Dinnyés József gitáros-énekmondó a hatvanas években kezdte pályáját. Mostanáig aktív: járja az országot, börtönökben ad elő, rendhagyó magyarórákat tart, lemezeket jelentet meg – legutóbb épp a Könyvhéten jelentkezett Kaiser László énekelt verseivel. Dinnyés Józseffel beszélgettünk.
Dinnyés Józsefet, a „daltulajdonost” pályája elején a legtöbbször a korai Bob Dylanhez hasonlították. De ahogyan Dylan is hamar továbblépett a Greenwich Village miliőjén, úgy Dinnyés is egyre inkább az énekelt versek irányába indult, egyértelművé téve „hitét és hazaszeretetét”. Bár már 1967-ben szerepelt egy kislemezen, mostoha történetű első lemezére viszont 1985-ig kellett várni. Az idén 67 éves Dinnyés Józseffel pályáról, valamint sokrétű munkásságáról beszélgettünk otthonában.
Nemrég mutatták be újra a Sok húron pendülnek című dokumentumfilmet, amely az 1981-es tatai zenésztalálkozót örökítette meg. Emlékszik még erre a találkozóra?
Persze, Tátrai Tibivel aludtam egy szobában. Ő nagyon rendes ember, csak alig lehet vele beszélgetni, mert annyit gitározik. Felkel reggel, eszik valamit, aztán gitározik, cigarettázik, gitározik, cigarettázik, gitározik estig.
A filmben egyszer tűnik fel a háttérben, de láthatóan eléggé unatkozott.
Akkor lett szakszervezet, de akkor már mindenki kezdte magát pozicionálni. Valaki haknikat kezdett szervezni, más erősítőket adott bérbe kamionokkal, mások pedig játékgépeket terítettek a vidéken. Ez egy ilyen világ volt, én pedig mindig úgy álltam hozzá, hogy akivel a dalaim témakörében szót tudtam érteni, azzal szívesen beszélgettem. A popzenei eszközökről, a füstgépekről és a hangfalakról viszont sosem volt mondanivalóm.
Ennyire távol érezte magát a többi zenésztől?
Kezdettől fogva más volt a célom, szerettem volna lehántani a giccset, illetve nem az élmény nélküli szerelmet és a promiszkuitást dicsőíteni. Ezért a pályatársaim nagy része és köztem nagy volt a szakadék, az Illésnek sem szerettem a szövegeit. Azért persze voltak zenekarok, akik befogadtak, a Demjén Rózsi-időszakos Bergendy előtt például voltam előzenekar, Som Lajosék is hívtak mindenhová. Pontosan azért, mert ők is rájöttek arra, hogy tartalmas szöveget kell énekelni. A másik oldal, a Nagy Feró-féle handabandázás viszont már nekem nem feküdt. Ráadásul pontosan láttam azt, hogy Ferónak pár évvel azelőtt nem sikerült porcelánnadrágban diszkókirálynak lenni, így vette fel a bőrgatyát és a pöttyös kendőt, az meg bejött.
Nagy Feró épp ezen a találkozón elég nehéz napokat élt át.
Igen, mi ott egyébként védtük a Ferót, mert disznóság az, ha valakit azért bántanak, mert másképpen gondolkodik.
A találkozón nem is szólalt fel egyáltalán?
A büfében sokszor felszólaltam, a találkozón talán csak egyszer, amikor Balázs Fecó munkásságát dicsérte Erdős Péter, hogy ő milyen mintagyerek, mert mindig teljesíti a megbeszélteket. Persze az Erdősnek szakmai kifogása sosem volt, mert ahhoz nem értett. Ekkor kérdeztem én azt, hogy ez most akkor azt jelenti, hogy mindannyiunknak ilyen jólnevelt, dicséretes tanulónak kell lennünk ahhoz, hogy maga foglalkozzon velünk? De ezzel inkább csak az addigi elszigetelt, tartózkodó pozíciómat erősítettem meg.
Ez 1981-ban volt. Még 4 évet kellett várni az első Dinnyés-nagylemezre, de akkor ez már régóta húzódó ügy volt.
Majdnem 20 évet vártam arra a lemezre, mert már 1967-ben ígérték a nagylemezt, csak akkor behívtak katonának. A katonaság 2 éve alatt viszont nagyon sokat fejlődtem a hitemben, valamint tárgyismeretben is, rengeteget olvastam, le is hagytam magamat agyilag, kinn ez talán nem sikerült volna. Be kellett pótolnom sok mindent. A tinédzserévek alatt csomó jó könyvet kihagytam, amit el kellett volna olvasni, de a körülmények, könyvkiadás és a tálalás nem volt meg, de ez jellemző volt az egész korosztályra.
Milyennek érezte akkor a politikai légkört?
Bródy János egyszer azt mondta, hogy mi békeviselt nemzedék vagyunk. Bennünket már nem ütöttek: amikor én előjöttem a dalaimmal, már túl voltunk az amnesztián. Utána még nagyon szigorúan nézték, hogy ki mit beszél. Például 15 éves koromban jártam egy modellező szakkörbe, ahol egy ’56-os pasi tartotta nekünk a foglalkozást, kis vitorlásokat építettünk. Bennünket meg csesztettek utána, hogy miket mondott nekünk a foglalkozás alatt. Ilyen világ volt ez. Abban az időben kockázatos volt megírni olyan dalokat, mint a Karrier meg az Észkombájn. De a hatvanas évek elmúltak, az én műsorom pedig gazdagodott. A hetvenes évekre börtönviselt, politizáló értelmiségiek azt mondták, hogy a dalaimban szűz egyszerű volt az üzenet és a kijelentés, ezért nem láthattak benne mögöttes politikai erőt. Ez védhetett meg, ha huszonévesen hozom elő az ilyen dolgokat, akkor biztosan durvábban felléptek volna ellenem.
Mikor kezdett tanítással foglalkozni?
Már vagy 30 éve, ugyanis a Kádár-rendszer alatt az volt a rend, hogy az az elítélt, aki nem végezte még el a 8 általánost, az végezze el a börtönben, ott úgyis van ideje. Az egyik váci tanári karból többen jártak be a váci börtönbe tanítani, ők hívtak engem először, kezdetben tanítás után maradtam ott az elítéltekkel klubfoglalkozást tartani. Később megtudta ezt a tököli börtön vezetője, ő is hívott, így kezdett terjedt a hírem. Időközben a hitemet is felhasználtam, diakóniai szolgálatot is végzek lelkészekkel közösen, egy nagy nemzetközi testvéri börtöntársaságnak vagyok az alapító tagja.
Miről szokott beszélgetni az elítéltekkel?
Mindig megkérdezem tőlük, hogy meddig tartott az a balhé, ami miatt benn vannak. Ez egy nagyon érdekes kérdés, a legtöbbször azt válaszolják, hogy 8-10 perc. Behatolt, leütötte, elvitte és a többi, nem több pár percnél, viszont jár érte 3 év. Ilyenkor mindig megkérdezem: miért nem vettél inkább egy újságot helyette, vagy mentél el akár WC-re? Általában belátják, hogy igazam van, elgondolkoznak rajta. Nem erkölcsi fecsegéssel kell őket untatni, mert velük már Isten elszámolt, csak a földi törvények ellen vétkeztek. Isten ellen csak a gyilkosok vétkeztek – mikor ezt mondom, a gyilkosok mindig meghúzzák magukat.
Most is tanít a börtönben?
Kötelező tanítás már nincsen, ugyanis amikor a Parlament eltörölte a halálbüntetést azzal a bizonyos háromnegyedes törvénnyel, akkor ezzel együtt megszűnt a börtönbeli kötelező oktatás, illetve reggeli torna. Utóbbit nem is értem, hiszen mindenki benn edz a börtönben, óriási bicepszekkel jönnek ki onnan. Akinek nem jut súlyzó, az meg összekötözött PET-palackokkal súlyzózik. Egyébként a történelem, irodalom és a zene kapcsolatával mesélek a fogvatartottaknak, ebből nagyon sokat lehet tanulni, például azt, hogy a hazaszeretetért milyen büntetést kaptak egyes emberek a magyar történelem során. Fontos különbség az, hogy aki a hazájáért küzd, az rabnak minősül, aki pedig a földi törvényeket megszegi, az a fogoly – ez óriási különbség. Ez a közgondolkodásban egyáltalán nincsen benne, pedig Werbőczy hármaskönyvéből ez egyértelműen kiolvasható.
Általános iskolákban is szokott rendhagyó magyarórákat tartani.
Igen, cigány kisgyerekeknek kezdtem annak idején tanítani. Mivel a cigánygyerekek kisgyerekek nem bírják végig a 45 percet, ezért 30 perces, csökkentett órákat tartok nekik. Ezt a 30 percet végigzenélem, közben pedig történeteket mesélek. Az óra végén pedig van egy rövid kikérdezés, utána pedig egymást osztályozzák le a gyerekek.
Az interneten megnézhető az a Halló fiúk, halló lányok!-adás, amelyben a polbeat legismertebb hazai és külföldi előadói szerepeltek. Ebben úgy tűnt, hogy az egygitáros-részleg néhány fellépő zenekart, például az Atlantisz együttes erősen kinéz a mezőnyből. Ők nem voltak őszinték?
Nekem ezzel mindig az volt a problémám, hogy hallottunk ott dalokat az indonéz tragédiáról, meg arról is, hogy Amerikában verik a négereket – erről énekelni komoly felelősség, de szerintem ezt inkább egy indonéz, vagy egy amerikai embernek kellene előadnia, mert ennyi erővel arról is énekelhetnénk, hogy késik a metró Moszkvában. Engem sokkal inkább úgy neveltek, hogy mindenki a saját háza táján söprögessen. Nekem is rengeteget kellett ahhoz olvasnom, hogy kritizálni merjek; hogy megtudjam, hol állok a világban. A bokszolóknak is először az alapállást kell megtanulniuk, utána lehet bíbelődni az ütésekkel. A gondolkodásban is ugyanez a helyzet bennem, ezért néztem kritikusan ezekre a srácokra. Ezzel ellentétben például a Piramis hiteles volt, amikor a szakadtaknak énekeltek, mert ők is szakadtak voltak a gondolkodásukban. Volt köztük ugyan, akinek az apukája baromi szorgalmas volt, de ez a tényező csak a körülményeket javítja, az ember gondolkodása még maradhat ugyanolyan borzas lesz, mint a frizurája. Som Lajosról egy nagy lókötő és egy nagy piás volt, aki ugyanakkor imádta a zenét, és ha arról volt szó, akkor a légypiszkot is lemuzsikálta a kottapapírról.
Ön még az első turnéira autóstoppal ment…
150 forintos gázsival, meg 2 gyerekkel nem lehetett a vonatra költeni. 1966-67-ben addig mentem, amíg elvitt az autó, nem volt előre megtervezett út. Később persze beállt a rend.
…később pedig a hátizsákból adta el a nagylemezeit. Ez már szinte a csináld magad-mozgalom előzménye.
Az én hátizsákom nem a csináld magad-mozgalomhoz tartozik, a kényszer szülte ezt a helyzetet. Amikor megjelent a nagylemezem 1985-ben, nem volt rendes terjesztése, nem volt ott a boltokban. Bementem hát én a terjesztésre, beleraktam a hátizsákba 50 darab lemezt, a kazettákat az oldaltáskámba, kezembe meg a gitár – így mentem mindenhová. Gyakran a Dinnyés-klub tagjai segítettek, ők árulták a lemezt előadás közben.
Most egyszerűbb a helyzet?
Egyáltalán nem. Most éppen a MAHASZ hívta fel a figyelmemet rá, hogy vigyek nekik számlát arról, hogy mennyi lemezem fogyott el a boltokban. Az ám, csak ha beviszem a boltba a CD-met, amelynek az előállítási költsége 800 forint, ott ezt akkor átveszik tőlem 900 forintért, de mire kikerül a kirakatba, már jó esetben 2500 forint az ára, de láttam már 3400 forintért is Dinnyés-lemezt. Azóta nem viszem a lemezeimet a boltokba. Azon is gondolkodtam, hogy milyen jó lenne, ha minden könyvtárban lenne lemezem, hiszen ma már ugye minden könyvtárban van fonotéka is. Csak az a baj, hogy a Könyvtárellátó átveszi a lemezt 1200 forintért, de 3000 forintért adja tovább a könyvtárnak. Úgyhogy egy könyvtárban akkor van biztosan Dinnyés-lemez, ha elmegyek hozzájuk, és adok nekik.
Szokott még találkozni a Dinnyés-klubtagokkal?
Hosszú idő után először pont holnap találkozunk a Zöld Macskában, ahova régen sok előadást vittem, csak mikor megéreztem a fű szagát az előtérben, akkor úgy döntöttem, hogy többet nem viszek oda műsort. Pedig akik kinn szívnak, nyílván nem is jönnek be az én műsoromra, csak azon a termen a közönségnek és nekem is át kell jönnöm, és az én hangulatomat ez biztosan elrontja.
Mivel foglalkozik még mostanában?
Éppen 3-4 nagyobb dolgozatot írok, szeretném azokat a terveimet megvalósítani, amit fontosnak tartottam, de valahogy még nem került rá sor. 70 éves leszek 3 év múlva, szeretném ezeket a terveket megvalósítani, ha addig kibírja a szívem, a gyomrom és a lábam. Van köztük egy-két nagy muzsika, ami papíron már itt-ott heverészik; egy nagyobb kórusmű is, ami inkább kantáta lesz, szóval van még mit tenni.
Hetven év után pedig nyugdíj?
Én már most is nyugdíjas vagyok, 53 ezer forintos nyugdíjat állapított meg a kulturális hatalom, ami még az éhenhaláshoz is kevés. De nevetek én már sokat a barátaimon, akik már 70 évesek és még ott ugrabugrálnak a színpadon. Olyan furcsa, amikor Benkő Laci még csapkodja a billentyűket. Ugyan, Lacikám! (nevet)
Azért abban a műfajban talán nehéz is lehet méltósággal 70 évesnek lenni.
Annyi jogdíjuk van, felesleges már ez. Egy szocialista brigád nem keres ennyit együttvéve (nevet). Persze nem sajnálom tőlük a pénzt, és az sem várható el tőlük, hogy otthon üldögéljenek.
A napokban hunyt el Magyari Lajos, ő írta többek között a Lázár Mihály üzenete című verset is, amit megzenésített.
Nemrég egy kiváló újságírót temettünk, Antal Pistát; most Magyari Lajost, ő volt az egyik legkedvesebb költőbarátom. Bella Pistát is eltemettük, Benedek Andrást is. Tele van halottakkal a polcom. Mind a barátaim voltak, rengeteget tanultam tőlük. Most már nekem kéne tanítanom valakiket. Csak legyen, aki hallgasson!
