Kiscsoportos lett a Fiatal Írók Szövetségének nyári tábora, tudomásom szerint legalábbis egy négy éves gyerek, ha minden klappol, éppen ennél a csoportnál jár. Egy négy éves gyerek első lépése a szülő számára már túl távoli ahhoz, hogy csodaszámba menjen, az első lépésből ekkorra sok ezer elszaladás lesz, még több elesés, horzsolás és hiszti, négy év távlatából valahogy így van ez a FISZ-táborral is. Persze, ha szóba kerül a nagy első, senki sem érzékenyül el, inkább az apokaliptikus viharról kezd mesélni, ami szinte lemosta az embereket a hegyről, és csak ezután következik a megállapítás, hogy már akkor is kicsik és kemények voltak az ágyak Visegrádon. Élménybeszámoló a FISZ-tábor első (fél) napjáról.
Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy lerakjam a nagy negyedik legendájának alapjait: az idei FISZ-táborban dögletes meleg van, elképzelni se merem, mi lesz később, ha délelőtt tízkor már harminc foknál tartunk. Mondanám, hogy a tábor kezdi kinőni a gyermekbetegségeket, de hazugság lenne, pont az a jó az egészben, hogy itt a változatlanság gyönyörködtet. A helyszín továbbra is Visegrád, még mindig faházakban szállásolják el a népet, az ágyak, ahogy föntebb jeleztem, minden szempontból rosszak, és bár kicsit dörgött az ég az első nap vége felé, azóta rátelepedett a fiatal írók világára Az Elviselhetetlen Hőség. Egyszóval a helyzet nem könnyű, és mi, fiatalok még így is kegyelmi állapotban érezhetjük magunkat az ötvenes éveikben járó öregekhez képest.
Történt ugyanis, hogy az első nap vendége a Szegedi Tudományegyetem bölcsészkarának docense, az irodalomtörténész és író Szilasi László volt, aki részvétlenül a pofánkba vágta, hogy bármilyen is most, huszon-harmincon évesen az élet, ennél már csak rosszabb lesz:
Nekem mindig azt mondták, hogy ötven éves kor után elkezdődik valami, akkor az egészségünk egy kicsit megbillen, kezd minden romlani, és azt látom, hogy ez így van. Ebben a korban például már egyáltalán nem tudsz inni. A bortól savad van, ha beveszed a savlekötőt, meghalsz, a töménytől szintén meghalsz, a sör felfúj. Ott állsz, elhíztál, és még inni se tudsz.
A beszélgetést vezető Vass Norbert mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne a megszokott és kikerülhetetlennek vélt kérdéseket tegye fel az írónak, ennek is köszönhetően volt a tábor egészen hatásos felütése a kicsit szokatlan szögből elkapott Szilasi-portré. Arra a kérdésre, hogy regényeiben tudatosan szúr-e le popkulturális dárdákat többek között a zenék beemelésével, Szilasi röviden azt mondta, nem.
Ez úgy hangzik, mintha próbálnám előadni a természet naiv gyermekét, holott nem.
Majd a kérdést megkerülve úgy folytatta:
Két nagy fenyegetője van a munkámnak. Az irodalmat egyrészt szorongatják a sorozatok, mint, mondjuk, a Breaking Bad. Ahogy abban be van rendezve egy szoba, az maga egy Balzac-regény, irtózatos mennyiségű információt ad, totális realizmus, azt már ne csináljad, mert ők jobban csinálják. A másik ellenség pedig a lektűr, az irodalminak tűnő értékek továbbgördítése, hogy legyél kedves a migránsokkal és bánj jól a gyerekekkel.
Szilasi az értelmiségi szereptől, de legalábbis annak deklarálásától mintha mániákusan irtózna, ezt a beszélgetés során többször hangsúlyozta.
Az értelmiségi szerepből ki kell törni. Nagyon szeretek tanítani, arra rá lehet építeni egy életet, a többi szerepre nem, nem érdekel már más igazán. Írom a tanulmányaimat, a kritikáimat, az irodalom egy másféle tudás a világról, ami érdekel, de míg lángoló ifjúságomban nagyon érdekelt, hogy Foucault milyen okos, mára ezt eluntam.
A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a beszélgetés után, az első fröccs megvásárlásának pillanatában rájöttem, a táborban mégiscsak van markáns változás: idén hadrendbe állt egy borgép, amit elképzelni sem tudtam addig, amíg nem láttam működés közben. Szóval az egyik leglényegesebb észlelésem az első fél nap után, amit a mogyoróhegyi kemping romantikájában töltöttem, hogy már itt is pontosan olyan zuhanyrózsából jön az alkohol, mint a belvárosban.
