A marsi túlélés esélyeit rontja a retro-disco

Andy Weir: A marsi (The Martian) – Fumax Kiadó, 2015 – fordította: Rusznyák Csaba – keménytáblás kötés, 360 oldal – ISBN 978-963-9861-83-1

Viszonylag lassan szivárogtak be az életembe az Andy Weir regényéről szóló információk. A borító nem fogott meg, a cím is direktnek tűnt. Ráadásul a címlapon bestsellerként hirdetik, ami – sokakkal szemben – engem hátrálásra késztet. Aztán valahogy mégis beengedtem egy-egy infót. Megtudtam, hogy illegálisan készült volna magyar hangoskönyv a regényből. Aztán – nem tudom honnan – értesültem arról, hogy a szerző, Andy Weir sokáig házalt a kötettel, s első körben minden kiadó elhajtotta. Közben képbe került Ridley Scott, és a készülő film.

És megjelent a film trailere:

Ráadásul egy halom olyan hír lát napvilágot, ami a Mars bolygóval foglalkozik.

Ilyen előzmények után volt egy pont, ahol már nem tudtam kitérni a regény elől. És nem bántam meg! Beszippantott a könyv, és nem nagyon hagyta, hogy letegyem. Pedig igazán nincs benne semmi „extraság”, nincs különleges lelemény, nincs írói csűrcsavar, nincs posztmodern ügyeskedés. Ez csak egy regény, viszont abból minőségi!

Pont annyira sci-fi, hogy az olvasó érezze: a hírek tükrében ez a közeljövő valósága is lehet. Mármint az ember megjelenése a Marson. Az alaphelyzet is egyszerű: főhősünk a balszerencsés véletlenek sora miatt egyedül marad egy túlélhetetlennek tűnő helyzetben. Lehet neki szurkolni, s ráadásul azzal is tisztában lehetünk, hogy Murphy-törvényei függetlenek a gravitáció nagyságától, így

Ami el tud romlani, az el is romlik…

…Andy Weir pedig hihetetlen ötletességgel gondoskodik arról, hogy Mark Watney minél kilátástalanabb helyzetbe kerüljön. Megalapozott véleményem szerint a könyv szerzője perverz szadista, aki – sokak szerencséjére – a regény lapjain éli ki hajlamait, és pontosan tisztában van vele, hogy az Olvasó lelkén mikor lehet még egyet rántani. Weir folyamatosan megoldhatatlannak tűnő feladatok elé állítja főhősét, és amikor az Olvasónak kezdene elege lenni, akkor rátesz még egy lapáttal. Ilyenformán azt éri el, hogy alaphelyzetté válik a krízis.

Andy Weir tényleg mindent megtesz azért, hogy reálissá tegye a sztorit. A főhős megkeresi és működésbe hozza a Mars Pathfinder nevű űrszondát, ami a valóságban (is) 1997 óta a Marson van – a Sojourner marsautóval együtt. Annak idején a NASA három hónapig tudott kapcsolatot tartani a leszálló egységgel… de attól még ott van most is, és ott lesz a jövőbe, amikor Mark Watney kétségbeesetten keresi a Földdel való kommunikáció lehetőségét.

Ilyen alapokra építve az már tényleg csak bónusz, hogy Mark Watney egy szerethető figura, s reméljük, Ridley Scott sem csinál belőle valami patetikus amerikai hazafit. Túl a technikai zűrökön és a túlélhetetlenség túlélésére tett kísérleten, képzeljük el azt, hogy szellemi táplálék gyanánt, a teljes elszigeteltségben, Agatha Christie regényei mellett csak hetvenes évekből származó disco-zene és ugyanabból a korból származó tévésorozatok állnak rendelkezésre.