rongyos kabátjában úgy néz ki, akár egy muzsik. – Nem azért, mintha nem volna neki más, de így szereti – mondja szabadkozva Minda Terézia.

– Jöjjenek be a házba. Tessék vigyázni, nehogy megcsapja a faág. Két nagy szoba van meg egy kicsi.

A konyhában ülünk le.

– A férjem, Mihály Tamás született ide. A férjem saját magának szeret dolgozni, ilyen beállítottságú. Azt is mondja, másutt nem volna megfizetve a munkája… Három gyerek van, ebből kettő iskolás, a harmadik már huszonnégy éves. A tizenkét éves lány nem szeret itt. Azt szokta mondani, azért, mert mi szegények vagyunk. Máskor meg azt mondja, hiszen jó itt, mert minálunk sokkal-sokkal szegényebbek is élnek. Itt, ha kell, ugye csak megfogunk egy csirkét, egy kacsát vagy egy libát… Ötven-hatvan-hetven van belőlük, disznóból három-négy. Évente három disznót vágunk, a novemberi megy a hűtőbe, a januárit fölfüstöljük, mert idő kell annak, hogy valami jó legyen… Csak pénzünk nincs. Minálunk pénz abból van, ha valamit eladunk. Az emberek ma annyira rá vannak intézve a fizetésre. Ha nem kapnak, úgy gondolják, vége a világnak. El se tudják képzelni, hogy a megélhetést pénz nélkül teremtsék elő. Én is alig bírtam megszokni. Mert ha valaki tudja, hogy tizedikén megkapja azt a százezer forintot vagy teszem föl azt az ötvenezret, akkor az a pénz megvan, de nálunk csak a gyerekek után jön a családi pótlék, ami majdnem 27 000 forint, és ami majdnem egészében el is megy. Rögtön befizetek belőle 17 ezret az iskolai ebédekre. Ugye egész nap ott kényszerülnek lenni, és az nem megy, hogy innen, a tanyáról vigyem be nekik az ételt… Télen ötkor kelek, nyáron hamarább, négy órakor. Így, mire fölmelegszik az idő, a jószág is megfejődik, és mennek ki a legelőre. Általában a tata viszi ki őket. Kiballag velük a vasút melletti legelőre. Saját legelő. A tata is itt lakik velünk, nemrég töltötte be a nyolcvanat, isten tartsa meg sokáig, én meg negyvenkét éves vagyok, de az uram már úgy hív, hogy öreglány… Sosem éltem tanyán. Szegvári vagyok, a szomszédos településről jöttem férjhez ide, a Mihály-tanyára, ahol még villany sem volt.

– Hány éven át?

– Hallja, még vagy tizennégyig. Tizennégy éven át nem volt villanyunk, kézzel mostam vagy visszajártam Szegvárra az édesanyámhoz. A villany a tanyánkra 2006-ban jött be… Nem születtem bele a gürizős tanyai életbe. Varrónőnek tanultam, elvégeztem, rá egy évre bezárták a varrodát. Nekem még most is nagyon nehéz itt, mert nincs folyóvíz. Ivóvíz. Úgy kell hordani a faluból, az artézi kutakból. Az az igazság, nem tudom, hogy a mi ásott kutunk vize egészséges-e. A férjem, a kisebbik fiú meg a nagy is azt mondja, hogy jó. Jó hideg. Az állatok is ezt kapják. Fiatal házasként is ezt ittuk, aztán 2000-ben, a nagy tiszai árvíz idején a talajvíz annyira fölemelkedett, hogy a kút vize is följött, bezavarosodott, csúnya lett, és mi jó ideig a faluból, Mindszentről hordtuk az ivóvizet. Mostanra már annyira elszoktam a kútvíztől, hogy meg se bírom meginni. Ma is húsz liter ivóvizet hoztam a faluból. Az az igazság, hogy az autó mindennap megy valamerre. Saját autó. Ma például egy kis tejet, túrót vittem a piacra. Szegváron piac szerdán, pénteken és szombaton van, nyáron meg mindennap árulunk dinnyét. Saját termelésű. A tejet házhoz is viszem, és ha ebből meg tudom venni a kenyérre valót, az már jó. A tyúkjaim is tojnak. Egy héten száz-százhúsz darabot. A fölösleget el tudom adni, darabját 30 forintért.

– Ha valaki tanyán él, akkor nőként vágyik-e szép ruhára?

– Igen. Kenceficére nem, bár az nagyon is tetszik, amikor egy nőt olyan szépre kisminkelnek. Magamat nem festem, nem is értek hozzá.

– Azért a városba, a híres mindszenti bálba elmegy?

– Nem. A piac az egyedüli szórakozásom.

– Olvasni szokott?

– Nem. Ezt röstellem, de megmondom őszintén, fáradt vagyok hozzá. Televíziónk van, de azt sem igen nézem. Mert vagy ebédet készítek vagy vacsorát. Este is az egyiknek kakaó kell, a másiknak tejes kávé, és folyton mosogatok. Elfáradok. Egész nap megyek… a tojások után is. Mert a tyúkok szabadon vannak. Ezek itt arra mennek, amerre akarnak. Ezek nem tápot kapnak, ezeket össze sem lehet hasonlítani azokkal, amiket kasztnikba szorítanak. Tojnak a tyúkjaim ebbe az udvarba meg a másikba is, ott, ahol a birkáink vannak. Tíz. De azokat tényleg csak azért tartjuk, hogy amikor magunknak húst szeretnénk, tudjunk vágni. Hasznot a tehén ad meg a hízott bikák. Ebből élünk. Nehezen. Ha fölösleg van, az eladódik. Összesen 23 hektáron gazdálkodunk, de ebbe beletartozik a gyöp is meg a tanya körüli 12 hektárnyi gyümölcsös. A gyümölcsöt is eladjuk. A gyümölcsös az egész családot lefoglalja, mert termelünk dinnyét. Nem, a nagyfiú nem szeretne innen elmenni, de két családnak ez a ház már tényleg nem elég. A tata is itt van velünk. A nagyfiúnak odaát kéne fölépíteni a kistanyát, amit most gyümölcstárolásra használunk. Hogy mondjam. Baromfiállományt sem érdemes eladásra tartani, mert máshol, nagy dömpingben annyira olcsón állítják elő, amennyiért én nem tudom. De ám az ízüket össze sem lehet hasonlítani. Ezek kapirgálnak. Mégis, ha kilójáért 800 vagy 1000 forintot kérek, akkor a vevők inkább a kasztnisat választják.

Kimegyünk az udvarra. Idegenek vagyunk, a libák azonnal gágognak, jeleznek.

– Kiszámolta már, hogy a munkájából havonta mennyi pénz jön be?

– Ha én számolok, akkor rögtön abba is kell hagynom. Mert akkor vége mindennek. Annyi pénz nincs is. Azt nem lehet megszámolni, hogy mennyi munkát végeztem, és mennyi a haszon. Itt most ilyen nincs. Pár évvel ezelőtt kicsit még tudtunk spórolni. Nem panaszkodom, mert látom, hogy a másik még elesettebb, neki már tényleg nincs semmije…

– Önnek lesz nyugdíja?

– Állítólag ha így, őstermelőként eltöltök húsz évet, akkor igen, talán, valamennyi. A tata, aki nyolcvan éves, öregségi ellátást kap, havi 37 ezret… Anyagi helyzete van itt mindennek. Csinálnánk mi annyi mindent, csak kevés a pénz. Egyre kevesebb. Föl van ám töltve az út téglával, csak ráment a sár. Ha nem volna a sár alatt tégla, akkor a tanyáról ki sem tudnánk menni. Minden évben megterítjük az utat kaviccsal, és minden évben rámegy megint a sár… Ez a gazdaság ma csak arra jó, hogy az ennivalónk meglegyen. Tizenkilenc évesen kerültem ide. Nem volt pénzem. Honnan lett volna. A férjemnek sem volt. A tatáék csinálták a dinnyét, vitték a piacra, eladták. Már huszonhárom éve vagyok itt – gondolkodik el Mihály Tamásné Minda Terézia és fölmutat az égre. – Úgy tartják a régiek, ha a vadlibák észak felé tartanak, akkor csak keringőznek. Ha meg délre mennek, jön a rossz idő.

a minszenti

Muncz Lilla átugorja a pocsolyát, ebédet visz / Tanyáról ki, tanyáról be. Munc Lilla tanyagondnok naponta 200 kilométert tesz meg – Szebeni-Szabó Róbert felvételei, 2015 tavasza

Asszonybál, paripabál

Munc Lilla már kilenc éve, hogy a mindszenti tanyavilágot járja. Naponta kétszáz kilométert tesz meg esőben, hóban, napsütésben. Amikor a köves út széléről először kiáltotta: Jó napot! Csókolom, csókolom!, a tanyán élők bizalmatlanok voltak. Óvatoskodtak. Ellenségnek tekintették, mert mit akar tőlük egy nő. Egy gondnok. Egy állam által kirendelt tanyagondnok.

Már megint mi kéne a hatalomnak, töprengtek a tanyaiak, az idősek meg rögtön a múltat, az ötvenes-hatvanas éveket kezdték emlegetni:

– 2370. Ennyi embert akartak a mindszenti tanyavilágból kitelepíteni. Erőszakosan. Be a faluba.

– A hatalom azt is mondta, cserébe a földjeinkért építőanyagot kapunk, beköltözhetünk Mindszentre, a munkahelyünk pedig a termelőszövetkezet lesz.

– De hát nekünk a tanyavilágban iskoláink voltak.

– És gazdakörünk, szatócsboltunk, szélmalmunk, kocsmánk…

– Hagyományaink: asszonybál, emberbál vagyis paripabál…Kugliztunk, kártyáztunk, télen a fiatalokat a Gazdakörben fizetett tánctanár tanította.

– Kápolnákat építettünk, útszéli családi kereszteket állítottunk…

*

Megy a tanyai kisbusz Munc Lillával, viszi az ebédet kis műanyag éthordókban. Gyógyszert, dohányt, vekni kenyereket… Az éthordókat a tanyagondnok általában a kerítésekre akasztja. Átugorja a pocsolyát, a tanyalakó figyel, kiles, nem mozdul; nem szereti az idegeneket. De amint arrább megyünk, az éthordó szinte azonnal eltűnik.

Azok a tanyalakók a legbizalmatlanabbak, akik a legkiszolgáltatottabbak. A polgármester úr a városban, Mindszenten azt mondja, az utóbbi években egyes családok adósságspirálba kerültek, elveszítették a házukat, kiszorultak abból a környezetből, ami korábban életben tartotta őket, és tanyán vállaltak munkát, ingyen munkát, ott lakásért cserébe. Mert hogy ilyen esetekben a tanya arra is jó, hogy elbújjanak a szégyenük elől.

Van olyan tanya, ahol a bejáró elején, akár a mesében, parányi faházikó áll. Rúdon, egy-másfél méter magasságban. Az éthordó ebbe kerül, a négy kilós kerek kenyér meg a Miskolczi-tanya előtt álló henger alakú fekete fóliasátorba. Ott a tanyagondnok fölakasztja egy kampóra. A kenyérért majd egy öreg tanyai jön le a dombról. Arról.

Megy a kisbusz, az ölünkben egy tanyai térkép van az ötvenes évekből. 475 számmal ellátott tanyát látunk rajta, de a valóságban ennél több lehetett, mivel voltak A és B jelzésűek. A tanyagondnok szerint a lakott tanyák száma ma mindössze 33. Ehhez jönnek a hobbi tanyák és a lakatlanok. Egy időben a rendőrség megpróbálta a lakatlan tanyákat föltérképezni, de a számuk folyton változott. Egyes földművelők ugyanis, amint a földhivatalban megtudják, hogy a tanya elhalt tulajdonosának már nincs élő hozzátartozója, akkor, ahogy errefelé mondják, beharácsolnak, vagyis a tanyát belehúzzák a földbe. A föld errefelé jó. Jó fekete. Harminc-negyven-negyvenegy aranykoronás.

– Azokon a helyeken – mutatja Lilla –, ahol az út mentén bejárókat látnak, valamikor tanyák álltak. Errefelé tanyasorok voltak, telepek, bemenő utakkal… Igen, vannak tanyák, ahol máig nincs villany. Idősek lakják.

Négyen utazunk a kisbuszban. Zsidó Manci, az egykori tanyai kocsmáros mellett magas, betegesen sápadt arcú férfi ül. Valamikor földmérő volt. Most nem túl jó a szaga. Az egyik tanyán disznókra vigyáz.

– Gondnok vagyok – mondja. – Az a feladatom, hogy figyeljem az állatokat. Nyáron már hajnali négykor körbe kell járni a telepet, mert egyesek képesek, és megölik a másikat. Disznók. Vagy hetvenen vannak. Ez a bandás tartás. Így könnyebb túladni rajtuk. Már tizenhét éve, hogy kint élek tanyán. Hét évet egy másik mindszenti tanyán töltöttem, de azt eladták, és a jószágtartással is fölhagytak. Itt tíz éve vagyok. A gazda úgy nyilatkozott, ha nem bírom tovább, akkor is lesz helyem, de én ebben nem reménykedem.

– A gazdától mennyi fizetést kap?

– Semennyit.

– Egy fillért sem?

– Cserébe van, hol laknom. Volt egy vállalkozásom Pécsen, vendéglátás, nem sikerült. De rokkant nyugdíjam az van.

– Hány éves?

– Hatvanegy. A főorvos úr azt mondta, már így is meghaladtam az átlagéletkort… Egyedül vagyok a tanyán. Igen, teljesen. Nincs asszony. Amíg Manci néni üzemeltette a kocsmáját, addig át-átjártam, legalább hetente. Azóta nem mozdulok. A tanyagondnok időnként rám kérdez: „Gábor, mi újság? Gábor, nem kell bejönnie a városba? Beviszem.”

(Folytatjuk)

(A riport elkészítéséhez a Független Médiaközpont nyújtott támogatást az „Egységes női hang – egyenlően hallható?” című projekt keretében, amelyben a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség partnereként vesz részt. A projekt az EGT/Norvég Civil Támogatási Alap, valamint az Ökotárs Alapítvány és partnerei támogatásával valósul meg. A riport tartalma a szerző kizárólagos felelőssége, az nem feltétlenül tükrözi a támogatók nézeteit.)



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!