+ Ajánló

Világméretű összeesküvés zajlott 1955-ben?

a nagy titok nehru rené barjavrel

Ráadásul az összeesküvésben részt vett volna Nehru mellett De Gaulle és Kennedy is? Ijesztő történet!

Persze, mindez csak egy kémregény lapjain, s ráadásul ez a kémregény úgy sci-fi, hogy közben meghökkentő romantikus történet is! René Barjavel regénye – melynek magyar címe A nagy titok – nem véletlenül tudja maga mögött a lelkes olvasók sokaságát. Olvassunk bele!

RENÉ BARJAVEL: A nagy titokAtheneum Kiadó, 2015 – 352 oldal, ISBN  9789632934204

1955. január 17-én, valamivel délelőtt 11 óra után Panditzsi Nehru, India miniszterelnöke megnyitotta a francia minisztertanácshoz hasonlítható testület ülését. Azonnal vitára bocsátotta a Bihar államban pusztító éhínség elleni intézkedések tervezetét. A hatalmas észak-indiai síkságon három éve egy csepp csapadék sem esett. A repedezett földön az emberek és az állatok apránként elveszítették testük nedvét és húsát, és csontvázzá fogytak, mielőtt meghaltak.

A teendő egyszerű: a Gangesz vizével kell öntözni Bihart. Ami fél évszázadba telne. Élelmiszert osztani. De nincs mit. Imádkozni az esőért. Egy örökkévalóság óta imádkoztak.

Körülbelül fél tizenkettőkor befutott egy telefonhívás Bombayből. A kormányfőt keresték. A személyi titkár vette fel, és azt válaszolta, nem zavarhatja meg a miniszterelnököt ülés ideje alatt, aminek keretében súlyos problémák kerülnek tárgyalásra. A vonal másik végén beszélő férfi, akinek a nevét a titkár jól ismerte, erre azt mondta, hogy semmi sem súlyosabb és fontosabb a világon annál, amiről sürgősen beszélnie kell Nehruval.

A kormánypalota tanácstermének az asztalán megszólalt a telefon, amelynek csak természeti katasztrófa, háború vagy tűzvész esetén szabad megszólalnia. Nehru felvette a kagylót, és csak hallgatott, amíg a miniszterek meglepődve és aggódva nézték. A vonal másik végén beszélő férfi, akit Nehru jól ismert, megkérte, hogy minden egyéb teendőjét félretéve azonnal keresse fel őt Bombayben. Semmi sem súlyosabb és fontosabb a világon annál, amiről sürgősen beszélnie kell vele, négyszemközt.

Egy indiai számára a halál nem fontos, és nem is sajnálatos esemény. Sem a másoké, sem a sajátja. A halál nem több, mint a reinkarnációk hosszú útján egymást követő szakaszok egyikének a lezárása. A lélek csak akkor ismeri meg végre a Békét, ha előtte megtisztult, az erdő faleveleinél is nagyobb számú élet szenvedései által. A mindenki számára elkerülhetetlen, végtelen megpróbáltatásokat

az indiaiak többsége beletörődéssel fogadja, jelenlegi életének nagyobb és kisebb csapásait türelemmel viseli, amely csak egy a még hátralévő milliónyi, ugyancsak megpróbáltató életük közül. Néhányan úgy próbálnak kiszabadulni a számtalan élet végzetéből, hogy böjtöléssel, lemondással, meditálással és lelkigyakorlatokkal minden tisztátlanságot letörölnek magukról, egészen addig, amíg lelkük utolsó kavicsa elég finom nem lesz ahhoz, hogy áthatoljon a reinkarnációk alagútjának a falán. Egyes bölcsek, mint Nehru és előtte Gandhi, akik végtelen együttérzéssel viseltetnek az élők szenvedései iránt, igyekeznek elegyengetni az utat, amelyet meg kell tenniük jelenlegi létezésük során, hogy megkíméljék őket a vérző sebektől. Már amennyire ez lehetséges. Megteszik, ami telik tőlük…

A vonal végén beszélő férfi mondanivalója olyan súlyos volt, hogy nem kockáztathatta, hogy akár csak egyetlen szavát meghallja más is, mint Nehru. Kérte a Panditzsit, hogy késlekedés nélkül menjen el hozzá. A világ sorsa – és talán még annál is több – függ attól, hogy milyen sebesen keresi fel, és hogy azt követően milyen gyorsan hozza meg a döntéseit.

Nehru letette a telefont, és pár percig csendben ült. Fehér zubbony volt rajta, felülről a harmadik gomblyukában vörös rózsát viselt. Miniszterei csendben nézték, és várták, hogy megszólaljon. Ő nem nézett senkire, csak gondolkodott, ajkain nagyon halvány mosoly őrizte állandó udvariassága jelét. Még alvás közben, a legsötétebb éjszakán is mosolygott, a fény iránti udvariasságból, az ellentéte iránti udvariasságból.

Végül az asztal körül ülő férfiakra nézett, és elnézést kért tőlük, amiért magukra kell hagynia őket. Magánjellegű okokból haladéktalanul Bombaybe kell utaznia. Folytassák nélküle Bihar problémáinak a megvizsgálását. Nehru kiment, a miniszterek utánarohantak, Bihar kiszáradása pedig folytatódott, és ez akkor sem lett volna másként, ha Nehru ülve maradt volna.

A miniszterelnök magánrepülőgépe Bombay felé repült. Az ember, akit készült felkeresni, egy idős férfi volt, apja barátja. Nehru tiszteletet és csodálatot érzett iránta. Bölcs és szent ember volt. A belső megtisztulásnak arra a szintjére jutott, hogy képtelen volt akár egyetlen igaztalan, felesleges vagy csak komolytalan szót kiejteni a száján. Ezért ment el hozzá a Panditzsi.

Az indiai kormány telefonjait természetesen lehallgatták, ahogy a világ összes kormányáét. Három titkosszolgálat már tudta, Nehru azért megy Bombaybe, hogy megtudjon valamit, „amin a világ sorsa múlhat”. A gép még fel sem szállt Újdelhiből, máris kódolt üzenetek indultak minden irányba: jelentettek a kormányoknak, értesítették a Bombayi ügynököket, felvilágosítást kértek a telefonálóról, lépéseket tettek annak érdekében, hogy megtudják, miről fognak majd beszélni, beszereztek mindenféle dokumentumot, mintát, fényképet, információt, ami kapcsolatban lehet a beszélgetéssel…

Az üzeneteket további kémek fogták el és dekódolták, és a nap végére már valamennyi titkosszolgálat foglalkozott az üggyel. Így kezdődött a hatalmas és sötét csata, amely aztán éveken át tartott, és számos áldozatot követelt a hírszerző szolgálatok soraiból. Ám noha nemegyszer kézben tartották az ügy hihetetlen fontosságának a bizonyítékát, a hosszú háború egyetlen percében sem tudta egyetlen ország egyetlen ügynöke sem, hogy miről is van szó valójában.

A repülőgép leszállt Bombay repülőterén, a trópusi tél nyirkos hőségében. Nehru leereszkedett a mozgólépcsőn. Fehér zubbonyának harmadik gomblyukában a vörös rózsa már hervadni kezdett. A délután közepén jártunk. Párizsban már régen beköszöntött az éj. Az éj és a hideg. Jeanne Corbet megtelefonálta a férjének, hogy nem megy haza éjszakára. A férfi tudta, hogy miért. A felesége nem titkolt el előle semmit.

Jeanne huszonegy évvel volt fiatalabb nála. Akkor figyelt fel a lányra, amikor az orvosi karon az ő kardiológiaórájára járt. Összeházasodtak, két éven át nagyon boldogok voltak, még a harmadik évben is boldogok, azután pedig békésen éltek egymással.

Jeanne okos és szép is volt, és eltökélte, hogy sikeres lesz a pályáján. Férje nélkül is boldogult volna, ám neki köszönhetően megnyíltak előtte bizonyos ajtók, és nem kellett végigfutnia a tiszteletköröket. A férfi asszisztense lett. Szerette a munkáját, szerette a férjét. Volt egy fiuk, a tizenegy éves Nicolas. Jeanne-nak tizenegy hónapja szeretője volt. A találkozás teljes mértékben átváltoztatta.

Férjével volt része kielégülésben és még örömben is, amit gyengédséggel, elismeréssel, sőt vággyal is viszonzott. Intelligens egyetértés és egyensúly uralkodott közöttük, és a megosztott éjszakai percekben mindketten megtalálták a számításukat, ám Roland-nal az egyik pillanatról a másikra egy új világban találta magát, mint amikor a repülő átszakítja az esőt, és a hirtelen ragyogóra váltó felhők felett felfedezzük a nap dicsőségét.

Ciklonként fog lecsapni életükre annak a találkozásnak a következménye, ami akkor történt Bombayben, amikor Jeanne Roland-hoz készült.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top