Simon Winder: Danubia – Park Könyvkiadó, 2015 – fordította Komáromy Rudolf – 632 oldal, keménytábla, védőborító
Napkelte
II.József egész uralkodását egy saját maga által kifundált gépezet közepén robotolta végig, ami azt követelte tőle, hogy kimerítő munkával egyedül húzogassa a selejtes masina összes karját, tekerje valamennyi kurbliját. Olyan volt, mintha személyesen vezekelne minden elődjének közigazgatási reformmal szembeni rezzenéstelen közönyéért. Belehalt az erőfeszítésbe, s ebben az egész teljesítményében van valami enyhén őrült és lehangoló. Önmagát „első polgárként” képzelte el, ámde olyan első polgárként, akinek mindenben vakon engedelmeskedni kell, ez pedig számtalan megaláztatáshoz vezetett. A legmulatságosabb talán az egyszerű katonai egyenruhához való ragaszkodásából fakadt. Egy ízben így öltözve sétált a Szent István-székesegyház előtt, amikor odasomfordált hozzá egy pap, és pornográf képeket próbált rásózni – ezzel aztán a pap egy csapásra II. József összes mániájának célkeresztjébe került.
De ha az uralkodó minden akadékoskodását és furcsaságát félretesszük, ellentmondásossága hozott szívderítő eredményeket is. Az új német opera előmozdítása iránti lelkesedésének hatására szerezte Mozart a Szöktetés a szerájbólt, amelynek tréfás törökösködése maga is az oszmán fenyegetés gyengülését jelzi. Azután egy újabb hangulatváltozása visszatérést gerjesztett a hagyományosan használt olasz nyelvhez, és II. József személyesen hagyta jóvá a Figaro házassága szövegkönyvét, amelynek fölforgató tartalma ma már szinte érzékelhetetlen, de annak idején az arisztokrácia elleni heves támadásnak tűnt, ennélfogva illett II. József hőbörödötten ellenséges érzületeihez. Az opera megrendelése hagyományosabban habsburgos már nem is lehetett volna – két briliáns kívülálló kapta, abból a fajtából valók, amelyet már II. Rudolf is jól ismert: a velencei Lorenzo da Ponte és a salzburgi Mozart. Ez a csodálatos varázsszelence II. József nagy adománya a világnak – lágyabbra hangolt adaptációja annak a vitriolos francia komédiának, amely elvileg Spanyolországban (azaz „nem Franciaországban”) játszódik, és olasz operává alakították, de a helyszíne továbbra is spanyol (azaz „nem a Habsburg-monarchia”), ám előadása szinte mindig félreérthetetlenül bécsi miliőbe helyezi át. II. József rövid parókás, csatos cipős világa, ancien régime-es nagystílű idétlenkedése véletlenül mindenestül megőrződött azáltal, hogy összekapcsolódott a valaha komponált legszebb, legváltozatosabb, legszívbemarkolóbb énekkel és zenével.
Bécs a zeneszerzők legkiválóbbjainak meghökkentő, aránytalanul nagy százalékát tudta magához vonzani, pár száz év alatt talán tíz nagy művészt is. Egyes kultúrák bizonyos időkben a megfelelő feltételeket képesek nyújtani – műértést, hangszerjátékosokat, énekeseket, kottamásolókat, helyszíneket, hangszerkészítőket, és természetesen közönséget. Ez ma számunkra sok szempontból egészen idegen. Mivel ma az efféle zene összehasonlíthatatlanul szélesebb választékához férhetünk hozzá, megfeledkezünk arról, mennyire más körülmények között jelent meg annak idején. Sok esetben kizárólag főúri közönségnek, sőt gyakran szinte egyáltalán nem is közönségnek; egy vonósnégyes esetleg csupán egyetlen patrónus igényeit szolgálta, vagy egy darabot arra szántak, hogy egy bizonyos muzsikus produkálja magát valami maroknyi csoport előtt.
A legvilágosabban Joseph Haydn pályáján láthatjuk ezt, aki életének nagy részét magánalkalmazásban eldugva, a hatalmas Esterházy család Bécstől délkeletre fekvő birtokain töltötte. Haydn megrendelésre ontotta magából az egyszerűen elképesztő, már-már ijesztő mennyiségű muzsikát. Egyszer egy barátom megajándékozott összes szimfóniáinak dobozos CD-gyűjteményével, és még az is kezelhetetlen tömegű – mint valami lidérces álom, amiben egy ebédlőasztal méretű szendvicset próbálunk a szánkba gyömöszölni. Évek óta próbálkozom már, hogy befogadjam ezeket a műveket, mintegy négyszáz tételt, de képtelenség. Egyesek minden tőlük telhetőt megtettek, hogy segítsenek ebben – megszámozták, sorba rendezték a műveket, némelyik vidám becenevet is visel („Az óra”, „La poule – A tyúk”, „Kürtszó”, „La chasse – A vadászat”), de puszta sokaságuk minden jószándékú igyekezetet meghiúsít. Egyik-másik szimfónia gyakorlatilag eléggé unalmas, lesír róla, hogy szeretetlen háttérzene hajdanvolt főúri estélyekhez, amelyeken jó ideje mosdatlan, ám brokátba burkolt egyének kézcsókot osztogattak, legyezőt rebegtettek és lornyonon át leselkedtek. Az ember nagyon durva állapotba kerülhet, egyszer csak úgy érzi, mintha elcsapta volna a hasát levendulaízű bonbonnal. De érdemes kitartani, mert mindig fölbukkan valami – egy trió, amelyik úgy hangzik, mint valami véletlenül elcsípett, mélabús mezei munkadal (67.), éppen a kellő harsányságú trombitálás (75.), sibeliusos, különös zsongás (88.). Se vége, se hossza – az egyik darab úgy szól, mint A walkür nyitánya, a másik inkább 19. századi francia szalonzenére emlékeztet –, de igaz, ami igaz, jó sok akad, ami haydnos.
