A mindszenti tanyavilágban a legjobbat hallgatni Zsidó Manci vadgesztenyefája alatt lehet. A gyönyörű, hatalmas fa a tanya előtt áll, alatta terített asztalok, székek. De be is lehet menni a házba, amit nem olyan rég még Jegenye sörözőnek hívtak.
– Azért neveztük el így – mondja Zsidó Manci és a tanyabuszról a szatyrait az egykori söntésbe vonszolja –, mert az udvaron állt két jegenye. Száz évesek is lehettek, ám attól még éltek. Na, mondom, ha ezek egyszer eldűlnek, a tanyát agyonnyomják. De ha már itt állnak, legyen a kocsma neve Jegenye. – És zsidó Manci az ő nyolcvanegy évére gondolva akkorát sóhajt, hogy a levegő rezegni kezd.
– Volt énnékem – kezd a történetébe – egy élettársam. Herczeg Lászlónak hívták, jaj, sokkal fiatalabb volt nálam. Húsz évvel. Húsz évvel ezelőtt bejött a kocsmába és kért egy fröccsöt. Akkoriban disznókkal is foglalkoztam, és mert az akol olyan rosszacska volt, hát megcsinálta. Szebb lehetne a kerítés is, javasolta… Nem volt annak a férfinak senki rokona, merthogy börtönben született. A tököli rabkórházban. Ott szülte az anyukája, aki hamarosan meg is halt. A fiút nevelésbe egy hódmezővásárhelyi család vette ki, de olyan gorombák voltak vele, hogy ha a nyulaknak nem volt elegendő füvük, akkor megfogtak egy vasalózsinórt és…. Mikor Herczeg László nekem mindezt elmesélte, úgy megsajnáltam. Mert hiába volt már negyvenegy éves, még sosem evett eleget és felnőtt korára is csak béres, napszámos lett. Ugye az ilyenekre mondják azt, hogy lelencesek, akik hányódnak, vetődnek. Aztán csak megszerettük egymást. Őt biztosan nem zavarta, hogy húsz évvel volt fiatalabb nálam, mert ettől jobb sora, sosem volt. Nem is ment az tőlem sehová. Csak a lányom mondogatta, de hát mit szólnak az emberek? Én meg azt feleltem, hiszen mi nem megyünk sehova a tanyáról. De hát hogy én egy férjes asszony vagyok, a nevem Miskolczi Mihályné… Az úgy volt – vág megint a múltba zsidó Manci, és szatyrait még beljebb húzza –, hogy az édesanyám, Zsótér Mária is idevalósi. Nem, nem rokona a mindszenti polgármesternek. Errefelé nagyon sok Zsótér él. Hiszen az ügyvéd urat is Zsótérnak hívták, aki rábukott az asztalra és úgy halt meg. És annak is polgármester volt a fia. Az édesanyám szolgálóként dolgozott. Hogy-hogy hol? Ahogy Mártélyból megyünk Körtvélyes felé a gáton, élt egy nagygazda, a Maczelka. Annak volt kilenc szolgálója. Az édesapám meg béres volt a zsidóknál. Ezért hív ma is mindenki Zsidó Mancinak. A zsidó hentes volt, és nagyon megszeretett minket. Műveltük a földjüket harmadában, ami annyit jelentett, hogy a három mázsa termésből miénk lett egy mázsa. Hát az aratás az nehéz volt. Édesapám kaszálta a gabonát, én meg szedtem. Kilenc éves voltam, szakadt rólam a víz, a gabona véresre kezdte a karomat, de édesapám azt mondta, ha fogadunk valakit, akkor nem kerestünk semmit. Aztán csak kínoztuk, csináltuk tovább. Emlékszem, még sötét volt, hajnali három, mikor a földekre kiértünk. Mit csináljunk, mit csináljunk, édesapám leült és azt mondta: gyere, lányom, tedd a fejed a térdemre, aludj kicsit, én meg elszívok egy cigarettát, hátha addigra megvirrad. Aztán tizenhat éves lettem, és a tanyai bálban a jövendő uram fölkért táncolni. Én még akkor lány voltam, ő meg legény, idősebb tőlem kilenc évvel. Hatan voltak testvérek, s abban az időben divat volt megmutatni, mije van a menyasszonynak, mije a vőlegénynek. Hát elvitt hozzájuk és mutogatta, a kamrában hány oldal szalonna lóg… Odavoltam a sok szalonnától meg a kilenc zsák liszttől. Erre úgy emlékszek, mintha most lett volna. Ó, lányom, mondta akkor az édesapám, ez mellett te szolgáló leány leszel, ne menj hozzá. De ha egyszer annyira kedvesek voltak: a Krisztina néni, a Terus és a Kati is. Majdnem a tenyerükön hordtak. Így aztán csak hozzámentem Kiss Mihályhoz. Lett is egy kislány két éven belül. A lánykori nevem Bozó Mária, Kiss Mihályné lettem, de figyeljen már, ne ezt a nevet írja le, mert megint férjhez mentem; az első uramtól tizenhárom év után elváltam. Mi történt, mi történt, tudom is én. Hát hogy soha nem mentünk sehová. Hát hogy nem volt jó vele az élet. Mert csak eleinte kedveskedett. Mindig kiabált a lovakkal, aztán sokszor énfelém is olyan csúnya, kemény hangon szólt: „Hallod? Nem hallod?” Gondoltam, bárcsak megszabadulhatnék tőle. Nem csináltam én vele semmi rosszat, csak elváltunk. Nem, akkor még nem voltam szerelemben Miskolczi Mihállyal, akivel tűszomszédok voltunk.
– Tűszomszédok?
– Az. Közvetlen tűszomszédok, össze is házasodtunk. Éltünk tizenhárom évet együtt, amikor Miskolczi Mihály másik asszonyt választott. Egy öreglányt, aki még nem volt férjnél, de gyereket már szült, egy ruszki embertől. Múltkor két hete, a Lillácska, a tanyagondnok buszából láttam őt. Beláttam a tanyába, ott ült Miskolczi Mihály az előszobában. Nagyon össze volt kuporodva szegény, ugye ő még nálam is idősebb egy évvel.
– Sosem akarta, hogy elváljanak? Törvényesen.
– Miért akartam volna?
– Ha valaki tanyán él, annak nem számít a papír?
– Alá szolgája, isten áldja, attól én még ugyanaz vagyok, mint előtte voltam. Még én fizessek azért, hogy ő elválhasson? Váljon a fene. Esetleg ha lett volna valaki, akivel komolyan összeházasodik, akkor igen, kellett volna a papír.
– Herczeg Lászlóval az élete jobb lett?
– Tökéletes volt – mondja Zsidó Manci és akkorát sóhajt, hogy a levegő belerezeg.
– Passzoltak egymáshoz? Testileg.
– Össze bírtuk hozni, jó volt, na. Tizennégy éven át együtt is vezettük a kocsmát. Olyan finom kávét tudott főzni, és a poharakat is olyan tisztára mosta. Megtanulta. A tanyát is bepucoltattuk három millióért. Aztán két hónappal ezelőtt hajnali öt órakor azt mondja: „Teszem a kávét fölfele.” Mert akkortájt szoktak a teherautósok a köves úton errefelé jönni. Mondom neki, jól van. Fölkelek aztán én is, látom, a fürdőszoba ajtaja résnyire nyitva, lépek befelé, nyitnám az ajtót tovább, hát, ott fekszik a földön, a feje a tusolónál… Veled mi van, kérdezem, ő meg mondja:„Megütöttem a kokszimat”. Ezek voltak az utolsó szavai. Mire innen elvitte a mentő, már nem is igen volt benne élet. Valamennyi azért csak lehetett, különben a mentő nem vitte volna el. A temetésén sem voltam ott, mert a legeslegsúlyosabb beteg lettem.
– Összeroppant?
– Emeltem ugye a testét a földről, és egyszer csak olyan érzetem támadt, mintha eltört volna bennem valami. Összecsúszott három csigolyám. Bekerültem a kórházba, egy teljes hónapra az idegosztályra. Olyan voltam a sok gyógyszertől, mint a nem normális. Össze-vissza beszéltem, lépten-nyomon összeestem. A főorvos asszony azt mondta, ad olyan gyógyszert, amitől lesz megint egy kis életkedvem. Kis idő múlva megkérdezte, na, van-e már egy kicsi? Én meg visszakérdeztem, tessék mondani, mikor felejtem már el ezt az egészet. Hát, gondolkodott, beletelik egy évbe is, míg az ember átteszi magát azon, hogy maga maradt magának. Most színes sálakat kötök, állítólag evvel is lehet boltot csinálni, nem tudna rá vevőt?
– És ki temette el Herczeg Lászlót?
– A polgármesteri hivatal, mivel hogy bejelentett lakása nem is volt.
– Hajléktalan embert szeretett tizennégy éven át a tanyáján?
– Azt.
– És hol van a sírja?
– Szentesen.
– Miért pont ott?
– Hát mert szegény ott, a szentesi kórházban halt meg.
*
Mit visz el a köd?
A mindszenti tanyavilágban Zsidó Manci sóhajt, a házából kilép, megáll a vadgesztenyefája alatt és útbaigazít. Azt mondja, ha nem térünk le a köves útról, akkor balra előbb egy útszéli kőkeresztet látunk, jobbra pedig egy kis utat. Az út csillogó, fehér kövekkel lesz felszórva, s ha arra rálépünk, akkor egészen biztosan elérjük Tajti Marikáék tanyáját, amelyre múltkor rátelepedett a köd.
Harmincöt fok van, negyvenöt perccel múlt dél, és a levegő érezhetően rezeg, remeg, amikor Barna Mária és Apró Balázs útszéli keresztjéhez érünk. Itt laktak a tanyavilágban a köves úttól háromszáz méterre, amikor kitört az első világháború, és Apró Balázst behívták katonának. Előbb Oroszországba. Túlélte, visszajött. Fél év múlva újból behívták, és a század Montenegróba indult. Élelmet nem igen kaptak, egyék azt, tanácsolták, amit az útszéleken találnak; volt, hogy esővizet ittak lónyomokból. A század mögött egy szekér haladt. Arra rakták fel a halott katonákat, és amikor megtelt, ástak egy gödröt. Egy nap Barna Mária hites ura is fölkerült a szekérre, bár volt még benne élet. Beültették a halottaknak ásott gödörbe is, gondolván reggelre úgyis eldől magától. Csakhogy a mindszenti Apró Balázs a gödörből kimászott, s mert fényt látott a távolban, elkezdte vonszolni magát. Egy vasútállomásra ért. Fölmászott az egyik szerelvényre, bebújt az ülés alá, Barna Máriára gondolt, és csoda történt. A vonat ugyanis sebesült magyar katonákat szállított Szegeden át Szolnokra, s Mindszenten is megállt. Ott megint szekérre rakták, fölfuvarozták a községháza udvarára, aztán kiüzentek a tanyára. Barna Mária így kapta vissza a világtól az urát, s amikor Apró Balázs felépült, hálából útszéli kőkeresztet állítottak, így mondtak köszönetet az Úrnak, s így figyelmeztetik még holtukban is az embereket, milyen nagyon törékeny az élet.
*
Az útszéli kőkereszthez néhány letépett mezei virág kerül, és a levegő megint rezeg. Balra, a Mihási úton zöld tanyai postaládák állnak. Már csak egy kicsit kell menni, mondja a furgonnal érkező postás, és ott lesz jobbra a fehér kövekkel felszórt út.
A tanyából kutyák rontanak elő, vicsorognak. Lehetnének libák is. A tanyaiak úgy tartják, a liba jobb pásztor a kutyánál, mert ha idegent lát, biztosan gágog.
Lehetnének őzek is. Az őzek reggelente csapatostul járnak. Nyáron a fákról leverik a barackot, megeszik zölden is. Jönnek-mennek, vonulnak.
A mindszenti mezei nyulakkal is sok a gond, amikor beveszik magukat a dinnyésbe. A tanyaiak szóltak a vadőrnek, a vadháló nem ér semmit, lőjenek ki párat.
Rókák meg kóbor vadkutyák is élnek errefelé. Csatordai bácsitól a rókák hatvan tyúkot vittek el. A vadkutyákat élvefogóval fogják be. Múltkor az egyik élvefogó pont fejbe hajította az egyiket. Minda Terézia negyvenkét éves tanyalakó ezt őszintén sajnálja, de azt is, amikor széttépik a jószágait.
– Jó napot! Segítene már valaki?
A Tajti tanyából, amelyre múltkor rászállt a köd, járókeretes asszony biceg elő. Rákiált a vicsorgó kutyákra, azok megkushadnak, jönnek velünk a konyhába.
Tajti Lajosné hetvenöt éves és egész életében tanyán élt. Nem itt, nem ebben született, hanem pár kilométerrel odább.
– A Tanya 327-ben. De ne keresse, mert arrafelé már nincs semmi, el lett pusztítva minden, amikor jött a téeszesítés. 1959-60-ban. Egy ismerősünk az ötvenes évek elején még 470 tanyát számolt. Ebbe a tanyába 61-ben kerültem, amikor házasságot kötöttünk Tajti Lajossal. Hosszú volna elmesélni, mi akartam lenni. Öt általános iskola volt a mindszenti tanyavilágban, én a Koszorúhalmiba jártam. A közgazdasági technikumba is beiratkoztam, de már abból nem lett semmi, el se tudtam kezdeni, mert az édesanyám negyvenkét évesen teherbe esett. A negyvenes-ötvenes években nem nagyon léteztek fogamzásgátlók, pláne tanyán, és megszülettek a testvéreim. Ikrek. Egy fiú, egy lány. Aztán csomót találtak az édesanyám méhében, ami áttétes lett, öt év múlva pedig meghalt az anyukám. Ezt hozta a sorsom. És megesküdtünk Tajti Lajossal. Nem volt lakodalom, csak egy kis ebéd. A fényképész váltig mondogatta, na, mosolyogjanak már egy kicsit. Tajti Lajossal a Gazdakörben ismerkedtem meg. A Gazdakör két kilométerre volt ide, ott jöttek össze a tanyai fiatalok. Sokan voltak. A páromnak már előttem lett egy felesége. A Dunántúlon, ahol a rokonok éltek, ott vette el. Kilenc hónapra el is hagyta, nem bírta megszokni a vidéket, a lány meg nem akart tanyai lenni. Mikor mi összekerültünk, akkor váltak el. Én huszonegy éves voltam, ő huszonnégy. Ezen a fényképen még csak tizenhat éves vagyok, épp táncvizsgára készültünk a Gazdakörben. Tél volt… Hát, csak szerelem lehetett, amit Tajti Lajos iránt éreztem… És tanyai lányból tanyai asszony lettem. Egy tanyai asszonynak a sok munka, az a legnehezebb. Mert ha jószág van, akkor nincs ünnep, se húsvét, se karácsony. És mi sok jószágot tartottunk. Amíg a téesz megvolt, egy hold háztájit engedélyeztek. Mikor meg a földeket visszakaphattuk, kárpótlásból, huszonhét hektárunk lett, és fűszerpaprikát termeltünk, paradicsomot és palántákat… Nyugdíjam az nincs. Mert közben az anyósomat is ápoltam. Tizenhat évig. Aztán a sógoromat kilenc évig. Meg azt a nénit is húsz évig, akit még az anyósom kezdett gondozni, de ő nem volt rokon, csak szomszéd.
– Tűszomszéd? Miért fogadták be?
– Ugye a maszek világban, amikor még… meg hát anyósomék sajnálták is…
– A föld miatt? Volt földje a néninek?
– Igen. De húsz év gondozás után is csak részben kaptuk meg, felét az amerikai rokon örökölte. Pénzben. Errefelé ám jól összekavarodtak a földek, az ember sosem azt kapta vissza, amije régen volt… A párom, Tajti Lajos sem ment el soha a tanácsra, hogy nekem gondozási, ápolási díjat kérjen. Szégyellte volna, pedig akkor most nem csak ez az özvegyi nyugdíjam lenne, ami 47 ezer forint. Végül a férjemet is én ápoltam. Téesz-tag volt, traktoros, aztán cukorbeteg meg éjjeliőr. Ezen a fotón a párom már beteg volt. Rajtam azért van kendő, mert a frizurám nem volt szép. Ilyen az élet, csúffá teszi az embert, ha megöregszik. A párom szinte hétről hétre robbant lefele, a végén már nem is tudott magáról, egyszer elszökött…
– Sosem gondolt arra, hogy itt hagyja a tanyát?
– Gondoltam, de a párom azt mondta: „Itt a föld.” Mikor aztán meghalt a tata, az egyik unoka költözött ki hozzám. Szobafestőnek tanult, szépen is dolgozott, csak a vállalkozó ritkán fizette ki. Most öt nagy marhánk van. Két hasas tehén meg három növendék, nyolc bárány és tizennégy disznó. A párommal is neveltünk jószágokat, de ilyen még sosem volt.
– Mi történt?
– Mindig úgy neveltük a marhákat, hogy vagy kint a nyári jászlón vagy bent az istállóban tartottuk. A fölvásárlók meg mit mondanak mostanában? „Látszik a kötél helye a szarvon, ahogy a kötél koptatta.” Olyan állatokat akarnak, amelyek szabadon vannak tartva, karámban. Nem tudom, az miért volna jobb. Én sajnálnám őket télen-nyáron, hóban-esőben mindig a szabad ég alatt.
– Mennyit ér ma egy marha, egy hízó?
– 510-ért vette meg kilóját egy idős pusztaszeri fölvásárló. Október óta már több megyét is összetelefonáltam, de hízó marhák sehol nem kellettek. A végén már annyira túl voltak nőve, hogy darabonként hét és fél mázsát nyomtak. A disznót is nehéz most eladni. Itt van belőlük hét. Korábban csak szóltunk az embernek, aki föl szokta vásárolni, de most ilyen nincs. Csak olyanok, akik százával nevelik a disznókat, és azoktól viszik elfele. Az ilyen kisebbektől meg, mint amilyenek mi is vagyunk, nem. Gondoltuk, hátha egy nagyobb szállítmányhoz oda csatolhatnák ezt a párat. De nem lehetett. A vágóhidaknak is fölajánlottuk, de ők meg azt mondták, azokat a disznókat szeretik, amiket gyorsan felfújnak 100-120 kilósra. Akkor félbehasogatják, és azok mennek a boltokba. Nálunk meg ugye természetes takarmánnyal nevelünk: búza, kukorica, árpa, napraforgót is szoktunk nekik darálni. Aztán jó, ha 320 forintért megveszik kilóját.
– Mit gondol, mi ennek az oka?
– Talán az, hogy a városban, Mindszenten is akad, aki tíz-húsz esetleg harminc disznót tart. Levágja, kettébe hasítja, így hirdeti magát. A kettébe hasított disznó kilóját már 550-600 forintért árulják. Nálunk a családban meg nincs olyan, aki szeretné ezt csinálni: fölpucolni, hasítani. Ha meg hentest fogadunk, már nem éri meg, mert tízezret is elkér egy disznó levágásáért. Mondtam is a villanyszerelő fiamnak, vigye el az egyik fagyasztót, aztán levágunk egyszerre két disznót, mert 320 forintért nekünk is megéri a hús.
– De miből tudnak pénzt csinálni?
– Hát, csak ami takarmányt el lehet adni. Van búza. Most vetettünk hat hektár napraforgót. Bosszantó, hogy a napraforgóért ma feleannyit fizetnek mint öt éve. A hízók áráért ugyanígy.
– Az unokája érti azt, hogy mi történik?
– Mérgelődik. A birkáinkat is már eladtuk, nem érte meg, hogy kínlódjunk velük. Idén valami történt a barackfákkal is. Pedig annyi volt rajta a termés, csak aztán jött valami. A köd. És a fákról eltűntek a barackok.
Lányok ágya
A mindszenti tanyavilágban ma már csak tíz útszéli kereszt maradt. Ha szerencsénk van, akkor valamelyiknél találunk egy öregembert. Nyolcvannyolc éves, Vida Mihálynak hívják, ő hordja a virágokat a keresztekhez, ő a keresztek önkéntes gondozója, őrizője, a történetüket is ő kutatta fel. Ha még nagyobb szerencsénk van, akkor behív a házába, leültet és az asztalra kifakult fényképeket tesz. Behoz egy nagyon öreg, kopottas méterrudat is, ami egykor a Koszorúhalmi tanyai iskoláé volt, ahol ő is tanult.
Az öregembernek most nincs túl jó kedve, nemrég meghalt a felesége. Természetes halállal. Meghalt aztán a lánya is. Öngyilkos lett. Olyan nagy depresszióba esett, hogy már nem tudták kihozni belőle.
– Mindig parasztember voltam – kezdi történetét az útszéli keresztek őrizője, gondozója. – Az egyetlen személy vagyok Mindszenten, akinek a fertály földje máig azon a helyen van, ahol azt 1783-ban kimérték: Koszorúhalmi határrész, 38-as tábla. Nem tudom, hallottak-e arról, milyen volt itt az élet a török hódoltság után. A falunak csak száz-százhúsz lakója maradt. 1702-ben egy lelkész érkezett Erdélyből, Hódosi Imre öt-hat családdal együtt. Tulajdonképpen gazdasági bevándorlók voltak, akik a jobb élet lehetőségét keresték, és az itteni lakosság is kérlelte őket, maradjanak, építsék újjá együtt a községünket. Akkoriban mindenki annyi földet művelhetett, amennyit bírt, ha a földesúrnak beszolgáltatta a termény kilencedét. A nagyapámat Vida Istvánnak hívták, a dédapámat Vida Mihálynak, az ükapámat Vida Lászlónak, a szépapámat Vida Mihálynak, az ő apja meg Vida Gergely volt, de azt már nem tudom, minek nevezzem. Vida Gergely Szegedről költözött ki a tanyavilágba, és a családjával ötven hold földet művelt. Vert – és vályog falú épületet emeltek a fertály földön… A századelőn a tanyaiaknak már több volt a jövedelmük mint a járási székhelyen élőknek. Mindszentre azt mondták, kubikos község. Aki ugyanis a faluban lakott, annak legföljebb egy vagy két hold földje volt, amiből nem bírt megélni. Ezért jártak el kubikra a Tisza töltéséhez. Mivel a tanyán élők voltak a módosabbak, a község vezetőinek a hetven-nyolcvan százaléka belőlük került ki. A bíró az föltétlen tanyai volt. A községházánkat is egy tanyai bírónak, Szilágyi Jánosnak köszönhetjük. A mindszenti tanyavilágra a hosszú, háromszobás épületek a jellemzők. A XIX. században az volt a szokás, hogy lányok földet nem örökölhettek. A lány kiházasítást kapott: bútort, ágyneműt. Biztos hallotta a nótát, hogy viszik a menyasszony ágyát. Vitték a tanyavilágban a menyasszony ágyát a fiús házba, a hosszú tanyaépület egyik szobájába, amit előtte kimeszeltek, a padlóját fölmázolták, elsimították. De földet a lány nem örökölhetett. Ez még az én családomban is így volt. A végrendeletet mindig a legidősebb szülő határozta meg, ám azokban nem említik a lányokat. Ha például egy gazdának volt húsz hold földje, két fia és két lánya, akkor mindegyik fiú tíz-tíz hold földet örökölt. Ha a gazdának volt egy úgynevezett kistanyája, akkor az egyik fiú abba ment lakni, ha meg nem volt, akkor mindkét fiú az öregtanyán maradt, de külön gazdálkodtak.
– Jobban örült a gazda, ha fia született?
– Sosem volt könnyű a tanyán élő asszonyoknak. A férj megkövetelte, hogy az asszonya magázza. Kendnek kellett őt szólítani. Születésszabályozás nem volt. Ha az asszony teherbe esett, akkor teherbe esett. A tanyai asszonyok nem viseltek bugyit. Egészen az 1900-as évek elejéig. Mondom, a nők a háztartásvezetésre és a gyerekszülésre voltak jók. Akik pedig fizikailag bírták, részt vettek a kapálásban, és ők művelték meg a kertet is.
– Az ön édesanyja boldog volt?
– Úgy érzem, igen. Anyámnak csak egyetlen gyermeke született.
– Egy tanyai családba beleszületett nőnek nem lehetett más sorsa, mint hogy ő is tanyai legyen?
– Hát, más nem. Anyám alig bírt megszülni, orvost kellett hozzá hívni, a méhét műteni kellett, nekem pedig a fejemen máig látható a fogó helye. Így maradtam egyke a Tanya 267 alatt. De nálunk is volt lelenc gyerek. Mindszenten külön gondozó-vezető volt, aki nyilvántartotta a tanyákra kihelyezett elhagyott gyerekeket, és nála lehetett jelentkezni akkor is, ha valaki lelenc gyereket akart.
Jaj, csak fiú legyen
A Mindszentről a Szegvárra vezető műút mellett, a várostól északra, attól másfél kilométerre 1860 óta áll egy kőkereszt. A öregember szerint ezen az úton mindig sokan járnak, és a kereszt láttán van, aki kalapot emel, van, aki keresztet vet vagy fohászt mond. Az útszéli keresztet Bozó János gazdálkodó állította, akinek négy lánya született, ám amikor az asszonya ötödszörre is teherbe esett, fogadalmat tett: ha a gyermek fiú lesz, állíttat egy útszéli kőkeresztet. És megszületett Bozó József, és neki is lett egy fia, az unokája pedig Bozó Pál lett, aki kilencven éves korában mondta el a családi kőkereszt történetét egy másik öregembernek, Vida Mihálynak.
A tanyavilág különös kőkeresztjei mellett a tanyaiak még ma is össze-összejönnek, évente legalább egyszer. Olyankor a tanyaiak kereszti szertartásokat tartanak, énekelnek, a pap litániát mond, a bazárosok pedig fürgén sátrakat állítanak. Ám itt, ennél a kőkeresztnél ez sosem volt szokás.
(Folytatjuk)
***
(A riport elkészítéséhez a Független Médiaközpont nyújtott támogatást az „Egységes női hang – egyenlően hallható?” című projekt keretében, amelyben a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség partnereként vesz részt. A projekt az EGT/Norvég Civil Támogatási Alap, valamint az Ökotárs Alapítvány és partnerei támogatásával valósul meg. A riport tartalma a szerző kizárólagos felelőssége, az nem feltétlenül tükrözi a támogatók nézeteit.)
