Csőre töltött puskával a vállán, fejjel lefelé lóg egy szüfrazsett, miközben egy nyugdíjas néni cipeli vérző szatyrát, az égbolt pedig álomszerű, akárcsak Óperencián. Soós Nóra Transzparens emlékezet: Folyamatos jelen című kiállításán jártunk a Faur Galériában.
Mindig is foglalkoztatott minket a kérdés, hol van Óperencia. Persze, nem valami szokványos, sablon meghatározást kerestünk, hanem. Gyerekeket kérdezgettünk, mert őszinte ötleteket akartunk hallani. Aztán leszoktunk róla. És amikor már jó ideje elfeledkeztünk a mi kis Óperenciánkról, megjött a válasz is: vélhetően Soós Nóra képein lakik Óperencia, vagy legalábbis megjelenik.
A kiállított munkákat nézegetve pedig úgy érezzük, vizuális cukrászdában vagyunk, ahol végre belakmározhatunk a jobbnál jobb süteményekből. A festmények azonban csalókák, első ránézésre tűnnek csak könnyen emészthetőnek, valójában, – ahogy az a technikai megoldásokból is látszik – az egymásra rakott rétegek minden egyes síkja, külön jelentéstartalommal bír. Ott van például az Idő nincs című kép, ami az ajtóval szemben, a belépőt elsőként fogadja: rajta óriási dinoszaurusz, a háttérben a szénnel megrajzolt parlament, előtte az üres táblákat tartó tüntetők sziluettjei. Jól jellemzi ez a mai magyar viszonyokat: mintha egy köztes térben ragadtunk volna, egy olyan lehetetlen állapotban, ahol csak ismétlődnek az események – jelzi ezt a trikolór színektől megfosztott, lyukas, fehér zászló is – azonban csak hisszük, hogy a nihilben legalább magányunk megmarad sajátunknak. Mindez csupán illúzió, egy drón figyeli ugyanis az eseményeket a jobb sarokból és rögzíti elkeseredettségünket.
A múltban már megtörtént, ám a jelenben is ismétlődő problémákra reflektál az összes kép: megjelenik itt Sztálin csizmája, egy szüfrazsett a patriarchális társadalmunk tipikus fallikus szimbólumával, a puskával, a szocializmusból itt felejtett matrjoska baba, vagy az utcán alvó hajléktalan nő, aki mára beépült az utcaképbe.
Minden egyes figura ottlétének megvan a maga miértje, az egymásra komponált formák mindegyike koherens, tudatosan felépített elemekből tevődik össze. És habár a színhasználatát tekintve vidám, a pop-artot idéző kavalkádról beszélhetünk, a festményekben mégiscsak van valami igazán szívszorító. A női sors ugyanis gyakran nehéz: a nő néha kénytelen a társadalmi elvárások miatt – vagy puszta önvédelemből – férfias szerepek mögé bújni, hogy elhiggyék róla, erős, és képes megcsinálni azt, amit egy férfi. Folyamatosan küzd az idővel, mert egyszerre akar jó anya, jó feleség, és jó szakember is lenni. Gyakran egy életen át cipeli sérüléseit, mint Soós Nóra képén a vérző cekkerét vonszoló nyugdíjas néni. És néha, vagy a jelenben egyre gyakrabban, megesik, hogy méltatlan és megalázó módon az utcára kerül.
A művésznő korábbi munkáihoz képest – ahol a sztereotip női szerepek, a hétköznapjaiból vett jelenetek, valamint a világot érintő súlyos katasztrófák álltak festészeti témái középpontjában – a mostani művek megszületését mintha valami más, új erő mozgatta volna. Akár azt is mondhatnánk, az eddigi tapasztalatokat transzformálja át egy új jelentésbe, egy olyan síkba, ahol a múlt összetalálkozik a jövővel, a közös metszéspont pedig a jelen.
Talán az előttünk kirajzolódó női sorsok teszik, netán egy letűnt kor utáni nosztalgiánk, amikor meglátjuk a búgócsigával játszó gyerekeket (Valami nincs sehol II.), vagy a buborékfújókat (Időbuborék II.), ám úgy érezzük, találtunk valamit. Mindenesetre, amíg kiderítjük mit, elbújunk egy kicsit Óperencián.
A kiállítás június 12-ig tekinthető meg a Faur Zsófi Galériában
