Elhunyt Magyari Lajos

Magyari-Lajos(650×433)

Életének a 73. évében súlyos betegség után meghalt Magyari Lajos erdélyi magyar költő, műfordító, közíró – közölte csütörtöki számában a Háromszék napilap.

Magyari Lajos Székelyudvarhelyen született 1942. október 26-án. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, 1966-ban a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalomtanári oklevelet. 1968-tól a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör napilap belső munkatársa, majd 1990-től a Háromszék napilap főszerkesztőjeként dolgozott. 1992 és 1996 között a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) szenátoraként tevékenykedett.

Költőként a második Forrás-nemzedék képviselőjének tekintik. 1969-ben Hétarcú ballada címmel jelent meg Forrás-kötete. A Csoma Sándor naplója című (lentebb egy részlet olvasható) kötetnyi költeményét keleti nyelvekre is lefordították. Költői magatartásának meghatározója az erkölcs- és közösségközpontú elkötelezettség. Verseiben a népiség és modernség szintézisének a megteremtésére törekedett.

Magyari Lajos 1990 után a Háromszékben, majd a Székely Hírmondóban közölt publicisztikáival alakította a székelyföldi magyar közgondolkodást.

A költőt sepsiszentgyörgyi lakásában szerdán érte a halál. Magyari Lajost szombaton 13 órától temetik a sepsiszentgyörgyi Szemerja negyedi új temető ravatalozójából.

CSOMA SÁNDOR NAPLÓJA

  1

  "Rejtelmeim birtokában, szárazon csikorgó
  kínjaim között, de bírva még a
  test romlását figyelő riadt elmét -
  idegenek és más lelkűek között,
  én, Csoma Sándor, meghalni készülök.

  Nincs - mert szükségtelen - a testamentum:
  porom itt marad; elég távol ahhoz tőletek,
  hogy figyelmeztető szónak támadjon fel
  ez idehurcolt test, e vacak,
  miben nagy titkom porladni marad.

  De elég közel, hogy a kegyelet
  utánataláljon, ha majd megszereztétek
  valahonnan a lángot, a lángomat,
  mivel próbáltam felgyújtani...
  a száraz, a szomjas rőzsét...
  (De botorak vagyunk, de esendők,
  ó, csak kései véreink ne nyögnék!)

  2

  Ki verte meg azt a kisfiút az utak igézetével,
  dobogni ki lopott bele nyugtalan szívet,
  s ígérte-hazudta, hogy messzire ér el?

  Ki tette, hogy ÉHÉT csak ez veri el,
  csak így tűri meg lelkesnek a föld,
  s béna köveivel nem keveri el?

  Ki áldotta meg megszállott álommal,
  válthatatlan drága, de talmi kinccsel,
  szegénységen ragyogó cifra lommal?

  Kicsi királyfik nyomára ki küldte,
  pokolra-mennyre ki űzte ezt a kisfiút?

  Az utat én akartam,
  mert engem akart az út.

  3

  Csörgőt ráz, csörgőt, csörgővel hívogat:
  földből, ölből, házból kicsalogat,
  csörgőt ráz, kolompot, harangot,
  meleg testembe rejtette a hangot,
  csal át erdőn, úton, át az árkon,
  forrást buzogtat a láthatáron,
  csörgeti bennem, csörgeti magamban:
  elérsz valahová, jössz valahonnan -
  még egy lépést, mert születtél,
  valaki küldött ...
  még egy lépést, mert aki küldött,
  bízva küldött,
  még egy lépést, mert járni tudsz,
  hát muszáj menni,
  százezer lépést, mert nem hisz
  az utadban senki ...

  Addig a városig, addig a hegyláncig ...
  Születéstől halálig.

  4

  Ha megalkotjátok az energikus
  táj fogalmát, s utamra ebben találtok
  indokot,
  próbáljátok meg továbbgondolni a gondolatot:

  Akinek semmije nincs,
  mindent csak az akarhat,
  mert nem lehet: hát álommal beéri,
  de azt legalább
  kíméletlenül tudja kérni ...

  Akit feldob magából a nép,
  az nevében akarjon nagyot.
  (Kit érdekelne különben Bokharában,
  hogy székely-magyar vagyok!)

  5

  Üzent utánam az otthoni világ:
  összeomlott egy gerendaház,
  égbe szállt róla a cserép,
  roppanva csuklott meg a váz,
  az udvarból az állatok futottak,
  egy fűzfa kitépte gyökerét,
  a fűzfa lehajolt,
  leborultak a kertsasok, gazdátlan
  leng a szélben egy kasza,
  esendő füvek ütötten nézik -
  mankóján apám tavalyi mosolya ...

  Üzent utánam az otthoni világ,
  vérembe lopta áramát.

  6

  Ó, a lélek melléktermékei, kolonc vágy,
  indulat, gyengeség, szerelem,
  mint nyúlfival a lecsapó vércse,
  gyalázkodva játszanak velem.

  És vért csordít a gyengeség,
  pedig erő továbbmenni kéne,
  mert messze van a kincs nagyon,
  s pazarlódik az ember vére.
  Hamuval szórom a fejem,
  átokkal szikkasztom a vágyat,
  és a győzelmem: cifra kín,
  elkerül édes gyalázat.

  Győzök megint: töretlen homokon megyek.
  Felettem látomásos forróság táncol.
  Lengeteg.

  7

  Mint kagyló testébe fogadott gyöngyét
  (pedig valami véletlen áram sodorta),
  óvom a szót, a hazulról hozottat.
  Idegen csendben rügyezik ki bokra.

  Húsomba takarom: növekedjék,
  fájdalom árán is tisztuljon a fénye -
  árulóm lehet ő, lehet menedékem:
  halálos páncél a kettőnk kötése.

  Nyelvem alól szikrázva felmutattam,
  ha arra kért egy szelíd idegen
  (napnyugati királynak mondott érte,
  és megcsókolta a kezem).

  A másik csak látni követelte,
  s hogy forgassam, pengét lökött
  melléje, s rikoltva röhögött:
  "Elveszem gyöngyöd, ha kiköpöd."

  Azóta zárva a gyöngy, homályban.
  Sebes a szám, hát hallgatok,
  méretlen út van még előttem,
  mint nyelvetépett dervis, ballagok.

  8

  A sivatagon át megőrül, aki gyenge,
  a lángoló homokba veti magát,
  hívja állati vággyal az enyhet adó,
  kés bizonyságú, hűvös éjszakát.

  Ilyenkor gondolj valami másra -
  halkan gyűljön az erő szíveden,
  és ne alkudj olcsón a pusztulásra:
  a véghez itt még minden idegen.

  Lázak tánca járja csontjainkban,
  s bizony kidől a szemre vélt derék ...

  9

  Megkínoztak egyszer, tudni akarták:
  ki vagyok, honnan, mit rejtegetek.
  Mondtam: a lelkem, valami álmokat.
  Bambán néztek, mint hülye gyermeket.

  Mert mindenek fölött való a módszer
  (nem lehet ily egyszerű igazság):
  idegeimet bölcs szakértelemmel
  tépdesték, s rángó sebbe hagyták.

  Néztek, bűvöltek, belém haraptak -
  csak a kígyó nézhet így egeret;
  nem fájt, csak furcsa, hogy tudtam,
  ember vagyok, és ők is emberek.

  10

  Most könyvek, nyelvek csendjében élek,
  a nyugalom párolog, mint keserű teám,
  időnként nyugtalan híreket hoznak,
  nyugtalan Európa így talál reám.

  S hiába várni tunya áltatás,
  és mindenemet otthon őrzöm,
  semmim sincs, hát lehetetlen,
  hogy kincseim sorsa ne gyötörjön.

  A lámák csak értetlen megállnak:
  honnan bennem a kínok bokrai ...
  (A lámák süket fülébe magyarázom:
  "Magyar vagyok, de európai.")

  11

  No, híres vándor, hová vitt az út,
  kihordott álmod merre láttad?
  Vagy megfojtottad azt a kisfiút,
  ki benned nyöszörögve lázad?

  Akárki Mister tudja, merre jársz,
  s agyadat becsüli nagyon,
  megírja helyetted testamentumod:
  hogy ki népé lészen e vagyon ...

  S hiába sikolt fel az a kölyök
  lázas és megcsalt éjszakáival ...
  Erős lettél, ezt is eltűröd,
  bódít a tett, akár az ital -

  álmodat immár eltakarhatod
  a föld minden szavaival.

  12

  Oly magasan vagyok idefenn,
  a fenséges halál lábainál,
  a némaság fehér csúcsainál,
  az emlékezés szennyes köveinél,

  a megvallás mély medreinél -
  hogy már hittel hiszem:
  vallhatok józan borzongással,
  mindent megadó szelíden,
  szigorúan, hidegen.

  Az utat megjártam, s ami kész:
  az már nem az enyém.
  (Ami volna még, ahhoz csalna,
  hívna talán valami részeg remény.)

  Lehet, hogy szeretni lett volna jó,
  asszonyt ölelni, nemzeni gyereket,
  kaszálni áramos nyári szélben,
  fejszét emelni téli dérben,
  túrni a földet, kóstolni azt, ami
  érdesen, de érdesen Való!

  Lehet, hogy ez lett volna jó?

  13

  A nép, melyből vétettem, bizonnyal megél,
  tagadjátok le előtte kínjaim,
  elég, ha gond akasztja, próbálja a tél.
  De tegyétek, hogy lelkét megtartsa - megtalálja,
  táplálja a föld ott, ahol él,
  szikkadjon el az emlék ázsiája,
  szívünknek is jusson bor, kenyér.

  Beváltatlan álmom minek fájjon?
  A tévedésnél igazam erősebb,
  nem az a fontos, hogy rokonok -
  de testvérek lakják ezt a földet.

  Én pedig? A test már vészt csenget,
  de élek. Most a magam dolga minden,
  nem hagyakozom, magamért nem remélek.

  Ti se szerkesszetek belőlem
  szakállas példabeszédet."

Forrás: mekiif.hu

 



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!