A tegnapi interjú folytatása.
Lassan tényleg eljutunk a politikáig! Mi történt a polgármesterrel, aki korábban kiállt melletted?
Miskolcon van egy holding, amely a közműcégeket – összesen kilencet – irányítja. Ez gyakorlatilag úgy működik, mint egy igazgatótanács. Ez igen nagy vagyon fölött rendelkező, és nagyhatalmú gazdasági szervezet. Másfél éve került felszínre az a terv, amely szerint a kulturális intézményeket is bevonják a holding alá, a közműcégek mellé.
Viccelsz.
Nem, ez a „szervezeti átalakítás” kiterjedt volna a színház mellett a Miskolci Szimfonikus Zenekarra, az Operafesztiválra és a Csodamalom Bábszínházra is. Odáig jutott a dolog, hogy megvolt a konkrét tervezet arról, hogy hogyan fog befolyást szerezni a holding ezen intézmények fölött. Akkor azt mondtam a polgármesternek, hogy ha ezt keresztülnyomják, akkor én másnap lemondok. Erre a város vezetése leállította az egész tervet. A többi kulturális cég is megmenekült, de akkortól volt érezhető az „elhidegülés”, a polgármester többször jelezte, hogy ő nem tolerálja az ilyen független viselkedést.
Miért nem akkor mentettek fel?
Talán mert túl népszerű voltam a városban ahhoz, hogy a választások előtt fél évvel megkockáztassák a lemondásomat. Valószínűleg sok szavazatot veszíthetett volna miattam. Viszont a választások után fél évvel már nem volt ennek akkora jelentősége. Persze, én is naiv voltam, amikor azt hittem, hogy a színház eredményei, országos híre és felelős gazdálkodása többet ér, mint egy kétes eredményű holdingosítás.
Mi történt ezalatt a Művészeti Tanács vonalán, a rendezőtársak között?
Akutagava Rjúnoszuke írt egy novellát, a Vihar kapujában címmel. Amikor ugyanazt a történetet, amit négyen átéltek, négy teljesen más verzióban adják elő. Én is a saját verziómat tudom előadni, ami nyilván csak egy része a valóságnak.
A Librarius pedig örömmel várja a történet többi szereplőjének nézőpontját is.
Már a kezdeti, boldog időszakban is voltak „jelek”, amiket komolyabban kellett volna venni. Az egyik vezetőtársam, Béres Attila – sokáig igazgató-helyettesem is volt – rendszeresen éreztette, hogy ő másként vezetné ezt a színházat, hogy ez a sokféle rétegnek szóló program számára nem pezsgés, hanem „művelődési ház”. Az is kiderült, hogy amikor a véleményünk különbözik, akkor ő megpróbálja a saját véleményét háttérmunkával és fülbe duruzsolással érvényesíteni. Magyarán: fúrt engem. Ez tavaly decemberben jutott odáig, hogy közös megegyezéssel megvált az igazgató-helyettesi poszttól, és rendezője maradt a színháznak.
Itt jön képbe a szombathelyi színház, ahol ő most rendező?
Nem az későbbi fejlemény, akkor még tagja volt a Művészeti Tanácsnak és rendezője a Miskolci Nemzeti Színháznak. Rendezett egy Veszett fejsze című előadást, amit a barátaim azzal hagytak ott a szünetben, hogy ennyire nyilvánvalóan nem lehet a színpadról a színház igazgatója ellen ágálni. Tényleg durva volt, még a színészek is szóltak, hogy ezt talán nem kéne. Én meg azt gondoltam, hogy talán kibosszankodja magát és utána béke lesz. Nem így történt. A következő mozzanat az volt, amikor szeptemberben egy újságcikkből megtudtam, hogy szombathelyen főrendező lett – anélkül, hogy ezt tudatta volna velem. Mindezt úgy, hogy Miskolcon állásban volt, a mai napig alkalmazott, a színház fizeti a társadalombiztosítását, és a járulékait is. Ráadásul – ez is része a történetnek – amíg az én viszonyom kihűlt a város vezetői felé, addig Attila megtalálta azt az utat, ahol „közbeléphetett”.
A színházi világ sok mindent látott már, sok mindent elfogad. Nekem most is azzal van a bajom, hogy ezt miért nem intézik tisztán. Az bántott a legjobban, amikor Szabó Máté elvállalta az ügy rondábbik részét, és utánam a megbízott igazgató lett – első mérgemben azt nyilatkoztam, hogy Máté tulajdonképpen Béres Attila kesztyűsbábja. Ezt visszautasították, de röviddel később kiderült, hogy Szabó Máté nem is pályázik az igazgatói székre, Béres Attila viszont indul. Én úgy érzem, hogy ez átlátszó és kisstílű.
Felesleges volt ezt az egészet ilyen csúnyán tönkretenni, lehetett volna más, elegánsabb elintézési módot találni.
Az, ahogy felborult minden, milyen „emberi” következményekkel jár? Barátságok mentek tönkre?
Máté állt hozzám a legközelebb, a többiekkel nem volt annyira szoros a viszonyom, bár Keszég Laciban is emberileg csalódtam – jobban mondva belőle ezt nem néztem ki. Ami Miskolcon történt, és amihez az a színházi-politikai intrika kellett, az valójában egy generációs térhódítás. A negyvenesek kerekedtek felül. Sokat higgadt bennem azóta a dolog, de most sem mondhatok mást, mint azt, hogy ez egy dilettáns lépés volt. A Város részéről is, a hirtelen halottaiból feltámadt Művészeti Tanács részéről is. Egy ennyire jól működő szellemi műhely renoméját így tönkretenni butaság volt. Sem a miskolciak, sem a színház nem ezt érdemelte.
Kirúgtak, és te vetted a kalapodat?
Az első két-három napot nagyon megszenvedtem, mert miközben egy csomóan faggattak volna, én nem akartam nyilatkozni, csak röviden vázoltam a saját verziómat. Viszont – talán a hallgatásom is lehetőséget teremtett erre –, elindult egy olyan támadás a társaim részéről, amiből az derült ki, hogy én egy rossz ízlésű, lusta, más bőrén élősködő hazudozó vagyok …
Ráadásul diktátor.
…aki nem is dolgozott, mert ők csináltak mindent. Bántottak és bosszantottak az ilyen nyilatkozatok, mert az egész színház látta, hogy én két hét nyári szabadságtól eltekintve az elmúlt három évben napi tíz-tizenkét órát dolgoztam… aminek meg is volt az eredménye. Amikor menesztettek, akkor is megpróbáltam a színházat és a társulatot kímélni az ügy hatásaitól, de olyan dolgok hangzottak el, amik már a becsületembe gázoltak. Sokan ismernek Miskolcon és a szakmában engem. Lehet mondani, hogy nehéz kijönni velem, hogy makacs vagyok, hogy végigviszem a dolgaimat… De az, hogy erőszakos gazember lennék, az kissé meredek…
Mára nyilván sok minden ülepedett. Van már általános érvényű tanulság számodra?
Van: ha ezt az ország legnagyobb vidéki színházával, ráadásul egy kiemelt nemzeti intézménnyel így meg lehet tenni, ha egy sikeres projekt éléről pillanatok alatt el lehet távolítani a vezetőjét, ráadásul indoklás nélkül, akkor ez azt jelenti: senki nincs biztonságban. Bárkivel, bármit meg lehet tenni!
Miskolcon ennek lassan már hagyománya lesz. A szimfonikusok vezetőjét is így távolították el, és vannak még hasonló példák. A városvezetés valamiért szereti ezt a módszert, a kulturális selyemzsinórt. De ennek nagyon rossz az üzenete. Én június végéig még Miskolcon lakom, és sokan megkeresnek, sokan odajönnek hozzám az utcán: és nem értik, hogy mi szükség volt tönkretenni, megkérdőjelezni egy ennyire jól működő színházat.
Magam számára mi a tanulság? Kicsit mulatok magamon: hogy ötvenöt éves koromra is mennyi megmaradt az idealizmusomból? Én tényleg szerettem csinálni azt a rengeteg dolgot, amitől élővé vált a miskolci színház! Azt hiszem, ez valami születési defekt nálam.
Milyennek látod a színház jövőjét?
Az előadások magas színvonala szerintem megmarad. A következő évadot az utódom az én terveim alapján fogja megvalósítani, és ez így rendben van. Attól viszont félek, hogy a nyitott színháznak vége. Már most megszűnt egy csomó dolog. Egy-két látványos akciót biztos megtartanak, de a szellemiséget nem fogja tovább vinni senki. Talán nem is akarják. Azokkal a nézőkkel, akik évente ötször-hatszor szeretnének menni színházba, nem lesz semmi baj: megkapják azt, amit várnak. Azoknak lesz hiányérzete, akik többet vártak a színháztól.
Mire gondolsz?
Az elmúlt három évre. A második évadban volt két Sirály előadásunk. A magyar színháztörténetben nincs erre példa, hogy egy évadban, egy színház két különböző előadást csinált volna ugyanabból a darabból. És működött! Mindkettőnek látványosan megnőtt a nézettsége, mert aki látta az egyiket, az kíváncsi lett a másikra. Ráadásul Rusznyák Gáborral, a másik Sirály rendezőjével tartottunk egy több alkalomból álló beszélgetést, arról, hogy ki milyen felfogásban nyúlt a Sirályhoz. Ezekre a beszélgetésekre is ötven-hatvan ember jött el. Minket is meglepett. Szóval a Miskolci színház nem „csak egy színház” volt a városban, hanem jóval több.
Gondolom, egy ideig nem akarsz színházat igazgatni…
Eddig sem akartam, nekem ez nem a pozícióról szólt. Miskolc egy lehetőség volt, amit nem bántam meg!
Rendezőként mik a terveid?
Sajnos, túl későn rúgtak ki, decemberig már nagyjából mindenkinek kész a repertoárja. De a második félévre több lehetőség is kínálkozik, a főiskolai kurzusaimat is visszaveszem, meg külföldre is hívtak tanítani. Egyelőre pár hónapig pihenni fogok, és a lányaimmal eredek az eltűnt idő nyomába.
Drámaíróként nem sokat tettél le az asztalra az elmúlt években…
Az elmúlt három évben semmit nem írtam. Most foglalkoztat, hogy ezt a miskolci történetet megírom. Izgat, hogy mit lehet kezdeni egy vezetésen belüli erkölcsi konfliktus történetével.
Mi lenne? Abszurd, tragikomédia, királydráma?
Talán az utóbbi. Shakespeare IV. Henrik-je, amit az évad elején rendeztem, pont erről szól. Arról, amit az országban is érzünk: egy túl magabiztos vezetés – ellenfél hiányában – saját magát kezdi megkérdőjelezni és lebontani. Talán mi hatan is ebbe estünk bele. Minden adottságunk megvolt ahhoz, hogy hosszan és jól működtessük azt, amit együtt felépítettünk. Ehelyett szétszedtük. Én voltam az első vezéráldozat, de úgy érzem, itt még nincs vége. Szeretnék ebből egy egyetemesebb érvényű történetet írni. Fontosnak érzem, hogy egy értelmiségi rögzítse a véleményét az adott korról, mert jó esetben ezek a művek fogják később a mai kort kifejezni, nem az újságcikkek.
Köszi…
Gondold meg, az újságcikkekből, amelyek a pillanatot rögzítik, valakinek össze kell raknia a világot… ez már nekünk, kortársaknak sem megy könnyen. Például azt kideríteni, hogy mi is történt valójában Miskolcon.
