Hogy mi segített? Hogy minek köszönhetően voltam képes elnavigálni a teknőt abban a nukleáris árapályban, ami még a biztonságos mélységben is úgy rázott bennünket, hogy úgy éreztük magunkat, mintha egy hangsebességgel repesztő hullámvasúton ülnénk?
A Vörös Október segített. Nem mintha a darabjai ott hánykolódtak volna előttünk. Nem, a roncsok már sehol sem voltak. Én csak elképzeltem a Vörös Októbert. Arra gondoltam, hogy benne ülök, ordibálok a másodtisztemmel, Ludwiggal, és utasításokat köpködök a zömök kis közlegényemnek, Martinnak, miközben mind a hat kezemmel forgatom a forgatókat, nyomogatom a nyomogatókat, kallantyúzom a kallantyúkat, csavargatom a kurblikat, elbíbelődöm a hengeres tárcsákkal, és persze az infralátásomnak köszönhetően még a teljes sötétségben is folyamatosan monitorozom a különféle kijelzőket. Az elmémben mátrixszá állnak össze a baljós számadatok. Ikerprímek és Fibonacci-sorozatok sejlenek fel a ködből, miközben azt mondogatom: a félelem csupán illúzió. Nincs félnivalónk. Ludwignak esetleg van, de neked, Karl? Neked nincs mitől félned.
Csak az számított, hogy egyenesben tartsam az Alvint, és ehhez finom manőverek egész sorozatára volt szükségem. Ha túl mélyre merülök, könnyen megrepedhet a borítás, ha túl közel maradok a felszínhez, lehet, hogy holnap reggelre – ha egyáltalán megérjük a holnap reggelt – öklömnyi daganatok nőnek ki belőlünk. Ha pedig középen maradok, egy elképzelt, ideális mélységben – mennyi is lehet ez, negyven-ötven méter? –, akkor kiszolgáltatom magunkat a környéken ólálkodó, mutálódott pörölycápafalkáknak. Nem mintha az üveget át tudnák törni, de elegendő, hogy egy ilyen kíváncsi torzszülemény bedugja az orrát a turbinába, és egy pillanat alatt kiakaszthatja a motort. És akkor mi lesz? Itt lebegünk, várva a lassú süllyedést? Gyönyörködünk a felszín közelében még csillámló korallzátonyok opálos színeiben, amiket pillanatokon belül letarol a szubatomi homokvihar?
Örvénybe kerültünk, márpedig, ha elveszítjük az egyensúlyt, ha elveszítjük a kohéziót, ha elveszítem az irányítást a kis kétéltűnk felett, akkor a vízörvény egyik felfelé tartó csigavonala bizonyára felkap bennünket, és kiköp a partra.
A partra, ahol mindannyian tudjuk, hogy mi vár ránk.
A szemed, mint a buggyantott tojás. Bőröd ehetetlen hústerrénum. Csontjaid törékeny szálkák. Egy dögkeselyű föléd repül, nekrofil optikáján keresztül végignézi, ahogy a bordáid maguktól kibuknak az egyre szikkadtabb bőr alól, és azt gondolja: „Inkább éhen veszek, de ezt nem eszem meg.”
Rögtönzött számításaim szerint alig maradt a városban épület, amelynek oszlopai kibírták volna a lökéshullámokat. Egyedül a műanyag szálas tartóelemekből épített monstrumok reménykedhettek a túlélésben, amelyek törékenyebb társaiknál jobban viselték a kilengést – újabb példája annak, hogy csak az él, ami gyönge. Ami hajlítható. A masszív képződmények szétrobbannak, összeomlanak, mert képtelenek alkalmazkodni. A merev épületek nem hajtanak fejet a náluknál nagyobb erő előtt. Ahogy a túlságosan merev hímtagokat is letarolja a női kezekben lappangó agresszivitás.
Tulajdonképpen ki menti meg a többiek életét? Ki vezeti ezt a teknőt, ha nem a kis Carlito? Kinek köszönheti ez a két pökhendi alak az életét, ha nem nekem?
Vajon Ludwignak és Martinnak megfordul ez a fejében? Egyáltalán, min agyalnak ezekben a kritikus percekben, a közvetlen életveszély pillanataiban? Igazából nem akarom tudni. Nyilván kavarognak a fejükben valamilyen gondolatok – és ez már önmagában kevés jót ígér –, de a hömpölygő ötletkonglomerátum, szorongásgóc és egyéb ködpászmák sűrűjében azért egyvalami biztos.
Az, hogy Martin Friciért aggódik. Ludwig pedig a matematikai virtualitásban keres menekvést és nyugodalmat.
